Home / Megnéztük / Tragikomikus közéleti bulváropera
Tragikomikus közéleti bulváropera

Tragikomikus közéleti bulváropera

Pintér Béla, Puccini, A köpeny című operáját írta át, illetve egészítette ki a szerző más műveivel, a Katona József Színházban. A végeredmény, A bajnok, rendkívül szórakoztató, ugyanakkor tragikus oldala egyelőre kevésbé működik.

Amint megszólalnak Puccini, A köpeny-ének zongorára átírt első taktusai (zenei vezető: Kéménczy Antal), csillagként gyúlnak ki az égők a Katona József Színház Színpadán (díszlet: Khell Zsolt). Hamarosan megpillantjuk a karosszékben ülő, elégedetten pöfékelő Horváth Attilát (Nagy Ervin), aki aznap éjjel épp negyedszerre nyert választást Verőcsényben. Győzelmét követően azonnal megrohamozza őt a helyi tévé stábja (Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán), illetve a saját kampányfőnöke (Bezerédi Zoltán) is. Ez utóbbi figura precizitása és éles szeműsége már ekkor, az előadás elején kitűnik, ugyanis rögtön figyelmezteti a győztes polgármester feleségét, Margitot (Rezes Judit), hogy ne járkáljon többé a város üdvöskéjével, a kick box-bajnok Julcsival (Jordán Adél). Pintér tehát leszbikus szállal kontúrozta át az eredeti opera szerelmi háromszögét, amely szál lehetőséget adott egy közéleti bulvártragédia létrehozására. Persze a nemessé kövesedett opera műfaja, és az ahhoz képest földhözragadt téma közötti kontraszt automatikusan vonzza magával a komikumot is, amely szerencsére amúgy sem áll távol Pintér Béla munkásságától, így A bajnok leginkább tragikomikus közéleti bulvároperaként definiálható. Ebből a komikum tökéletesen működik, a tragikum ellenben még kevésbé.

Rajkai Zoltán, Elek Ferenc, Pálmai Anna, Nagy Ervin. Fotó: Horváth Judit.

A színészek játékába – talán a premierláz miatt – vegyült ugyan némi túlzott izgalom, az viszont mindegyikükről egyaránt elmondható, hogy élvezik szerepeiket. E szerepek az előadás említett tragikum-komikum kettőssége miatt szinte tisztán oszthatóak fel egyikre, illetve másikra. Ebben a felosztásban Nagy Ervin, Rezes Judit, és – az ezúttal rövid hajú – Jordán Adél viszik a tragikumot, míg a Pálmai-Rajkai-Elek trió a komikumot, ők ráadásul szerepkettőzéssel is büszkélkedhetnek. Pálmai alákérdező riporternőjének tolmácsolásában azonnal megragad Pintér librettójának egy, az adott ponton vissza-visszatérő sora: „Erre várjuk válaszát”. (Bár e szerepnek van súlya az előadás tragikus végkimenetelében is, az a vonal egyelőre kevésbé sikerült jellegzetesre.) Elek Ferenc, a tévében szereplő dokumentumfilmes – amúgy egészen apró – karakterét szinte David Attenborough-i magasságokba emeli. Rajkai Zoltán a részeges, a nőkről megalázóan beszélő tévés stábtag tántorgását már-már szólóprodukcióvá alakítja, másik figurájában, egy tévében futó pornófilm szereplőjeként pedig a szerephez méltóan tenyérbemászó. Hozzájuk képest kellene elhelyezni valahol a Nagy-Rezes-Jordán hármas játékát, amely leginkább a dramaturgiával együtt válik jelentőssé. A korábban említett premierláz talán még Nagy Ervinen látszik meg a legjobban, mert – bár karakterének teljesen következetes része lehetne az idegesség – az általa játszott idegesség sokszor tűnik a kelleténél színpadiasabbnak. Abban, ahogyan Rezes Judit, a feleség szerepében próbál szinte teljesen észrevehetetlen maradni, amikor a férje van előtérben, sokkal kevésbé van jelen ez a fajta túlzott színpadiasság. Jordán Adél ellenben észrevehetetlenebb, mint kellene. Bár figurája kettős érzéseiből kiindulva – szereti Margitot, ám sokkal szívesebben lenne bárhol máshol, mint a Horváth-villában – ez az észrevehetetlenség következetesnek hat, azokban a jelenetekben is ezt hozza, amelyekben csupán Rezessel vannak ketten a színen. Mintha a híres kickbox-bajnok egyáltalán nem küzdene a nőért, akit szeret.

