Pedig lehetne rá okunk, mert a mi világunkban semmi sem működik. Vagy legalábbis semmi sem úgy, ahogy kell(ene). Sem a szerelem, sem az emberek közötti szeretet-kapcsolatok, semmi sem, amitől az egzisztenciánk funkcionálni tudna. Ám aggodalomra semmi ok, mert Ivan Viripajev orosz kortárs drámaíró Részegek című drámájának világában is pont ennyire csődöt mondott mindaz, amit a létezés értelmének gondolhatnánk. A Katona József Színház Kamrájában, Gothár Péter rendezésében ez a kortárs színmű egymásba ölelkező tablókként, imbolyogva szédít bele az akohol-ittas valóság-látásba, hogy mámorosságunkból józanítson ki kissé.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

Ittasan nem járunk színházba, mert nem illik. Bátran kérdezhetnénk: mitől, mennyire lehet és lesz ittas bármelyikünk? De itt nem elméleti diskurzuként merül ez fel, hisz a kamrabeli előadás in medias res már indul is. Martha (Rezes Judit) sártól vagy valami más egyéb barnától szennyezett, átlátszó esőkabátjában – ami a csini, rózsaszínű, ’80-as évek beli ruháját fedi (jelmez: Tihanyi Ildi) – imbolyog be közénk a nézőtérre. Bódult dülöngéléséből árad az alkoholillat és a mámor, ahogy a hátulsó széksorokon át- és átbucskázva, ölekbe huppanva igyekszik az elérendő, távoli cél felé – a színpad felé. Ez már inzultálás. Mi közünk ehhez az illuminált, önmagába belefeledkezett hölgyhöz? Talán semi vagy talán nagyon is sok. Mert a nézőtér is színpad, és persze hova tovább a színpad is nézőtér – mindkét aspektusra könnyed evidenciával játszik rá Gothár Péter rendezése. Hisz mindegyik jelenet végén hosszan, megmerevedetten ránk néznek a szereplők – mintha ők ülnének a helyünkön.
Rezes Judit Marthaja minden elékerülő akadály (azaz a székén békésen ülő, az előadás kezdetét egyre nagyobb derűvel váró néző) ellenére odaér végre a színpadra – amit épp most mos fel a műszak, a szemünk láttára. Hisz amíg el nem kezdődik az előadás és a részegségében botladozó hölgy hengergőzik a széksorok között – addig miért is ne készülődjön a kezdésre a technikai személyzet is. Felérve a hajófolyosónak vagy szállodafolyosónak ható, hátrafelé keskenyedő, tükörrel lezárt térbe (díszlet: Gothár Péter) elvágódik, úgy istenesen, s mint egy startpisztoly, elindítja a játékot. Marthaja annyira autentikusan részeg, hogy ezzel a komoly, iróniával átélt részegségével lekőrözi a börleksz műfajának legjobbjait. Betölti a dohányt a cigarettapapírba – azaz inkább megsózza vele a földet – megsodorja, megnyálazza, meggyújtja. Csak az a helyzet, hogy éppen papír nincs a kezében.
Ám ez nem döntő: ő boldogan rágyújt és már eregeti is ki a letüdőzni vélt, nemlétező füstöt. Gyönyörű! Egészen megrészegedünk ettől a zsigerből elénk rakott támolygásban és a dadogó, helyét kereső mámorban. Egy fájlalandó lehet csak ebben: oly magasra rakja a lécet ez az induló jelenetbeli karakterformálás – amit aztán igen nehéz lekövetni, depláne a színésztársaknak überelni. Minden esetre Mark (Mészáros Máté m.v.), a Nemzetközi Filmfesztivál Igazgató oly kétségbeesett tompultsággal markolássza Martha felsegítésre nyújtozó kezének a hült helyét – hogy az méginkább meggyőz minket: ezek itt mindketten tök részegek! Kettőjük páros játéka, főleg a későbbi páros jelenetek intenzitása számára, jótékonyan állít magas elvárást.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

Nem kevésbé Magda (Borbély Alexandra) és Laura (Pálmai Anna), a Magda esküvőjéről épp “félrevonuló” barátnő-páros, akik egy ugyanazon férfiért, Laurenzért (Dér Zsolt e.h.) epekednek. Ez normális is, hiszen egymástól és egymás elől szerették el Laurenzt (és egymás után férjül is mentek hozzá). Egymást okoló, egymásnak kölcsönösen szemrehányást tevő, ittas egymásba gabalyodásuk – kétségbeesett felkiálltójele a szeretetre, megértésre kiéhezett nő-létnek. Mint két, szeme világát vesztett vak, csetlenek-botlanak el egymásban, egymás életében – hisz életük szenvedélyeit nem tudják józanul kibetűzni.

