A teljességre való igényünktől zakkanunk meg Pótszékfoglaló

A múlt hét egyik estéjén, előadás után Formanek Csabával beszélgettünk a Keret klubban a Bádogelefántról, a színház “tisztázó” erejéről, a kőszínház vs. alternatívok kapcsolatáról, önmagunkra találásról…

Honnan jött a Bádogelefánt ötlete?

A darabé vagy a címre gondolsz? Csináltam egy monodrámát még 2014-ben – az volt az első szólóelőadásom, a Factura Lamiaceae, ami még szintén műsoron van. A következő évben gondoltam készítek még egyet, ha már az első olyan jól sikerült. Kellett tehát egy helyszín, ahol minden mást kizárva tudok pár napig darabot írni. Van egy nagyon jó barátom, Weiner Sennyey Tibor, aki író-költő és több darabját is rendeztem már. Ő Szentendrén lakik egy hegynek a tetején egy kis piros faházban – éppen elutazott a feleségével Horvátországba, az Erdei Költők Találkozójára, és megkért arra, hogy tíz napig vigyázzak a házra, locsolgassam a paradicsomokat. Arra gondoltam, hogy ez milyen jó lesz. Odamegyek, locsolgatom a paradicsomokat, és közben megírom a darabot. Természetesen a saját akkori állapotomat próbáltam benne megfogalmazni. Felmentem tehát a hegy tetejére és az első éjszaka pánikrohamom lett. Legalábbis azt hiszem, az az volt. Azt hosszan lehetne elmesélni, hogy mi váltotta ki ezt az őrületközeli élményt, de a lényeg, hogy teljesen keresztülhúzta a számításaimat, hogy én majd szépen írogatok a kertben a napfényben és a természet lágy ölén. A következő napokban nem voltam képes semmire, csak arra, hogy naplót írtam, például arról, hogy felmentem a hegycsúcsra és megnéztem a napfelkeltét, aztán megnéztem a naplementét, és hogy közben mikre gondoltam. Tibinek nagyon sok könyve van otthon, hát használhattam a könyveket. Elkezdtem Hamvas Bélát olvasni és akkor az nagy nehezen megnyugtatott. Az utolsó két napban végül írtam egy darabot, amivel elégedett voltam. Azt gondoltam, hogy ez óriási, ez megvan, nincs más hátra: megtanulom a szöveget és ahogy terveztem, elmegyek Tiszakécskére,– van ott egy művésztelep, amit szervezünk – és ez lesz majd a projektem, megcsinálom ezt a kis monodrámát. A Bádogelefántot – a címet is Hamvas Bélától loptam – a Patmosz egyik esszéjében találtam, a futószalagról legördülő termék szinonímájaként – nagyon megtetszett ez a szó. Másrészt a darabban a főszereplő nyit a végén ilyen néven kocsmát, vagyis megnyílik a Bádogelefánt, ahol spirituális innivalók sorakoznak a kínálatban. Ám még a művésztelep előtt, Budapesten rájöttem, hogy ez a szöveg, amit eredetileg írtam, bár szellemes, baromira nem működik, nincs benne semmi cselekmény, csak duma-duma-duma…

fotó: Jankovics Dániel

Ez zavart?

Ez baromira zavart, mondtam otthon hangosan a szöveget, és hányingerem lett attól, aki beszél. Nem voltam elégedett egyáltalán. Végül kidobtam a francba azt a harminc oldalnyi drámát, és úgy mentem el Kécskére, hogy nem volt semmi előkészített anyagom. Ott kaptunk egy helyet a várostól, ahol az alkotók dolgozhattak: festők, képzőművészek, zenészek, látványtervezők, egy-két előadóművész is – szóval amolyan összművészeti közeg – egy régi gyógyszertár épületében. Különböző szobák voltak ott – és amikor megérkeztünk, gyorsan el kellett dönteni, hogy ki hol fog dolgozni. Én azonnal lestoppoltam a fürdőszobát. Nagyon megtetszett ott a fürdőkád. Eszembe jutott, hogy nekem mindig is volt egy vágyam: fürdőkádban játszani egy előadást. Ez volt meg elsőnek tehát, ez fürdőkád.

