Home / A függöny mögött / Interjúk / Belebújni a mellettünk élő ruhájába
Belebújni a mellettünk élő ruhájába

Belebújni a mellettünk élő ruhájába

Most szombaton lesz a Bihari premierje a Katona Sufnijában. A darab főszereplőjével, Mészáros Bélával beszélgettünk a Kantinban a szerepbe bújás nehézségeiről, az ügynök múlt kapcsán az ítélkezés buktatóiról és a színház terepiás hatásairól…

  • Hogyan alakult a fölkérés a darab főszerepére? Máté Gábor tudta, hogy ezt veled akarja csinálni?
  • Igazából már akkor, amikor a szerződtetés zajlott – mindig arra törekszik, hogy tudja előre az egész évadot – Gábor azt mondta, hogy kitalálta nekem ezt a szerepet és mit szólnék hozzá. A fejében már ott volt ez a darab két-három éve – tudtam is róla. Beszélgetett korábban már az íróval, Ménes Attilával arról, hogy ezt szeretné megcsinálni.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • És mit szólsz a szerephez?
  • Igazából jó, nagyon jó. Pont most próbáltuk a végét, és rettentően nehéz. Rövid az egész darab – bár én azt hittem, hogy még ennél is rövidebb. Másfél óra – 1973-tól 2005-ig történik, például az utolsó és az utolsó előtti jelenet között van legalább húsz évnyi ugrás. Tar Sándor élete harmincéves korától egyészen hatvanéves koráig lett felbontva, széttördelve jelenetekre. Iszonyatosan erős a végén például az, amikor ő már hatvanéves is elmúlt és alkoholista, gyógyszerfüggő. Mikor ezt a részt próbáltuk, akkor különösen érzem, hogy mennyire bonyolult a feladat. Főleg azért, mert van egy íve a szerepnek, amit ekkora időugrásokkal hirtelen visszadni nagyon nehéz. Például az egyik jelenet végén, ahol épp gépelek és aztán kimegyek – befújom a hajamat egy ezüstös valamivel, hogy kicsit öregebbnek tűnjek –, majd öt másodperccel később visszamegyek a következő jelenetbe, és már folytatjuk is jó pár évnyit ugorva a történetben. Borzasztó nehéz ezeket megugrani. Van egy másik jelenet, ami viszont lelkileg jelent nagy kihívást: amikor a főhőst beszervezik III/3-as ügynöknek – megzsarolván a homoszexualitásával. Mindezek előtt pedig még jól össze is verik. Ez is olyan rész, ahol végig bent vagyok a színen, ki sem megyek – azaz hirtelen egy váltás: becsapódik egy ajtó és már összeesem, fáj mindenem és így kell beleugranom a következő jelenetbe. Azaz nem az történik, hogy kimegyek a takarásba, bekenem magma művérrel, ezzel is rásegítve a hatásra. Szóval, nem könnyű, hisz nincs felfutása, nincs egy építkező, lépcsőzetes dramaturgiai íve az egésznek. Ráadásul az első és utolsó jelenet ugyanaz – így kapcsoljuk össze a két jelenettel a köztes időt, azt, ami a főszereplő életéről szól, melyet elképzel vagy talán megálmodik. Az első jelenet úgy kezdődik, hogy ül a szobájában hatvanévesen, szétesve, ebben a delíriumos állapotban mondja el az utolsó mondatait, majd meghal. Igazából ezeket a legnehezebb megformálni, visszaadni.

Aki első szóra ítélkezik, nem tudhatja, hogy vajon ebben a helyzetben nem mondta volna-e ugyanazt: megteszem. Más kérdés persze, hogy voltak olyan jelentései, amelyeket íróként szinte szakmai élvezettel írt. Egy idő után kiderült számomra a jelentéseiből, hogy ő ezt az egész besúgást elég magas fokon is űzhette. Nagyon jól tudta megfogalmazni, hogy mi volt a probléma azzal az emberrel, akiről éppen jelentett. Egy idő után azt éreztem, mintha egy idő után élvezte volna ezeket a jelentéseket, az anyagokból azt is érezni lehet, már sokkal nyugodtabban is írta őket. Tar hithű kommunista volt, és ez itt nagyon fontos. Mert ha te hiszel a rendszerben – erről is meséltek Gáborék -, akkor ez teljesen más történet. Akkor ezt az egészet más szemüvegen keresztül látod.

