A Kalligram Kiadónál az ünnepek előtt jelent meg Marton László újrafordításában a Faust. Monori Lilivel és Kulka Jánossal – vagyis Ősaanya-Mantóval és Mephistopheles-el – a darab kapcsán beszélgettünk a Katona József Színház büféjében a Faust II. előadás előtt a szövegről, a játszás öröméről Fauston innen és túl…

  • Hogyan készültök lélekben az év első Faust-előadására ma este?
  • János: Úgy, hogy beszélgetek Lilivel.
  • Lili: „Hol a lélek szava?” – most hirtelen ez jutott eszembe. Az Ősanya mondja a darabban, hogy „hol a lélek szava”? Én a Faust II-t jobban szeretem, mint az I-et, mert számomra változatosabb.
  • János: Én jobban szeretem a Faust I-et, mint a Faust II-t.
  • Akkor egy ide, egy oda…
  • János: Nem kötekedésből mondom…Egyébként nagyon szép este volt a tegnapi meg a tegnapelőtti. Azzal próbálom erősíteni a lelkemet, hogy ha annyira érvényes volt ez a tegnapi meg tegnapelőtti előadás, akkor ez átsegít ezen a ma estén is.
fotó: Puskel Zsolt

fotó: Puskel Zsolt

  • Mi volt az, amitől úgy érezted, hogy az a két este igazán sikerült?
  • János: Olyan magától értetődő volt. Ugyan nem most először, de olyan egyértelmű, egyszerű volt. Nem kellett érte dolgozni. Lili, te hogy érzeted, milyen volt tegnap játszani?
  • Lili: Jó volt, mert tudtam, hogy aznap este nem jön kolléga. Hétfőn volt itt Lázár Kati és akkor kicsit (János közbeszól: Itt volt Lázár? Jé!) tévesztettem, elfelejtettem, hogy az übermensch előtt milyen is ez az ijedtség és a hitvány jelzőt kihagytam, de eszembe jutott és végül csak kimondtam, „hitvány ijedtség”. Tegnap nagyon jó volt a közönség: nem is reméltem, hogy ennyire intenzíven reagálnak.
  • János: Tegnap volt az idei első Faust I., amit annak néztek, ami. Teljesen ártatlanul fogadta a közönség. Mint egy gyerekszínházi előadást. Nem volt előképük.

Én néző szeretek lenni. Rába Roland rendezett egy darabot, a lányom játszott benne, volt egy része a közönségnek, akik nevettek. Én meg valahol ott ültem azok között, akik nem nevettek és úgy döntöttem, hogy nem fogok kritizálni. Azt gondoltam, hogy le van szarva, jól akarom érezni magamat és azokkal tartottam, akik nevettek. Érted?! Nem csak azért, mert Rozi is játszott, egyszerűen sokkal jobb érzés volt. Úgy vettem észre, hogy én mindig inkább néző vagyok.

  • Lili: Fiatalok voltak. Én azt hittem, hogy iskolások.
  • Mit tesz a karácsonyi jegyakció! Valószínűleg azok jöttek el tegnapelőtt, tegnap és ma, akik karácsonyra ajándékba kapták a jegyeket.
  • Lili: Örültek neki, azt éreztem. Annál is inkább, mert azon, hogy a “Boldogság mindjárt megőrjít”, még soha a büdös életben nem nevettek, soha. Aztán a Sátánúrfi, az már nem volt annyira érdekes.
  • Lehet azt mondani, hogy akkor lesz igazán élményteli a Faust-rendezés, ha nem értő sznobként közelítünk hozzá, hanem ártatlanul, mint a gyerekek? Akkor jobban leesik a tantusz?
  • János: Szerintem ez minden színházzal így kéne, hogy legyen. Belőlem nagyon hiányzik a sznobéria, nagyon nem szeretem és haragszom magamra, ha csak az árnyéka is rám vetül. Sokkal jobban szeretek én is ártatlan gyerek lenni a színházban és sokkal jobban élvezem, ha engem, minket is olyanok néznek. Tehát az úgynevezett vájfülű vagy überintellektuális közönséget én nem olyan nagyon kedvelem.
  • Lili?
  • Lili: Én néző szeretek lenni. Rába Roland rendezett egy darabot, a lányom játszott benne, volt egy része a közönségnek, akik nevettek. Én meg valahol ott ültem azok között, akik nem nevettek és úgy döntöttem, hogy nem fogok kritizálni. Azt gondoltam, hogy le van szarva, jól akarom érezni magamat és azokkal tartottam, akik nevettek. Érted?! Nem csak azért, mert Rozi is játszott, egyszerűen sokkal jobb érzés volt. Úgy vettem észre, hogy én mindig inkább néző vagyok.