Mit jelent számodra ez a fürdőkád?

Azt hozzá kell tenni – egy kis előtörténetként –, hogy annak idején csináltunk egy előadást Balog Józsival és Ilyés Leóval, a KIFELÉ! című performatív őrületet. Volt a próbafolyamatban egy pillanat, amikor megkérdezte Józsi, hogy mit szeretnétek megcsinálni a színpadon, amit még sosem csináltatok, de mindig is vágytatok rá? Én akkor azt mondtam, hogy én fürdőkádban szeretnék enni. Ez persze nem valósult meg az előadásban végül – vagy csak nagyon átvitt értelemben – , de nagyon bennem ragadt. Meg aztán ott van egy nagyon kedves filmem Godard-tól, a Bolond Pierrot, ami úgy kezdődik, hogy Pierrot ül a fürdőkádban és festészeti szakkönyvet olvas. Én meg mindig is szerettem volna Belmondo lenni, nekem ő amolyan színészideálom, persze tudom, hogy sosem lehet belőlem Belmondo… Na, ez az előtörténet – egyébként a fürdőkád az természetesen egyszerre a beburkolódás, egy kicsit anyaméh, egy kicsit halál, egy kicsit a megtiszulásnak a helye. De egyúttal egyféle hajléktalan – vagy ha tetszik – diogenészi állapot. Mindenképpen rituális helyszín – természetesen nagyon modern értelemben. A fürdőszobában ritálékat végzünk, de mégis teljesen a mai világban élünk, nincs ebben semmi archaikus. A fürdőszobában az ember énekel, víz van, olvashat, elmélkedhet, szóval az elemek és a lélek találkoznak. Engem ez izgatott – bár nem tudtam még, hogy mit fogok csinálni belőle. Aztán elővettem ezt a harminc oldalas darabot, és – csak játékból – kivettem belőle azokat a szavakat, amikről hirtelen úgy gondoltam, hogy nekem számítanak, fontosak. Csináltam belőle egy nagy térképet, hogy lássam azt, hogyan kötődnek egymáshoz e szavak. Mert a NAP az fönt van nyilván, a HALÁL az valahol lent, a NAP alatt jóval – a legalja körül. De mi van a két “végpont” között? A MINDEN és a SEMMI.
Szépen rakosgattam össze a dolgokat, hátha megértem, mi is történt velem ott a hegy tetején. A NAP alatt nyilván az ÉG, a FELHŐK, és bizonyára ebben a szférában van valahol a ZENE is, és így tovább. Összeállt ebből egy százhatan szavas történet. Aztán egyszer csak arra gondoltam: ezt tegyük fel a fürdőszoba falára, a csempére. Mi lenne, ha ez valamilyen “sorrendiségben” történne, a nézők előtt jönne létre ez a világtérkép. A harmadik síkon pedig megpróbáltam elmondani benne azt a történetet, amiről az eredeti darab is szólt: a csávó felmegy a hegyre és megzakkan. Hirtelen olyan kérdésekkel szembesül, amelyeket nem is gondolt, melyekkel nem is kellett még szembesülnie. Vissza kell mennie az alapokig. A NAPhoz például… – azokhoz a címszavakhoz, amikből az életünk áll, de amelyekre sosem fordítunk elég figyelmet. Azaz az ő zakkanása a nyelv és az értelem széttördezése, szavakká bontása, ez messzire vezet, de mondhatni: visszamenni a forrásokhoz, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Kezdett tetszeni ez a szójáték dolog, – kvázi hogyan lehet elmesélni egy történetet ebben a formában. Most már úgy látom, ezt a történetet csak ebben a formában érdemes elmesélni, vagyis ennek a történetnek ez lett a színházi formája.