Elek Ferenc monológjai a félrehált éjszakáiról és a szerelem egymást szándékosan ámító hazugságairól gyomron találnak. Másnapossá tesznek pedig mi józanok vagyunk a színpaddal szemközti nézőtéren. Ám: “Nem kell beszarni! Ez a meszidzs!” – halljuk Laurenztől, tehát nyugalom, kérem.

 

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

Aztán ezt a hátrafelé keskenyedő, a nézőt is az illumináltság létállapotába helyező, tükörrel lezárt folyosót Max (Mészáros Béla) legénybúcsújára érkező – és szintúgy alkoholos befolyásoltság alatt lévő – sereglet tölti be. Max szüleinek vegetáriánus éttermévé avanzsál így ez a szűk, folyosónyi tér. Ez a legénybúcsúnyi csapat, az örömlány Rose-al (Ónódi Eszter), a magát katolikus vagy kaotikus (ebben a tudatállapotban szinte egy is a kettő) pap testvérnek gondoló Gabriellel (Keresztes Tamás), valamint az oldal falra felakasztott, kétlábú széken “elnöklő bíróval” (Vajda Vilmos) és Matthis-sal (Tasnádi Bence) nemcsak díszes sereglet, hanem a társadalom miniatűrizált, hű keresztmetszete is. Ennek az illusztris bagázsnak mindig más lesz a hangadója, ráerősítve a társadalmak megrészegült kakófóniájára. Arra, ahol Matthias keresi a nemlétező húst a vegeteriánus étteremben, – átszelleműlt, magából is kifordulni kész extázisba esve – amely láttán mi csak a hasunkat fogjuk, no nem épp az éhség miatt. Tasnádi Bence az értelmetlenségben értelem után sóvárgó, kezében kávéfőzőjét egy percre sem elengedő Matthis-a igazi gyújtópontja és tovább tűzelője is a már az eleve lehetetlenségekben tobzódó jelenetnek.
A bódultságunk csordogáló vizétől nedves folyosóján megjelenik a Magda esküvőjéről hazafelé tartó Karl (Elek Ferenc) és felesége, Linda (Rujder Vivien e.h.) – a kezében akvárium tálat szorongatva, amit néha-néha kiloccsant – és a friss házaspár: Magda és Laurenz, hogy megvitassák a házasság, a megcsalás és a szerelem dolgait. Elek Ferenc monológjai a félrehált éjszakáiról és a szerelem egymást szándékosan ámító hazugságairól gyomron találnak. Másnapossá tesznek pedig mi józanok vagyunk a színpaddal szemközti nézőtéren. Ám: “Nem kell beszarni! Ez a meszidzs!” – halljuk Laurenztől, tehát nyugalom, kérem.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

Elvileg igen, de csak az alkoholszondák eredményei szerint. Mert ha a hazafelé tartó, italtól elfáradt Gustavot (Kocsis Gergely) és Lorat (Pelsőczy Réka), és a velük összeakadó, Gustavnak szerelmet valló Marthat elnézzük, akkor mindez már nem biztos. Gustav és Martha egymásba gubancolódó, egymásban az igaz szerelmet megtaláló megrészegültjei – egyre józanabbul – eszméltetnek rá a saját magunkat becsapni kész, józan részegségeinkre. Pelsőczy Réka Loraja,- kezében a telefonnal, mellyel a mentőket az őrület gyanúja miatt tárcsázza – igazi forte-hatás: a részegség őrületéjé és a valóságot csak részegen feldolgozni képes örök józanságáé.
Ivan Viripajev és Gothár Péter józanul részeg és szivacs módjára elázott, szín józan összeölelkezéséből született ez az előadás. Ami persze igen hosszú, a maga egyszusznyi, százhúsz percnyi egyfelvonásával. Mikor lesz már egyszer ennek vége? Mert ebbe így bele lehet részegedni. Ám nem csak “lehet”, hanem kellően muszáj is. Muszáj, mert az ittasság tocsogó imbolygásában a részegeknél van az igazság. Bármily oximoron, önellentmondás legyen is ez: ebben rejlik az önmagunkra rálátás őszinte józansága. Az efféle pedig hiánycikk mindig és mindenhol – italért kiáltó.