fotó: Puskel Zsolt
fotó: Puskel Zsolt

  • János: Ezzel én is így vagyok, nézőként egyáltalán nem vagyok színész. Nem veszem el a saját örömömet, nem fogok nekiállni vizsgálódni, meg hűvös kívülállóként azt elemezgetni, hogy a kolléga milyen megoldásokat alkalmaz. Annyira boldog vagyok, ha valaki le tud nyűgözni és el tudja feledtetni, hogy színházban vagyok. Szeretek néző lenni.
  • Lili: Igen, ez így van.
  • Akkor olyan flow-típusú nézők vagytok, akik szeretik és engedik, hogy magával húzza őket is, ami a színpadon történik. Hogy elkapjon és csak vigyen, mint egy folyó áramlata.
  • János: Igen, igen.
  • Lili: Az egész hozzállás kérdése, mondhatom azt is, hogy na, hát milyen már ez az előadás, ezt én nem bírom. Vagy miért úgy játszanak, miért olyan a rendezés. A színészet és a rendezés is egy szakma, nézőnek lenni az meg egy másik szakma.
  • Előadás közben mennyire sikerül kívülállóként tekinteni akár magatokra, akár a következő jelenetre, amiben éppen nem vagytok benne?
  • János: Szerintem egy színésznek látnia, ismernie kell önmagát.
  • Lili: Érezni vagy tudni, hogy milyen vagy?
  • János: Ha természetesen nem is vizsgálod magad közben, de azért mégis egyszerre ésszel és szívvel is ott kell lenni. Minden előadásnak megvan ez a huzata, rendje, folyama. Amit te az előbb flownak neveztél. Tudatában vagy a másik munkájának, tudod, hogy mit csinál a partnered.

fotó: Nagy Zágon
fotó: Nagy Zágon

  • Nem én találtam ki ezt a flow-t. Az Amerikában élő Csíkszentmihályi Mihály pszichológus nevéhez kötődik ez a flow-élmény. Ha képes vagy átadni magad egy élménynek vagy belefeledkezel egy munkába, egy beszélgetésbe, akkor észrevétlenül visz magával, szerves részévé válsz a történésnek.  
  • János: A Faust abszolút olyan előadás, amibe nagyon bele lehet feledkezni. Az előbb épp Lili mondta, hogy azért szereti a Faust II-t, mert sokféle, meg színesebb. Ilyen szempontból nekem is érdekesebb a Faust II., mert a hentesköpenytől a nem is tudom micsodáig tényleg mindenféle dolog színrelép.
  • Lili: Azért is szeretem, mert van tétje. Például a Gond-jelenetnek a végén. Maga Faust is elmehet. Annak is van tétje.
  • Még áprilisban, a bemutatón, amikor a Faust II-ben megjelensz a vécékefével, mint szenteltvíz-osztó, akkor azt gondoltam: azt vagy Monori Lili csinálja vagy senki más. Nem tudnék a ma élő színeszek közül olyan valakit említeni, aki ilyen erősen jelen tud lenni a színpadon.
  • Lili: Éppen most olvastam erről a Mantó nevű szereplőről, hogy félkézről Zeusz lánya, de ugyanakkor Apolló papnője és soha nem jön ki egy épületből. Megnéztem az épületet ábrázoló középkori rajzokat is, ahogy föl kell menni lépcsőn. Az előadásban van egy kis házikó és egész álló nap ott van Mantó, tehát ő az állhatatosság hercege vagy hercegnője.
  • Te ahhoz képest igen aktív vagy.
  • Lili: Igen, most gondoltam végig, hogyan is jön ez össze. Én vagyok az, aki a lehetetlent akarja, az világos, de azért van ebben némi hiányérzetem. Egyébként pont a vécékefe miatt, hogy nincs-e ezzel kiherélve Mantó, ezen tűnődtem.
  • Szerintem abban az állhatatosság pontosan ugyanúgy benne van. Azokkal az eszközökkel, amik akkor és ott a kezed ügyébe kerülnek, abban a szent pillanatban azokat mozgósítod azért, hogy valamit a másik tudtára adjál.
  • Lili: Pici szerep ez, mert kimaradtak bizonyos részek a szövegből. Rozi lányom is azt mondta, hogy olyan kicsike, de jó szerep.