Azt hiszem, hogy amikor az ember megpróbál magára úgy ránézni, hogy komplexen lássa önmagát – ha egyáltalán még képesek vagyunk komplexen látni magunkat –, akkor könnyen az őrületbe, a megzakkanásba kerülhetünk, vagy jó esetben – és talán a legritkább esetben – a teljességbe, ha kibírjuk az utat a teljesség felé. Lerövidítve a választ, azt mondanám: a teljességre való igényünktől zakkanunk meg. Akár tudunk róla, akár nem tudunk, akár kitartunk az úton, akár letérünk róla.

Szerinted manapság mi válthatja ki az emberből azt, hogy ezekkel alapkérdésekkel újból foglalkozni kezdjen?

Azt hiszem, hogy ennek két oldala van. Egyszerre van egy “fentje” és egy “lentje” is. Az egyik oldalon ott vannak a legfontosabb dolgaink. Persze az, hogy ez kinek mi, és mindezeket hogyan fogalmazza meg, az teljesen eltérő lehet. A testünk – és most nagy szavakat mondok – tehát: a testünk, vagyis a TÁNC, a SZAVAK, az hogy ÉN. Ezekkel a legalapvetőbb fogalmakkal való szembesülésünk az identitásunk, az önmeghatározásunk körüli legmarkánsabb dolgok – azok, melyekbe ha mélyebben belegondolunk, könnyedén az őrületbe sodródhatunk. A másik oldalon pedig – ami nem ennyire elemelt, nem ennyire absztrakt – ott van az, ami teljesen valóságos, mindennapi, és ami a társadalomnak is a rendszerét adja. Az például hogy: KÖZTÁRSASÁG, vagy CSALÁD, ISKOLA, SZEX, AUTÓK, LAKÁS, VÁROS, stb., tehát az a terep, ahol meg kell felelni a mindennapok kihívásainak, minden nap felkelni, minden napot végigcsinálni. És ez a két oldal, véglet, szent és profán, ha tetszik – ez valahol találkozik, átmosódik egymásba. Mindez kicsit emlékeztet a Kelet és a Nyugat viszonyára, és aztán ott van az Észak és a Dél vagy, a magasság és mélység, a Nap és a Halál – vagy fordítva. Tehát maga az életünk. Rengeteg koordináta van. Azt hiszem, hogy amikor az ember megpróbál magára úgy ránézni, hogy komplexen lássa önmagát – ha egyáltalán még képesek vagyunk komplexen látni magunkat –, akkor könnyen az őrületbe, a megzakkanásba kerülhetünk, vagy jó esetben – és talán a legritkább esetben – a teljességbe, ha kibírjuk az utat a teljesség felé. Lerövidítve a választ, azt mondanám: a teljességre való igényünktől zakkanunk meg. Akár tudunk róla, akár nem tudunk, akár kitartunk az úton, akár letérünk róla.

És ebben a “megzakkanásban” – ami körülöttünk, bennünk zajlik – mindez a “lent” és fent” segít, hátráltat vagy éppen gyorsít minket?

Nekem az az érzésem, hogy minden egyszerre zajlik. Amikor arról beszélünk – és gyakran beszélünk erről – hogy: “ez a mai társadalom”, “ez a mai politikai rendszer”, “ez a háború”, “a harmadik világháború szélére sodródott világ”, “ez a modern technológia és a többi” – akkor mindig arra gondolok: valójában mindig is azt mondták az emberek, hogy válságban élünk. Mindig krízisben vagyunk. Igen. Egyébként a krízis felismerése meg segíthet abban, hogy az ember mélyebbre ásson önmagában, és kényszeríti arra, hogy számot vethessen mindazzal, amit ideálisnak gondol, de valójában nem az, hisz a külső körülmények nem engedik “működni” ezeket az “ideális” körülményeket. Ilyenkor meg kell kérdeznie: hogy na, miért nem? Én vagyok az oka vagy a világ az oka? Én vagyok a hülye vagy a világ a hülye? Valószínűleg a lelki alkatom mondatja velem azt, hogy ez a kérdés roppantul összetett és nem lehet azt mondani, hogy: csak EZ vagy csak AZ. Megpróbálok ebben az előadásban, a Bádogelefántban is, egy ilyen komplex kérdést kinyitni arról, hogy mi minden hat ránk és hogy leszünk azok, akik vagyunk, és hogy a külső és a belső krízis elválaszthatatlan egymástól.