  • Mi volt az, ami segített a karakterformálásban? Mi volt az, ami azt mondta idővel benned: “ebbe bele tudok kapaszkodni, ebből tudok építkezni”?
  • Ez nagyon érdekes és nagyon jó kérdés. Azzal kezdem, hogy mi az, ami nem segített: semmilyen anyagot nem találtam Tar Sándorról, amit megnézhettem volna. Persze vannak anyagok, de olyan személyes videóanyag nincs, amiben őt magát láthatom, ahol megnézhetem, ahogyan például beszél. Debrecenben nőtt fel, tehát akár a tájszólását vagy bármi rá jellemző sajátosságot, aminek utánanézhetnék. Megnéztem mindenhol: videótárban, beütöttem a You Tube-ra, de mindig csak olyan hangjátékokat találtam, amelyeket már színészek adtak elő az ő szövegeiből – ezért mondtam, hogy ilyen értelemben eléggé kilátástalan vállalkozásnak tűnt utánanézni Tar Sándornak. Viszont nagyon nagy segítség volt számomra Ménes Attila, az író – aki még ismerte őt, feljárt hozzá, és rengeteget beszélt vele. Ezért nagyon sok olyan apróságokat elmondott, ami egy színésznek rettentő fontos. Persze borzasztó nehéz megjeleníteni olyan személyes tulajdonságokat, mint hogy valaki hamar elpirul, hogy nagyon csendes vagy azt, hogy nagyon szerény ember, aki telis-tele van rengeteg feszültséggel. Tar szegény paraszti családból származott és ezért az írói társadalomban voltak, akik elfogadták, elismerték és voltak akik nem. Nem volt adott számára egy olyan értelmiségi kör, amelyhez tartozhatott volna. Próbáltam utánanézni mindennek és leginkább sokat kérdeztem Attilát arról, hogy valójában milyen ember volt. Elmondta, hogy soha nem emelte fel a hangját, mindig visszahúzódó volt – próbáltam beletenni mindezt a karakter megformálásába. A beszervezéssel kapcsolatban anyagokat néztem át és Gáborék is sokat meséltek, hogy ezek dolgok hogyan működtek régen. Nagyjából tisztában voltam a KISZ-szel, a szamizdattal és hallottam a beszervezésekről is természetesen – ám fontos volt, hogy utána is járjak ezeknek. Édesapámnak is volt egy története arról, hogy annak idején őt is be akarták szervezni, bár az nem volt olyan komoly. A nyolcvanas évek elején, amikor egy téglagyárban dolgozott, különböző utakat ajánlottak neki, ha cserébe mesél egy-két emberről, ha jelentéseket ad róluk – de azt mondta, hogy ő ezt nem csinálja. Természetesen senki ne szaladjon az előadás után a levéltárakba, mert ez a figura, akit alakítok, pont annyira fikció és az írói képzelőerő szülötte, amennyire Tar Sándor is egyidejűleg. Már látom előre, hogy ez egy olyan szerep – persze mindegyik ilyen –, amihez nagyon sok idő kell, hogy elmélyüljön – ehhez pedig sokat kell játszani. Márciusban–áprilisban játsszuk is hétszer. Ez nagyon jó!
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Tar Sándor karakteréből mi az, amivel legkönnyebb azonosulnod?
  • Valójában az én mentalitásom és az övé nem nagyon hasonlít egymáshoz. Sőt, nagyon másak vagyunk. Akár a gesztusaim, akár a mimikám vagy a mozdulataim – én sokkal szeleburdibb vagyok. Ő viszont sokkal-sokkal visszahúzódóbb volt. Igazából semmi hasonlóság nincs köztünk. Gondolkodtunk azon, hogy meghagyom a bajuszomat, ami jól passzolt a hetvenes évekhez, de láttam a róla készült fotókat, és neki egyáltalán nem volt. Alacsonyabb is volt nálam, és a külső jegyeink sem annyira passzolnak egymáshoz.
  • És a belső hasonlóság?
  • Ha belegondolok: ez a visszahúzódó ember és én? Amikor feljöttem Pestre – mert Pilisvörösváron nőttem föl, ami kisváros és nincs messze Pesttől -, nekem is nehezebb volt hozzászoknom Budapesthez. Emlékszem, amikor kicsi voltam és bejöttem a fővárosba, akkor mindenkinek köszöntem. Aranyos lehettem, mert mondta is nekem anyám, hogy nem kell mindenkinek köszönni, fiam. Én meg persze, amikor megláttam valakit a metrón: “kezit csókolom”, “jó napot”. A félelem, az idegenkedés az elején bennem és benne érthetően hasonló lehetett.

Ha a nézők megnézik ezt a darabot és látják, hogy egy ember mennyi mindenen megy keresztül, akkor már mindent megtettem. Mert ez az egész sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy elsőre ítélkezhessen az ember. Talán a karakteren keresztül a nézők is közelebb tudnak férkőzni ehhez a problémához. El tudják fogadni a fájdalmas tényt, hogy az ember bizony roppant könnyen megtörhető.