fotó: Puskel Zsolt
fotó: Puskel Zsolt

  • Annak idején az olvasópróbákon, meg azóta hogyan tudtatok összebarátkozni a szöveggel?
  • János: Most meséltem Lilinek, hogy kezdetben én ennek a szerepnek a háromszorosát tanultam meg, mert stréber vagyok. Amikor megkaptam a példány és az első szövegváltozatot, akkor elkezdtem tanulni és elképesztően nagy boldogság volt ezt a Márton Laci-féle fordítást tanulni. Tényleg, a szívem megszakadt minden mondatért, amit Schilling kihúzott – de nem azért, mert jaj, istenem, ez az én szerepemet rövidíti meg, hanem azért, mert azt éreztem, hogy milyen gyönyörű mondatok maradnak ki. Nagyon szerettem tanulni és meglepően könnyű volt tanulni. Tulajdonképpen úgy kezdtünk el próbálni, hogy tudtuk a szöveg nyolcvan százalékát. Az is olyan jó, úgy próbálni, hogy nem azzal telik az idő, hogy most mi is jön.
  • Neked hogy ment, Lili?
  • Lili: Nekem nem ment ilyen könnyen, mert én már egy jó ideje nem nagyon vagyok hozzászokva a kötött szöveghez, tulajdonképp azóta, amióta a kőszínházat abbahagytam. De már Kaposvárott is sokat improvizáltunk. Ment például Sarkadi Oszlopos Simeon-ja, és a rendező, Gazdag Gyula megengedte, hogy improvizáljunk a saját szövegünkben. Aztán amikor már a saját színházi műhelyünket csináltuk Székely B. Miklóssal, Lacával, ott abszolút én szedtem össze a dolgokat és úgy változtattam az adott pillanatban, ahogy akartam. Mert egyszerre kellett játszani, rendezni és írni mindent. Most hívott egyébként a Színháztudományi Intézetből Lakos Anna, hogy pályázati úton egy kiadványt lehetne készíteni fotóval, DVD-vel a Szentkirályi utcából. Lakos Anna.Ő mindig ott volt, látta és rengeteg anyaga van. Radnai Annamária, a Katona dramaturgja szólt neki.

Szerintem az igazira és a valódira van szükség. Amíg világ a világ, mindig lesznek ilyen igazi alkotóműhelyekre vágyó, ilyen típusú színházat csinálni akaró emberek.

  • János: Akkor a ti színházatokról, a Szentkirályi utcáról születne egy könyv.
  • Lili: Igen, de számomra fontos, hogy valóban igaz legyen, hogy valóban az legyen benne, amit gondoltam. Ne valami csivitelés meg anekdotázás, ilyesmi semmiképpen ne legyen. De meglepődtem, mert engem korábban senki nem keresett meg, holott állítólag a Szentkirályiról írt anyaggal még nyertek is a színháztudományi szakon, először a főiskola, illetve most már egyetem történetében. Bizonyos szempontból ami akkoriban történt, az egy fajta menekülés volt tulajdonképpen a színháztól is, és az élettől is. De semmi köze nem volt ahhoz, hogy én meg akartam volna valósítani valamit. Mert Halászék, ők nagyon is akartak. Az közösségi munka volt.
  • A Szentkirályi utcai évekből, élményekből, az akkori alkotómunkából még most is bőséggel tudsz építkezni?  
  • Lili: Az a pince, az rengeteget segített. A pince nélkül csak csináltam a dolgom a színházban. Esterházy mesélte, hogy a HÉV-en szóltak neki, tele van pókhálóval a haja, a nagy haja. Nem szedtünk le minden pókhálót, minden úgy maradt, ahogy volt, mert se pénz nem volt, se engedély. Esterházy ott a pincében jött- ment, az a szép nagy haja meg úgy tele volt pókhálókkal, mintha ékszer lett volna a fején. Soha nem álltunk meg. Otthon is volt egy próbatermünk, de amit ott próbáltunk és behoztunk, az meghalt azonnal. Viszont ha te leejtettél egy papírt a Szentkirályiban a földre, az ott és úgy pontosan a helyén volt.
  • Szerintetek szükség volna újból ilyen Szentkirályi utcákra?
  • János: Szerintem az igazira és a valódira van szükség. Amíg világ a világ, mindig lesznek ilyen igazi alkotóműhelyekre vágyó, ilyen típusú színházat csinálni akaró emberek.