fotó: Jankovics Dániel

A színház valamennyire segít rendet rakni – mint a szavak koordinátái csempeként ott a falon? Mit tud ebben az egészben előrébb mozdítani? Mit adhat mindehhez hozzá a színház?

Ez nagyon jó kérdés. Néha úgy vagyok a színházzal, hogy egyetlen sejtem sem kívánja már…

A színházban a körforgás izgat: ahogyan a nézőtér és a színpad között áramlik a gondolat, az energia, az érzés, a figyelem, a közös jelenlét – mindez egy szerepcsere-folyamat a közönséggel, ennek mentén akár megközelíthető a katarzis fogalma is, szóval nekem a színház ez a szerepeken keresztüli megtisztulás a szerepektől, és a színházi munka ennek egy laboratóriumi környezete.

Miért?

Mert annyi mindennek kell megfelelni, annyira bonyolult. Annyi olvasat van, és annyi elvárás és olyan kontextusok. Párbeszédbe kell lépni egyszerre mindennel – és ezt hihetetlen tehernek érzem. Másfelől meg, ami viszont segít: az a színház valóságos jellege. Azért szeretem, azért vagyok szerelmes a színházba, mert a legvalóságosabb dolog, amit az életemben tapasztaltam. Soha nem voltam, és nem vagyok vallásos, nem járok templomba – nekem a színház az helyszín, ahol egy “magasabbrendű” valósággal lehet találkozni. Ennek egyik energiaforrása, hogy az emberek időt és energiát és figyelmet szánnak egymásnak, valós testükben, valós idejükben, állapotukban megjelennek egy valós térben. És egymásra figyelnek. Ha jobban belegondolunk ez nagyon-nagyon ritka jelenség. Nyilván mindebben ott vannak szerepek, melyeket magunkra veszünk, mint nézők és mint előadók – de a színház, ahogy én szeretem, fel tudja energetizálni ezeket a lerakódott szerepcsomókat, szerepgörcsöket. Azokat, amelyekre rá vagyunk feszülve: “na, most nekem ez a szerepem a világban”, vagy “ez legyek, vagy az legyek, vagy amaz legyek, legyek már valaki”. A színház számomra a szerepek átformálásáról, újraosztásáról szól és ez nekem személyesen is felszabadulást tud hozni és persze remélem, hogy másnak is. A színházban a körforgás izgat: ahogyan a nézőtér és a színpad között áramlik a gondolat, az energia, az érzés, a figyelem, a közös jelenlét – mindez egy szerepcsere-folyamat a közönséggel, ennek mentén akár megközelíthető a katarzis fogalma is, szóval nekem a színház ez a szerepeken keresztüli megtisztulás a szerepektől, és a színházi munka ennek egy laboratóriumi környezete.

Hogyan látod: ma, 2016-ban a “hivatalos színházcsinálás” és az, amit te csinálsz – annak idején Radikális Szabadidő Színházzal, ma pedig más körülmények között – mennyire tud találkozni? Mennyire tud jól hatni egymásra vagy épp mennyire van egymással ellentétben, oppozícióban?