Pintér leszbikus szállal kontúrozta át az eredeti opera szerelmi háromszögét, amely szál lehetőséget adott egy közéleti bulvártragédia létrehozására. Persze a nemessé kövesedett opera műfaja, és az ahhoz képest földhözragadt téma közötti kontraszt automatikusan vonzza magával a komikumot is, amely szerencsére amúgy sem áll távol Pintér Béla munkásságától, így A bajnok leginkább tragikomikus közéleti bulvároperaként definiálható. Ebből a komikum tökéletesen működik, a tragikum ellenben még kevésbé.

Mindebből úgy látszik, mintha komikum és tragikum párhuzamosan futna egymás mellett. Az, hogy ez mégsem teljesen így van, a kampányfőnök figurájának, illetve az őt alakító Bezerédi Zoltánnak köszönhető, aki ebből a szempontból kis túlzással megmenti az előadást: a legelején, első távozása előtt még kiválóan komédiázik kettesben Elek Ferenc tévéstábtag-figurájával azon félreértés kapcsán, mely szerint ők ketten melegek lennének. Amikor legközelebb viszontlátjuk, a kampánymenedzser már „kólával” érkezik, amit a győztes polgármester elégedetten szívhat fel az orrába, hogy ennek következményeként az előadást megvilágító égők hirtelen élesebb fényekkel kezdjenek el működni (remek vizuális poén). Később aztán a kampányfőnök karaktere egyre sötétebb árnyalatokat ölt. Bezerédi játékában szinte végig megvan az a fajta aljasság és gátlástalanság, ami egy ilyen figura működtetéséhez feltétlenül szükséges, beleértve azt is, hogy ezeket bizonyos pontokon elrejti, és szórakozottsággal, jópofiskodással leplezi.

Rezes Judit, Bezerédi Zoltán. Fotó: Horváth Judit.

Játékának nagy kérdése, hogy a gátlástalanság és a jópofiskodás közül vajon melyiket használja az előadás legvégén, amikor a közönség felé fordulva közli, hogy ez nem a valóság, csupán mese. Ezen múlik ugyanis, hogy sírva, vagy nevetve jövünk-e végül ki. Ezen a ponton azonban Bezerédi is megúszósan blöfföl, mintha ő maga sem döntötte volna el, mit akar mondani a kettő közül.

Így végül csak annak tudunk örülni, miután – a hosszú vastapsot követően – kikászálódtunk a Katona székei közül, hogy Pintér Béla végre rendezett kőszínházban. És ez valóban nagyon örömteli. Ugyanakkor igazán nem kellene sok ahhoz, hogy örömünkkel egyszerre sírni is tudjunk politikusok hatalomféltő gyávaságán. Mert A bajnokban ez is bőven benne van. Csak még nem egészen nyilvánvaló.

A szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor vagyok, többnyire a Gábor nélkül. 1992. május 2-án születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Voltam már diák Újpesten és Piliscsabán, kritikus a régi Quart-nál, a jelenleg hibernált Trubadúr magazin online-nál, önkéntes a Trafóban és a Tünet együttesnél. Vagyok a Gömbhalmaz nevű fiatal költői csoport tagja, diák Budapesten, lelkes ifjúsági tag a Katona József Színházban, és kritikus a félonline-on, továbbá a Pótszékfoglalón.

Comments are closed.

Scroll To Top