  • Ehhez az egész problematikához – amit Ménes Attila szövege fölvet, – hogyan tudsz érzelmileg kapcsolódni?
  • Mármint milyen problémára gondolsz?
  • Az elmúlt évek feldolgozatlan ügynökmúltja, és ennek a visszaböfögése, visszaöklendezése.
  • Mármint mennyire tud megmaradni mindeközben az egyén személyisége? Ez nagyon komplex ügy – ebbe csak beleképzelni tudom magam. Beszélgettem egy barátommal erről, hogy megbocsátanék-e neki, ha netán ő rólam jelentett volna? Hogyan állnék én akkor ehhez az egészhez? Amíg nem vagy abban a légkörben, abban a környezetben, addig rohadt könnyű kívülről ítélkezni. Úgy érzem, hogy sok ember sajnos piszok könnyen ítélkezik. Miközben fogalmunk sincs róla, miket élhetett át és mivel fenyegethették meg… Hiszen, gondoljunk csak bele, az identitásával is problémája volt. Nem tudhatta – főleg akkor, a hetvenes években – hogy ha kiderülne a homoszexualitása, abba talán belehalt volna az édesanyja. Aki első szóra ítélkezik, nem tudhatja, hogy vajon ebben a helyzetben nem mondta volna-e ugyanazt: megteszem. Más kérdés persze, hogy voltak olyan jelentései, amelyeket íróként szinte szakmai élvezettel írt. Egy idő után kiderült számomra a jelentéseiből, hogy ő ezt az egész besúgást elég magas fokon is űzhette. Nagyon jól tudta megfogalmazni, hogy mi volt a probléma azzal az emberrel, akiről éppen jelentett. Egy idő után azt éreztem, mintha egy idő után élvezte volna ezeket a jelentéseket, az anyagokból azt is érezni lehet, már sokkal nyugodtabban is írta őket. Tar hithű kommunista volt, és ez itt nagyon fontos. Mert ha te hiszel a rendszerben – erről is meséltek Gáborék -, akkor ez teljesen más történet. Akkor ezt az egészet más szemüvegen keresztül látod. Akkor azok az emberek, akikről ő jelentett, tényleg nem olyan dolgokat csináltak, amelyek az akkori államot erősítették volna.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

  • Ez a darab tud-e – a múltfeldolgozás szerepét is betöltve – segíteni?
  • Szerintem tud, biztosan tud. Már csak azért is, mert ezeket a dolgokat, amik az általam játszott figurával történnek, úgy kell megélnem, hogy számomra is teljesen személyessé váljanak. A fájdalmakat, a problémákat át kell engednem magamon, hisz mindez velem történik. Ezt a fájdalmat kell kiadnom magamból. Ha engem szerveznének be, akkor annak a fájdalmát őszintén és tisztán kell érezzem. Ha a nézők megnézik ezt a darabot és látják, hogy egy ember mennyi mindenen megy keresztül, akkor már mindent megtettem. Mert ez az egész sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy elsőre ítélkezhessen az ember. Talán a karakteren keresztül a nézők is közelebb tudnak férkőzni ehhez a problémához. El tudják fogadni a fájdalmas tényt, hogy az ember bizony roppant könnyen megtörhető.
  • Hányadik évadod is ez már a főiskola óta?
  • 2003-ban végeztem, ez a tizenharmadik évadom… Úristen!

Csináltuk a Hétköznapi őrületek-et Gothárral, és megnézte az előadást egy barátom édesanyja és édesapja. A darab egyik jelenetében, amikor Szirtes Ági és Lengyel Feri találkoznak egymással – ők szerepük szerint férj és feleség már vagy harmincvalahány éve –, Lengyel Feri, az a nagy darab, kopasz férfi felvette Szirtes Ági ruháját a saját ruhájára: kis szoknya, kezében a feleség retikülje. Megkérdezte tőle Ági, hogy mondd, te mit csinálsz? – Hát felvettem a ruhádat. – De miért vetted fel? – Mert kicsit közelebb akartalak érezni magamhoz.