fotó: Puskel Zsolt
fotó: Puskel Zsolt

  • Lili: Pláne, ha támogatnák is őket. Egyszer Németországban elvittek egy alternatívnak nevezett, állami fenntartással működő színházba, aminek ráadásul üveg portálja volt. Egyetlen néző volt, az én voltam. Csak Münchenben akkora támogatást kaptak ezek a színházak, amennyi a magyarországi színházak teljes költségvetése. Hát persze, hogy ott fejlődik a színházi világ. Egy alkalommal minket, nézőket beültettek egy buszba, elvittek az erdőbe, és miután megálltunk, a darab szereplői elszaladtak. Egy darabig vártunk, egy idő után aztán visszajöttek és visszaszálltunk a buszba, ez volt az előadás. Nyilván egy performansz volt, de el tudod képzelni a helyzetet, azon gondolkoztunk, hogy mi lehet ez az egész, azt hittük, hogy történik majd valami és végül nem volt semmi… (János közbeszól: Azért ez pofátlanság …)
  • János, az eddigi pályafutásod során neked mi volt az, ami a Szentkirályi 4.”- korszakhoz hasonlítható?
  • János: Éppen ezen gondolkoztam, és – egyrészt Kaposvárról -van jó néhány csodálatos élményem. Az egyik legszebb Jeles Andrissal a Valahol Oroszországban – ez a Három nővér átirata, parafrázisa volt, imádtam. Andrejt játszottam benne, nem is kizárólag a szerepet, az egész munkát szerettem, annyira szabad, olyan nagyon szép volt. Aztán volt egy Zalka Zsolt nevű fiú Pécsett, aki orvosegyetemre járt – pszichiáter lett belőle –, ő csinált egyszer egy Csajka Gábor Cyprián nevű költő – látod, még a neve is eszembe jutott – művéből performanszt. Emlékszem, egy koponyával a kezemben ültem egy pincében Pécsett, egy kis galériában, a tök sötétben összezárva ötven emberrel. Az választotta el a különböző részeket, miközben improvizáltam is, hogy azt mondtam, adjátok körbe a koponyát. Mindig odamentem valakihez és odaadtam. Ez egy nagyon-nagyon jó együttlét volt, ötven perc, egy óra, nem tudom már pontosan – egy mondatra nem emlékszem belőle, csak erre az egyre, hogy milyen jó volt szabadnak lenni.
  • Lili: Ebben lehetett valami háttérgondolat is, hogy a koponya esetleg Hamleté, nem?

fotó: Csatádi Gábor
fotó: Csatádi Gábor

  • János: Pontosan, gondold meg, átviszed egy kis pincébe a Hamletet, isteni volt. Soha egyetlen pillanatig nem éreztem blöffnek. Akkor már fiatal „vezető” színházi színészként Pécsett soha nem éreztem, hogy én csak komoly, kőszínházi produkciókban vagyok hajlandó benne lenni. Borzasztóan élveztem, hogy lehet ezt is csinálni. Gyönyörű mű volt, sajnos nem emlékszem már a címére.
  • Lili: Én nagyon szerettem a Szentkirályi-utcát. Erdélyi Miki, Szentjóby, velük is barátkoztam a 70-es években, az ő hatásuk is ott élt tovább a mi pincénkben.

Amikor forgattuk a Legenda a nyúlpaprikásról című filmet, most már nem is tudom, Wojciech Siemion, vagy hogyan hívták, nagyon gazdag lengyel pasas volt, az ottani Nemzeti Színház tagja volt, ő mondta, hogy hatvan ilyen előadóhely van Varsóban, ahol este tízkor kezdenek. Emlékszem, ezt hallgatva Garas sírva fakadt a forgatáson. 

