Home / Megnéztük / “Olyan , hogy korrupció nincs is – ez nem is magyar szó!”
“Olyan , hogy korrupció nincs is – ez nem is magyar szó!”

“Olyan , hogy korrupció nincs is – ez nem is magyar szó!”

Ülünk, ülünk, hol erre, hol arra a derék dögöndi polgár történetfolyamára figyelve, és már egyre kevésbé lepődünk meg bármin, amit hallunk. Vajdai Vilmos és a csapat pont erre törekedett, hogy ezt elérje. Kézenfekvő természetességgel ücsörgünk a sok dögöndi vaskos panasz, sérelem közepette. Mert mindaz, amit hallunk, már nem lep meg és nem okoz újdonságot. Mert ez a nézőtérnyi Dögönd kollektíve mi vagyunk.

Dögönd az egész ország és dögöndi benne minden nő és férfi. De ez normális is, hiszen Dögöndön valami bűzlik. Nem csak a fehérjefeldolgozó üzem miatt, melynek a melléktermékként terjedő bukéja elviselhetetlenné teszi az ittlétet… Bár mindent meg lehet szokni, mint tudjuk… De biztos, hogy meg kell szoknunk? Ha már más nem, hát a TÁP Színház Korrup Schőn című előadása csendben, halkan, de annál kitartóbban megkérdezi ezt. Remélhetőleg előbb-utóbb nem csak helyettünk.

A Jurányi Nagytermének a színpad előterében hatalmas vetítővászon néz velünk farkasszemet. Hogy lehet így majd játszani? – kérdeztem csak úgy, együgyű módján magamtól a kezdés előtt, helyemen nézelődve. Hát remekül, mondhatom. Sötét lesz és a vásznon, vetítve szemközt látjuk magunkat a nézőtéren. A szereplők meg közöttünk szintén ülve. Mert itt mindenki játszik. Az is, aki nem akar, vagy nem tud róla. Az is, aki azt hiszi, hogy ő csak a székébe süppedt csendes, mélázó „néző”. Persze, lehet ezt hinni, csak nem érdemes. A Vajdai Vilmos dirigálta előadás pont erre játszik rá, ezzel él vissza. De ez a mi egyetlen szerencsénk.

fotó: Trafófotó: Trafó

Olyan ez így, mint valami stadionnyi népgyűlés. Mindig valaki föláll és meséli, szövi tovább a dögöndi történetet. Nem tudni miért, de valahonnan olyan ismerős ez a Dögönd… Például egy dögöndi trafiktulajdonos (Sztarenki Dóra) kezdi el népies keresetlenséggel mesélni, hogy édesapja halála után miként vezette (volna) tovább azt a trafikot, azt a nemzetit. Mindaddig, míg Dögönd polgármestere, Misi bácsi (Márton András) az újrapályáztatás során – feleségének elfoglaltságot akarván szerezni – el nem pályázza a koncessziós jogot a trafikot évtizedek óta üzemeltető családtól. Sztarenki Dóra mesél, mesél és mi nem is veszünk észre mindebben semmi különöset.

Nincs is idő sokat tűnődni, mert az egyik, a fehérjefeldolgozó üzemben dolgozó férfi felesége  (Szamosi Zsófi) emelkedik szólásra, hogy részletesen ecsetelje házastársa elviselhetetlen, átható szagát, jelezve, hogy minden próbálkozása dacára ezt a szagot egyre kevésbé tudja már tolerálni. Mindezt olyan könnyedén és szuggesztíven adja elő, hogy elkezdi az orrunk a levegőt vizslatni. Mert hát ha mást nem, a szagok birizgálják az ingerküszöbünket, elvileg.

De még mielőtt mélyeket szippanthatnánk a fehérjefeldolgozó illatanyagából, a nézőtér távolabbi pontján megszólal az oknyomozásra idehívott újságíró (Egger Géza), hogy igyekezzék feltárni e bűz „tulajdonviszonyait”. Megnyugodhatunk, hisz foglalkozásához méltóan minden közhelyből épületes bölcsességet fabrikál, ha már az oknyomozás minden tényét és adatát – dögöndi módra – előre legyártották számára. Van is itt mit feltárni, mert az óvoda hirtelen bezár a fűtésrendszerének hibái miatt – meséli az egyik apuka (Hajmási Dávid), aki iparkodó, a településért áldozatokat vállalni kész fűtésszerelőként nem érti, hogy javítás helyett miért is lett inkább az épületből Casino.