Megint egy jó kis kérdés, ami természetesen nagyon összetett. Hogyan is mondjam? Régebben nagyon lázadó voltam és nagyon nem szerettem a kőszínházi darabokat. Nem akarok általánosítani, nyilván nem láttam mindent, sőt, nagyon kevés előadást néztem akkoriban is, de mégis ezt éreztem magamban, hogy: ezt nem szeretem. Nem szerettem azt a struktúrát, amiben ezek a munkák épülnek és ma is érzem rajtuk a struktúra fémes ízét, és hiányzik nekem belőle az embernek az az esendő világa, ami sokkal jobban érdekel.

Struktúra és ember: a kettő hogyan tud jól megférni egymás mellett?

Ma már óvatosabban fogalmazok. Nem tudom… Igen, van ebben konfliktus. Abszolút. Sok kőszínházi barátomtól, ismerősömtől hallom azt hosszú évek óta, hogy “megyek a gyárba”. Mellette egyébként vannak “szerelemprojektek”, amiket csinálnak. Nem akarok ítélkezni, mert közben meg már (végül is régóta) – úgymond posztkánoni kort élünk, és tényleg, a kőszínházban is léteznek olyan folyamatok, melyek ellene mennek a strukturális bugyutaságnak, és az alternatív-független-amatőr színházban is van nagyon sok strukturális bugyutaság – olyan lekövült dolgok, amelyekhez nem kellene ragaszkodni.

Mint például?

Nem tudom, mit mondjak hirtelen, minden túl általánosnak tűnik… Persze, nyilván ez sokfelől megközelíthető. Az egyik az a pénz, a fenntarthatóságnak a kérdése, ami közvetlenül vezet a bemutatókényszerhez, a közönségkényszerhez, – ahhoz, hogy egy színész egyszerre játszik tizenvalahány szerepben. Nyilván vannak olyan színészek, akik ebben jól közlekednek, vannak, akik kevésbé. Néha az az érzésem a nézőtéren, hogy panelek jönnek, megint jönnek a panelek, és ezt már láttam, és elsőre is untam, hamis volt, és hagyjatok békén ezzel. Érzem a gyárat, a futószalagot, a “termelést”, a bádogelefántot, ami rossz érzéssel tölt el. Mert biztos vagyok benne, hogy a szakmának a birtokosai tudnának sokkal eredetibb dolgokat is produkálni, ha nem lennének kényszerhelyzetben. Igen, persze én is kényszerhelyzetben vagyok folyton. Nekem is termelnem kell, mert ebből igyekszem egy ideje már megélni, és közben valami lázad bennem magam ellen, aki monodrámákkal nyomasztja a környezetét meg saját magát, holott senki sem kérte. Én is túl sokat játszok, és érzem, hogy bizonyos részeiben az előadásoknak nem tudok eléggé elmélyülni, hamarabb mutatok be egy produciót, mint hogy igazán megérett volna, bizalmatlan vagyok másokkal, így nem nézetem meg a szólóelőadásokat senkivel a bemutató előtt, holott bizonyára jót tenne a külső szakmai szem, és így kénytelen vagyok menet közben – továbbra is vakon – javítgatni. Emellett van bennem egy olyan fáradtság, ami “kőszínházi” típusú – nagyon kell figyeljek magamra, hogy ne égjek ki, ne fáradjak bele, mert tudom, hogy nagyon sok munka van még hátra, nagyon sokat kell fejlődnöm minden téren, ha komolyan akarom venni például mindazt, amiről eddig beszélgettünk.

Könnyebb skatulyában tartani az emberek gondolkozását, mint kinyitni. Ebben egyébként szerintem az alternatív színház is ludas, mert nagyon sok esetben – láttam sok olyan alternatív színházi előadást jó pár éven keresztül –, amik tényleg a lilaság határán mozogtak, és ami az emberek bizalmát végül inkább elveszi a kísérletező színháztól. Ugyanakkor persze milyen legyen a kísérletező színház…?

