A Természetes Vészek Kollektíva úgy írta össze a thébai mondakör három drámáját (Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban, Antigoné) az Oidipusz-karantén… az örök jelenre csábítás című előadásában, hogy közben igyekezett nem állást foglalni az így létrejött saját történetében feltett nagy kérdéseket illetően. Inkább ezeket a kérdéseket illusztrálta, furcsa, rendkívül sűrűnek ható tér elrendezésével, amely csak egy ideig köti le a nézőt.
A Trafó nézőterére leülve egy, a teljes színpadot eltakaró vászonnal találjuk szembe magunkat. E vászonnak rövid időn belül két funkciója is lesz majd: az egyik az áttetszőség, a másik pedig az, hogy előadás során végig betűket, karaktereket vetítenek rá. E betűk látszólag véletlenszerűen kavarognak a vásznon, időnként feliratokká állva össze – Oidipusz történetét egyes szám első személyben fel-felvillantva. Ez a konstelláció már önmagában hosszas rácsodálkozásra méltó, pedig az előadás történetileg is összerakható része végig a vászon mögött játszódik le – mintha párhuzamos dimenziók léteznének egymás mögött.
A leginkább kórteremhez hasonlító hátsó térbe maszkok lógnak be, ebben a térben helyezkedik el Antigoné (Spiegl Anna), valamint két fiútestvére, akik végig következetesen nincsenek nevükön nevezve (Ács Norbert, Hannus Zoltán). Jellemükben alapvetően minden a klasszikus értelmezés szerint alakul: Antigoné az önfeláldozó-gondoskodó karakter jellegzetességeit mutatja, míg a fiúk a civakodó, egymással versengő figurákat hozzák, időnként mordid humorú megoldásokkal. Ezek legerősebbje: mikor az egyik maszkból kiöntött zselével elkezdenek kajacsatázni. Máskor didaktikusan nagy gesztusokkal játszanak – például a szfinxről beszélgetve – ezzel a fajta demonstratív színpadi megjelenítés révén. Mindeközben a tér hátsó részében két kivetítőn keresztül végig láthatjuk a már megvakult, haldokló Oidipuszt (Melis László), akinek időnként hatalmas, fekete pacák jelennek meg a szeme helyén. Oidipusz személye tehát közrefogja azt a teret, amelyet gyermekei átbeszélnek, ám ezzel az információval az alkotók – a szereplők szemszögéből tekintve -mintha elfelejtettek volna mit kezdeni. Leszámítva talán az előadás címét, amely ebben az értelmezésben egy Oidipusz által létrehozott és közrefogott karantént jelent.
fotó: Mónusz Márton
Azonban az előadás létrehozói kifejezetten törekedtek arra, hogy ezt a térbeli elhatároltságot időbeli határtalansággal ellensúlyozzák. Mert az előadás során – annak mindkét síkján – többször is felmerül az a gondolat, hogy Oidipusz és családjának a tragédiája olyan tragédia, amely öröklődik, időtlen, és állandó. Felmerül a nagy kérdés: vajon mennyit öröklünk saját őseinktől? Egyértelmű választ azonban nem kapunk rá, inkább csak gondolatkísérletek sokaságát, például a „mi lett volna, ha…”-kérdés formájában, vagy amikor az egyik jelenetben Ács Norbert és Hannus Zoltán – stilizáltan távolságtartó módon kilépve történetbeli szerepükből – a megfeszített Krisztusról és a mellette szenvedő két latorról beszélgetnek. Hiába áll fenn asszociatívan az összekapcsolódás lehetősége az öröklés, illetve a bűn megöröklésének kérdése között- nem érezni meggyőzőnek. Így mintha az örök jelenre csábítás arról szólna, hogy nagy kérdésekről folyamatosan gondolkodunk, ezeket pedig a történelemből véletlenszerűen kiragadott példákkal illusztráljuk. Az Oidipusz-karantén úgy csábítja a nézőt az örök jelenre, hogy az közben kénytelen-kelletlen saját szimbolikus karanténján kezdjen gondolkodni. Mivel ez azonban a néző számára egyrészt ijesztő, másrészt az előadás stilizáltsága miatt nem is feltétlenül egyértelmű, az előadás olykor didaktikusan kiszól.Például a már említett szfinx-jelenetben, vagy az előadás legvégén is, ahol a külső sík összesűrűsödő karaktereit belülről Antigoné próbálja visszatartani – aminek egyébként meglehetősen látványos a kivitelezése. Ettől azonban a néző számára csak még ijesztőbbé és ellenszenvessé válik. Mert nem azon kezdünk el gondolkodni, hogy mi is van a saját karanténunkkal, hanem hogy miért pont ilyen módon próbálnak minket rávenni, hogy erről gondolkodjunk.
fotó: Mónus Márton
Mindennek az az oka valószínűleg, – ami egyébként önmagában kifejezetten értékelendő törekvés – hogy térben és időben egyaránt be lehessen mutatni mind Oidipusz történetét, mind pedig ennek a történetnek az időtlenségét. A kivitelezés itt a térelrendezésben bicsaklik meg – még akkor is, ha az bele is fér az egész előadás tanulságaként levonható szomorú konklúziójába – mindannyian saját karanténainkba vagyunk zárva, így nem értjük meg egymást. Az Oidipusz által behatárolt tér nem csak azok gyerekeit választja el a külvilágtól, hanem a nézőt is Oidipusz-gyerekek történetétől. Ez az előadás ennél közelebb nem tudja vinni a nézőt. Ezzel pedig akkor is szomorúságot okoz, ha végtelen precízitással építi fel saját magát. Nem több, mint karantén.