Akadna itt más miatt is ok a nyomozásra, hisz ha Dögöndön a mutyizás beindul… Az EU-s pénzből megépült kétszázötven méternyi kerékpárút pont a polgármester, Misi bácsi házától a hivataláig vezet. Bár végül is ez is normális a dögöndi viszonyok közt, mert a pénz egyszeriben elfogyott a továbbépítésre, na de azért a lényeges szakasz elkészült. És egyébként is, az esetleges elégedetlenkedők lássák meg végre a jót: Dögöndön van kerékpárút! De nincs idő ezen az örömteli tény okán nagyon vigadni. Mert a földüzletét a papírozós Norbival (Fekete Ádám) előre lezsírozó erdész (Laboda Kornél) nagyon komoly sirámait vagyunk kénytelenek meghallgatni. Amelyekben teljesen átszellemülten, már-már transzba esve előadja, hogy a csak rá szabottan kiírt földpályázatot – őt és az előre leboltolt pályáztatást semmibe véve – miként nyerte meg előle egy másik protekciós vevő. Gyalázat ez, igazságért kiáltó!

Ezen a dögöndi „népgyűlésen” a sárdobálásban és a másik bemószerolásában amúgy sincs hiány. Az expolgármester (Janklovics Péter) – akit választási sumák-bumákkal túrt ki a helyéről a jelenlegi, Misi bácsi – egyszerre magyarázza a bizonyítványát és keni az ellenfelére a frissiben dagasztott ürüléket. Mindezt olyan virtuózan, vérbő lendülettel mondja, teszi, hogy egyre jobban pironkodunk magunkban: mit is furcsállunk ezen a normális, hazájáért élni-halni kész igyekezeten. Mert igenis értsük meg: az állati tetemek „fehérjefeldolgozása” ugyanolyan magától értetődő és tökéletesen bevett gyakorlat, mint az, hogy százötven darab közvécéből – miközben minderre uniós forrás áll rendelkezésre – csak egyetlenegy épül fel. Azt az egyet is az expolgármester zárva tartatta, nehogy a szomszéd faluból, Fosondról átjövő roma etnikum a használat során lelakja.

És ha nem teljesen értenénk, hogy egy állami apparátusban (ha tetszik: a dögöndi önkormányzatban), ahol minden dokumentálva van, hogyan lehetséges ez a dögöndi őskáosz, akkor majd Fekete Ádám papírozós Norbija útba igazít. Magyaráz és magyaráz, levegőt sem véve, aminek hatására egy pillanat alatt megérteni, hogy a Minden Papírok Tudója, a jegyző urasága nélkül semmiféle simlisség, urambocsá’ korrupció nem tudna létjogosultságot nyerni. Mondja, mondja szenvedéllyel, hittel, és amikor váratlanul berekeszti – más dögöndire hagyva a mesélést – már előre várjuk az elkövetkező magyarázat-futamait.

fotó: Trafófotó: Trafó

Ülünk, ülünk, hol erre, hol arra a derék dögöndi polgár történetfolyamára figyelve, és már egyre kevésbé lepődünk meg bármin, amit hallunk. Vajdai Vilmos és a csapat pont erre törekedett, hogy ezt elérje. Kézenfekvő természetességgel ücsörgünk a sok dögöndi vaskos panasz, sérelem közepette. Mert mindaz, amit hallunk, már nem lep meg és nem okoz újdonságot. Mert ez a nézőtérnyi Dögönd kollektíve mi vagyunk. Tisztára Mario és a varázsló-effektus. Ami a színpadi tér elejére állított vetítővászonnal – mint bennünket tükröző felülettel – csak tovább erősíti ennek az effektusnak a hatását.

Ezek után Márton András Misi bácsija nem is mondhat mást, mint azt: „Olyan szó, hogy korrupció nincs is, ez nem is magyar szó!” Meg: „Mindennek ára van! Kinek több van a tarsolyában, az többet is tud fizetni!” Mint Cipolla eldördült pisztolyára, úgy kapjuk fel e mondatokra a fejünket. De csak a dögöndiek kezdenek közöttünk kiabálni, trappolni, ordibálni. Mi ülünk tovább csendben, hogy mindezek után szépen megtapsoljuk a vetítővásznon velünk szemközt ülő önmagunkat. Holott éppúgy tudjuk, a TÁP-os csapattal együtt: a mi tarsolyunk is csordultig tele van, de persze nem a korrumpáláshoz szükséges pénzzel.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top