Szerinted hogy tudna ez a kőszínház vs. alternatív színház hatékonyan, építő módon egymásra hatni? Képes-e ma erre egyáltalán?

Hát, ez már megint egy nagyon összetett kérdés… Ki vagyok én, hogy ezt megmondjam? Biztos vagyok benne egyébként, hogy lehetséges az egymásra épülés, a kölcsönös egymásra hatás. És mesterséges is a szétválasztás… Igen, hisz akkor, amikor mondjuk az Artus, akiket nagyon nagyra tartok – hogy mondjak végre pozitív példákat is, mert szeretnék olyat is mondani – el tud jutni odáig, hogy a Művészetek Palotájában csinál produkciót, ilyenkor ezek nagyon lelkesítő folyamatok. Amit nem szeretek, – mert minden zsigerem tiltakozik a konzervatizmus ellen – az az, hogy megszokott formákat ismételgetünk újra és újra a siker érdekében. Ott az is zajlik, – úgy gondolom – hogy szocializálják a közönséget, hogy na, akkor ez az, ami olyan ehető típusú dolog. Nagyon sok vidéki helyszínen játszottam, ahol kiderült, hogy nem csak a legbugyutább dolgok tudnak érdekesek lenni – akár egy falusi néni számára is – hanem az egészen bonyolult gondolatokat vagy érzelmeket is át tudják érezni és föl tudják fogni – sőt néha még jobban, mint a művelt városi közönség. Egyébként visszafelé is: nekem is jót tesz az, ha valaki visszakérdez: na de ezzel mit is akartál mondani? Akkor tudom, hogy valamin még dolgoznom kell.

Akkor ez amolyan “ki mihez szokott?”

Igen, azt gondolom, hogy ebben van egyfajta szocializálódási folyamat.

Ez egyfajta ízlés “terror”, még akkor is, ha mindez nem is tudatos?

Igen, bár a terror kicsit erős szó, inkább környezetszennyezésnek nevezném. Ugyanúgy, ahogyan a televízió is ezt teszi vagy ahogy az úgynevezett közönségfilmek jó része teszi. Az, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot, még nem old meg mindent. Igen, azt gondolom, hogy van a színháznak is egy ilyen vonulata – persze, virágozzék minden virág és legyen. Ám egy olyan produkcióval, amit nem több száz ember néz meg egyszerre, és nem több ezer forintos jegyekért, ott mindezt nehezebb menedzselni, és nehezebb is eljuttatni a szélesebb közönséghez, és ilyenkor érződik is, hogy a közönség zárkózottabb, mert nem a megszokottat kapja. Könnyebb skatulyában tartani az emberek gondolkozását, mint kinyitni. Ebben egyébként szerintem az alternatív színház is ludas, mert nagyon sok esetben – láttam sok olyan alternatív színházi előadást jó pár éven keresztül –, amik tényleg a lilaság határán mozogtak, és ami az emberek bizalmát végül inkább elveszi a kísérletező színháztól. Ugyanakkor persze milyen legyen a kísérletező színház…?

Ez a Tűzraktérnek egyfajta önkritikája akart lenni most?

Nem a Tűzraktérre gondolok. Tényleg nem. A Tűzraktér az inkább amatőr színházi közeg volt, meglátásom szerint, amit mesterségesen beleinjektáltunk az alternatív világba vagy a független világba. Sokan haragudtak is ránk emiatt, hogy “mit keresnek itt ezek az amatőrök?”. Nem, nem erre gondolok. Ott is voltak lila dolgok, de voltak nem lila dolgok is egyébként. Sokan, akik ott a “legalján” kezdték – bár mi fellegvárnak éltük meg – ma már “odafent” vannak: Kovács D. Dani a Vígben rendez, Sardar Tagirovsky éppen a Nemzetiben próbál. Éppen ők jutnak eszembe, de a Tűzraktér annak idején szakmai szinten is lesajnált, a kerületi politika által nem tűrt világa ma már romantika… Aki nem volt ott, az nem is tudhatja, milyen volt ez az egész kulturális divatváltás… Az persze mindenképpen jó folyamat, hogy ezek a nagy színházak, akik akkor fényéves messzeségben látszottak a mi “fajtánktól”, most teret engednek a fiatal, kísérletező alkotóknak, és ezt vállalják a közönségük felé is.