  • Hogyan alakult benned a színházhoz való viszony azóta?  
  • Elképesztő, ha belegondolok, mennyi minden történt a tizenhárom év alatt, akár a magánéletemben, akár a színházban. Az ember annyira naiv és gyerek tud lenni. Amikor fölvesznek a főiskolára, azt gondolod: tied a világ! Amikor viszont vége, akkor meg azt, hogy atyaég, ide kerülök a Katonába – tied a világ! Aztán eltelik pár év, akkor kapok egy főszerepet, az jó. Aztán volt persze olyan évem, mikor arra gondoltam, itt vagyok öt-hat éve és most nincs olyan igazán nekem való szerep. Amikor pedig volt, akkor azt éreztem, de jó, dolgoztatva vagyok! Ez a mostani is egy jó szerep, ez is egy jó előadás lesz! Jó rendezőkkel, jó színészekkel dolgozom. Nyilván időnként úgy érzi az ember, hogy váltani kell. Egyszer csak beugrik: most már el kellene menni, mert új impulzusok kellenek. Ilyenkor aztán mindig volt valami, ami továbblendített. Még régebben szó volt arról, hogy mehetnék Egerbe, akkor aztán azon járt az agyam. Aztán átgondoltam a dolgaimat, hogy vajon kell-e, akarom-e én ezt? És végül maradtam. Annyi minden változott egyébként az évek alatt, korábban másképp gondolkodtam a munkatársaimról is. Sokan megkérdezik, hogy ki a példaképem? Ki az, akire felnézek, tudok-e ilyen embert mondani? Itt, a társulaton belül azért csodálatos játszanom, mert a kollégáim – akiket több mint tíz éve ismerek – képesek egy új darabban valami teljesen új dolgot hozni, akár egy figurán belül vagy csak öt percre, egy jelenet erejéig. Ezekből aztán rengeteg tapasztalatot tudok szerezni. Azok a rendezők, akikkel dolgozunk és a fiatalok is, akik jönnek, mind annyira mások. Bodó Viktor teljesen más, mint Ascher Tamás. Most például Kovács D. Danival próbáltunk – tiszta őrület az egész. Az a fajta jó értelemben vett kattantság, ami annyi mindent megváltoztat bennem, persze rengeteg mindent a színházzal kapcsolatban is. Másképp gondolkodom, máshogy indulok neki a szerepnek, ez iszonyú jó.
  • Szerinted mennyire van bennünk igény arra, hogy a színház adjon valamit a szórakoztatáson túl – akár katalizátorként megoldást a feldolgozatlan problémáinkra?
  • Szerintem nagyon is van, én azt látom. Az emberek – de akár a pilisvörösvári rokonok – végigdolgozván a napot, általában azt mondják, eljönnének szívesen a Katonába, de valami olyasmit ajánljak nekik, ami könnyű, amin nem kell gondolkodni. Egyébként az az érdekes, hogy mostanában egyre ritkábban találkozom ilyen esettel. Annyira elidegenedünk egymástól – most nem akarok nagy szavakat használni, mert hülyén hangzik –, hogy mindenki szinte csak önmagával foglalkozik. Vagy a telefonjával, és ezért nincs is időnk a másikra, aki pedig ott ül mellettünk. Pedig minden ember vágyik arra, hogy foglalkozzanak vele, hogy szeressék és persze arra, hogy ő is megértse ezt az egészet, ami történik körülötte a világban.
    fotó: Mihalicz Máté

    fotó: Mihalicz Máté

    Azok a rendezők, akikkel dolgozunk és a fiatalok is, akik jönnek, mind annyira mások. Bodó Viktor teljesen más, mint Ascher Tamás. Most például Kovács D. Danival próbáltunk – tiszta őrület az egész. Az a fajta jó értelemben vett kattantság, ami annyi mindent megváltoztat bennem, persze rengeteg mindent a színházzal kapcsolatban is. Másképp gondolkodom, máshogy indulok neki a szerepnek, ez iszonyú jó.

  • Szerinted a színháznak az is a szerepe, hogy összehozzon embereket és segítsen nekik, ha épp a nehézségeikkel nem tudnak mit kezdeni?
  • …és megoldást tudjunk találni vagy csak elgondolkoztassunk. Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért, mi miatt lettem színész, akkor azt gondolom, még ha közhelyes is, hogy elgondolkoztassam a nézőket, miközben magam is ezt teszem. Van egy csodálatos történet, ha már szóba hoztad a hétköznapokat. Csináltuk a Hétköznapi őrületek-et Gothárral, és megnézte az előadást egy barátom édesanyja és édesapja. A darab egyik jelenetében, amikor Szirtes Ági és Lengyel Feri találkoznak egymással – ők szerepük szerint férj és feleség már vagy harmincvalahány éve –, Lengyel Feri, az a nagy darab, kopasz férfi felvette Szirtes Ági ruháját a saját ruhájára: kis szoknya, kezében a feleség retikülje. Megkérdezte tőle Ági, hogy mondd, te mit csinálsz? – Hát felvettem a ruhádat. – De miért vetted fel? – Mert kicsit közelebb akartalak érezni magamhoz. Aztán kimentek mind a ketten a színpadról. Ezt követően, két héttel később a barátom mesélte, képzeld, az apám otthon felvette az anyám ruháját. Ült otthon az apja a konyhában, az asszony ruhájában – így várta, hogy hazaérkezzen a felesége. Olyan szép, ahogy erről a pillanatról, erről az egészről mesélt a barátom. Ennyi, érted? Eljöttek egy előadásra, és mélyen megérintette őket belőle valami. Ezeket imádom, ezek annyira jók.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

Scroll To Top