Megbeszélni. Átbeszélni. Kibeszélni. Arról, amit nem tudunk, nem akarunk, nem merünk megfogalmazni. Kelemen Kristófnak épp kapóra jött egy, a színműn ’69-ben lezajlott színész vizsga, melyről ott, akkor Ádám Ottó az intézmény vezetője az előadás közben, szó nélkül, kivonult. Nekünk és az előadás szereplőinek pedig épp kapóra jött Kelemen Kristóf által rendezett Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk darabja, hisz végre elkezdhetünk – ők és mi is – magunkról beszélni. És ha ez sikerül, akkor máris fényévekkel előrébb vagyunk.
A Trafó Klubban egymásnak szemközt ültetett nézők és e két ülőtérfél között keskeny sáv és a két végét lezáró vetítő vászon (látvány: Pázmány Virág). Pici tér, szinte összezárva önmagunkkal. Itt játszódik újra a ma a színműre járó vagy járt hallgatókkal az a bizonyos ’69-es Peter Hanke darab, a Közönséggyalázás, melyet anno Békés András rendezett vizsga gyanánt a színészhallgatóknak. A mostani színészeink mintázzák az akkori, ’69-es hallgatókat. Igazi retró feeling, bubifrizurás parókákkal, harsány hippi színekbe bújtatott ruhákban.Mesélik és mesélik egyre az egykor történteket, az akkori hallgatók visszaemlékezéseinek élő testeket, gesztusokat adva (dramaturg: Nagy Orsolya). Mindenki egy kicsit másvalakivé lehet, a másik bőrébe bújva. Mert ebbe a terepiás színjátszásba, amely telis-teli vérbő, ösztönös természetességgel formált alakításokkal, mégis önmagunkat játsszuk, csak kicsit másképp – és ez másként felütés az, ami lényeges.
fotó: Ducker Dávid
Megéled az egykori vizsgáról írt Jeles András szöveg, szinte pulzál a kis Trafó-térben a jó negyven évvel ezelőtti hallgatók és az őket nézők egykori és mostani lelki atmoszférája. De mindezeken túl ebből a primér elsődlegességgű történetből már az elején elkezd lüktetni az a másodlagos, mostani, a jó negyven évvel későbbi egyetemi légkör is. Kelemen Kristóf a tudó tudatlanságával és a tudatlan naivság máshoz nem hasonlítható éleslátásával montírozza egymásra ezt a két idősíkot- az akkori és a mostani színműs hallgatói létet.
Ádám Ottó feláll, vállára veti zakóját és kimegy, miközben az Ódry színpadáról a színész növendékek a – kortárs dráma szövegeként – a nézőket becsmérlik. Horváth Alexandra, Eke Angéla, Rétfalvi Tamás, Horváth Márk és Tarr Judit egyszerre megszemélyesítői és hangos könyvei az egykori vizsga-résztvevőknek, és nem csak a figurák egykori érzéseit, hanem a jelenlegi benyomásaiknak is hangot adnak. Igazából ez a két dimenziós játékmód egybe esik, átfedi és átjárja egymást – ettől válik ez az egész percről-percre izgalmassá és egyre feszélyezettebbé. Ám nem csak ez a fajta színház a színházban dramaturgia garantálja ezt az egybe és összecsúszást, hanem maga az előadás intenzitása.
Önmagukat játszák, az őket két generációval megelőző színész generációt megszólaltatva. Félelem, zavar, a kirugástól való rettegés. A nagy Ádám Ottó kiment, Békés András leállítja a vizsgát – most mi lesz? Nem lett semmi. Csupán a totális, agyon hallgatás, ami lett. Semmi egyéb. Ennek már úgyis jól bejáratott hagyománya van. Ezt már kellőképpen, profizmusra járatva – begyakoroltuk. Nálunk a Közönséggyalázásnak nincs kifutása, nincs rá érvényes, konstruktív reakció.
Kelemen Kristóf előadása színházi agora. Nem kísérlet, nem próbálkozás. Ellenben nagyon tudatos, finom, amatőr látszatot keltő profi hangszerelésben elmondott állítás a színház értelméről – és ha tetszik, az abszolút értelmetlenségéről is. És mi nézők e kettő között, e kettőnek a határán ülünk. Azonban most nem nálunk a döntés, mert nem is kell döntenünk. Sokkal inkább mindezek helyett el kell tanulnunk, el kellene sajátítanunk egy alapkészséget. A megbeszélés, az át- és kibeszélés – a színház teremtette közösségében és közös nevezőre hozó terepei közepette – müködni képes készségét. Hisz kedvünk támad az előadást látva beszélni…
Bezzeg pár száz kimométerrel nyugatabbra – látva a kivetítőn Peter Hanke ugyaneezen előadásának osztrák felvételeit – egészen építő, már-már korporatív együtjátszó dialógus jött létre. Ám erre, a mi kultúránkban nincs előkép, hagyomány – csak értetlenség. Nem is kicsi.
fotó: Ducker Dávid
Aztán a múlt eljátszás egy az egybeni jelen játszássá vedlik át. Kelemen Kristóf és a színész csapat egysorban a szemközt ülve a kivetitővel, azon sorra kapják a kérdéseket a mostani színműs diákéletükkel, diákélményeikkel kapcsolatban. Előkerülnek elmaradt vizsgák, érdektelenség vagy kellő komolyan nem vétel miatt félbemaradt próbafolyamatok. Azonban nem azért, hogy országos panasz napnak legyenek részesei az előadás nézői. Nem, ez eszünk be se jut, és a játszokban sem ez munkál. Nem. Csak a végre beszélni lehet róla, az ily módon is kiadhatjuk magunkból létélménye kitapintható. Nem a nevesítettek itt a fontosak, nem kell magunkra venni, kár is megsértődni. Ám annál kevésbé kár egyáltalán minderről és mindezekről beszélni. Sőt, ha valamiért nem kár, akkor beszélni minderről, mindezekről nem az.
Kelemen Kristóf előadása színházi agora. Nem kísérlet, nem próbálkozás. Ellenben nagyon tudatos, finom, amatőr látszatot keltő profi hangszerelésben elmondott állítás a színház értelméről – és ha tetszik, az abszolút értelmetlenségéről is. És mi nézők e kettő között, e kettőnek a határán ülünk. Azonban most nem nálunk a döntés, mert nem is kell döntenünk. Sokkal inkább mindezek helyett el kell tanulnunk, el kellene sajátítanunk egy alapkészséget. A megbeszélés, az át- és kibeszélés – a színház teremtette közösségében és közös nevezőre hozó terepei közepette – müködni képes készségét. Hisz kedvünk támad az előadást látva beszélni…