fotó: Jankovics Dániel

Befogadom azt, aki szeretne itt próbálni vagy előadni – de nem akarok itt egy bármilyen értelemben jól menő, folyamatosan működő színházat csinálni, mert ez legfőképp egy műhely. A műhelyem, mint egy asztalosnak a gyalupad, és ha valaki itt szeretne gyalulni, nincs neki máshol, akkor rajta, jöjjön.

Mi a célod a Bádogelefánttal, és a Kvazár eseménytérrel a Kőfaragó utcában?

A Kvazárral elsősorban az, hogy legyen egy színházi otthonom, ahol kvázi laboratóriumi körülmények között ki tudom kísérletezni a magam színházi projektjeit, a magam bádogelefántjait – vagyis tudok próbálni. Mert az a baj a befogadó színházaknál – holott nagyon kiváló befogadó színházak vannak Budapesten – hogy korlátozott a lehetőség a próbaidőre, hiszen produkció produkciót követ. Nálam viszont a látvány mindig nagyon fontos, ezért nagyon sok bekészüléssel jár minden előadás. Tehát nekem kell egy műhely, ahol ezeket ki tudom kísérletezni, akár hetekig állhat ugyanaz a díszlet, hogy mindez jól működjön. Emellett itt játszom azt, amim van. Több célom nincs. Befogadom azt, aki szeretne itt próbálni vagy előadni – de nem akarok itt egy bármilyen értelemben jól menő, folyamatosan működő színházat csinálni, mert ez legfőképp egy műhely. A műhelyem, mint egy asztalosnak a gyalupad, és ha valaki itt szeretne gyalulni, nincs neki máshol, akkor rajta, jöjjön.

Szükség lenne ilyen műhelyekre város- és országszerte?

Abszolút. Elképesztő körülmények között próbálnak emberek. Függetlenek és amatőrök. Érezni is olykor ezt az előadásokon, főleg a vizuális részén. Tisztelet a kivételnek, tényleg – és megint az Artust tudnám mondani – mert az Artuson érződik, hogy van saját helyük, ahol ezeket meg tudják csinálni. Nyilván azért is van saját helyük, hiszen nem működhetne másképp a dolog. Mondanék egy másik példát: – akiknek nincs saját bázisuk, játszom is egy pici szerepet az egyik előadásukban – a szegedi Metanoia Társulat Perovics Zoltán vezetésével – aki számomra ez egyik legmeghatározóbb színházi figura sok éve Magyarországon. Nekik például Szegeden nincs “rendes” próbahelyük, lakásban próbálnak és hihetetlen, több napos bekészülés van egy-egy előadásra – eszméletlen meló. Tudom azt, hogy ha Peróéknak lenne saját színházi terük Szegeden vagy akárhol, akkor ott olyan csodák tudnának történni… Így is megtörténik egyébként, mert kérlelhetetlen figura a Peró. Tehát ott van és nincs. A tér belső tér, olyan erős, hogy végül kívül is létrejön, de ez etikai kérdés is, hogy milyen ember vagy. Szóval igen, jó lenne országos szinten több ilyen tér. Mondhatnám úgy is: tekinthetnék többen a feladatuknak, hogy ilyen helyeket hozzanak létre, avagy tartsanak fent, avagy legyenek olyan emberek, akik tereket teremtenek maguk körül. Szerencsés vagyok, hogy pár ilyen alkotót ismerhetek, és inspirálódhatok belőlük.