  • János: Furcsa ez a kettősség, olyan szépen elfért nekem is egymás mellett a Pécsi Nemzeti Színház, abszolút vidéki, klasszikus repertoár, operettel, gyerekdarabbal és közben lejárogatni este tízkor, előadás után egy pincébe performanszot csinálni. Egy normális világban szerintem ez teljesen rendjén való.
  • Lili: Igen, egy normális világban. Tehát a lengyeleknél abszolút. Amikor forgattuk a Legenda a nyúlpaprikásról című filmet, most már nem is tudom, Wojciech Siemion, vagy hogyan hívták, nagyon gazdag lengyel pasas volt, az ottani Nemzeti Színház tagja volt, ő mondta, hogy hatvan ilyen előadóhely van Varsóban, ahol este tízkor kezdenek. Emlékszem, ezt hallgatva Garas sírva fakadt a forgatáson. Aztán évekkel később forgattam is az ő Padlásszínház-szerűségében. De az, hogy ott hatvan, itthon meg egy sem.…Nekünk itt volt persze az Aczél …
fotó: Nagy Zágon

fotó: Nagy Zágon

  • János: Azért van nálunk is, csak hát nyilván sokkal kevesebb…
  • Lili: 1970-ben? Vagy most? Azt gondolod, megyünk visszafelé?
  • Szerintetek miért lenne fontos, hogy helyet kapjon az alternatív a kőszínházak mellett? 
  • János: Valahogy az igazságnak kellene teret adni, ennek a fajta bátorságnak, másféleképpen való beszélésnek.
  • Lili: Vagyis hát a szabadságnak. Ha eszedbe jut valami, csináld meg, legyen rá lehetőséged.
  • Mik az idei vágyak, tervek? Színpadon, színpadon kívül?
  • János: Próbálni fogok még egy ifjúval, őt úgy hívják, hogy Fehér Balázs Benő, ő rendezi a Emilia Galotti-t itt, a Kamrában…érdekes évad lesz. Aztán még lesz az operabeavató, a Cosi van tutte … hosszú, de érdekes évad.

fotó: Puskel Zsolt

fotó: Puskel Zsolt


 

  • Lili: Én már nyáron elkezdtem próbálni Mundruczó Kornéllal a Látszatélet című produkciót, ami megtörtént esetet dolgoz fel, a szamurájkardos cigány fiú támadását a Moszkva téren álló 22-es buszon. Én játszom az anyját. Tulajdonképpen az a történet lényege, hogy a fiú nem akar cigány lenni, az anya ezt megérti és belehal. És hát a családdal közösen próbáljuk összehozni a Szentkirályiról szóló könyvet, csak a lustaság vagy az önbizalomhiány miatt haladunk kicsit lassabban. Te tudtad, hogy van úgynevezett érintési szorongás, hogy félsz, képtelen vagy hozzányúlni ahhoz, amivel foglalkoznod kellene? Aztán majd, ha elkészültünk a darabbal, azt kell még elvinnünk májusban Bécsbe.

Valahogy az igazságnak kellene teret adni, ennek a fajta bátorságnak, másféleképpen való beszélésnek.

  • Egyébként mi a kedvenc részetek a Faust I. és II-ben? Mi az, amire azt mondanátok, hogy azt az egy jelenetet nem adom.
  • János: Nekem az, amikor Gond-ként kergeted Máté Gábort a legvégén, ott a Faust II-ben. Az gyönyörű, de attól is mindig úgy félek, hogy nem értik majd igazán. Szerinted tudják ott rólad a nézők, hogy ki vagy?
  • Lili: Talán a ruha miatt igen. Én is azt a részt szeretem a legjobban, amikor a végén azt mondja Faustnak, tudod, azt a bizonyos mondatot, hogy “beteljesül az átok, hamarabb, mint gondolnád és az emberek élete vak„. Mire Faust: ” nem látok…” Ezt szeretem, meg ott van még az übermensch, azt a szót is szeretem.
  • Hát, azokból sok van manapság…

 

Csatádi Gábor

 

fotó: Nagy Zágon

fotó: Nagy Zágon