Az AK47 és az optimizmus

Hudi László Optimista estje a Trafóban, Murányi Tünde előadásában, attól izgalmas, hogy címe ígéretével ellentétben valójában egy folyamatos, provokatív hullámvasút – térben és időben egyaránt – optimizmus és pesszimizmus között.

Az Optimista estre érkező nézők, jegyük felmutatásakor egy cédulát kapnak, amely felhívja a figyelmet arra, hogy – a szokásos színházi etikettel ellentétben – az előadás alatt kifejezetten hagyják bekapcsolva mobiltelefonjaikat, illetve megad egy IP-címet is, amelyre majd rá kell csatlakozni. Ezt a rendkívül provokatív gesztust rögtön egy következő követi, amikor a Trafó pincéjébe lépve azzal szembesülünk, hogy a közönségnek szánt székek – részben egymás mögött elhelyezve – egy meglehetősen szabálytalan kört alkotnak, azok között pedig az est főszereplője, Murányi Tünde, szinte civilben jár-kel, és még szóba is elegyedik a beérkező közönséggel, mintha csak egy lenne közülük. Nehéz megmagyarázni, hogy ebben a rendkívül gyorsan megteremtett intimitásban mi jelenti egész pontosan az előadás kezdetét, annak ugyanis csak az ad némi nyomatékot, amikor Murányi kijelenti, hogy akkor lassan elkezdené. És úgy kezdi el, mintha még mindig várna valamire. Például egy partnerre, ahogy azt ő maga megjegyzi. Aztán elkezd fogat mosni, hogy felkészüljön erre az esetlegesen felbukkanó partnerre.

Mindeközben mobiltelefonjaink kijelzőjén képek, rövid szövegek, filmek váltogatják egymást, asszociatív módon lekövetve a főszereplő érzelmi állapotát, amely hol felszabadult és játékos, hol kilátástalan és ijesztő. Ennek kifejezésére időnként egy-egy jellegzetes kellék is bekerül a színre. Például az esernyő, amelynek kapcsán Murányi rögtön egy találós kérdést is feltesz: „Az esernyő mögött két egér van. Az egyiknek a feje látszik ki, a másiknak a farka. Melyik ázik meg jobban?” A közönség a válaszadásra nincs szöveg szinten felszólítva, mégis az egész est atmoszférájából adódik, hogy páran mégiscsak megpróbálkoznak ezzel. Valaki a kérdésre ugyancsak kérdéssel felel: „Esik az eső?” Murányi – teljesen őszinte és spontán – reakciója pedig arra enged következtetni, hogy ez a fajta interaktivitás, bár nincs kimondva, bőven megengedett az előadásban. Az ijesztés példájaként pedig hadd hozzam fel az írásom címében említett AK47-es kalasnyikovot, amelyről hiába tudjuk, hogy csupán színházi kellék, mégis van valami ijesztő abban, ahogy ennyire közelről látjuk egy olyan karakter kezében, aki teljesen csapongóan beszél rengeteg mindenről. Ebben az intim környezetben túlságosan is meg van teremtve annak az illúziója, hogy a fegyver valóban elsülhet. Mindeközben mobiltelefonunkon éppen egy – cseppet sem marasztaló hangvételű – idézetet olvashatunk Bayer Zsolttól. Van abban valami ironikusan paradox, hogy egy optimista esten épp a legnagyobb frászt hozzák ránk, miközben egy adott ponton Murányi megjegyzi: „Az örökös félelemben való élés evolúciós zsákutca.”.

Hogy az Optimista est kiből milyen érzést vált ki, szinte bevallottan megjósolhatatlan. Hudi László rendezése csak a nézők szempontjából kísérleti, valójában nagyon is magabiztosan dolgozik a saját eszközeivel. Ebből a szempontból pedig a mai magyar színházi közegben mindenképpen hiánypótló.

Az optimista estnek az egyik legfontosabb jelzője ez a fajta – egy idő után szinte követhetetlenné váló – csapongás a saját címére asszociálva. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy mindezt tudja is magáról, Murányi egy ponton megjegyzi: „Nem értitek, miről beszélek, ugye?” Az ember sokszor nem is tudja, mire figyeljen, azonban ennek az előadásnak mintha épp ez lenne a célja: olyan mértékű információközlés, amelyben a néző pont annyira téved el, mint amennyire – szövege szerint – az est főszerepljője is. És hogy hogyan lehet mindebből kijutni? Hogy hogyan lesz vége az előadásnak? Csak hunyjuk le a szemünket! Mindannyian, egyszerre. Mintha ebből a rendkívüli asszociatív – nevetést és sírást egyaránt magába foglaló – sodródásból mindenki kiléphetne, teljesen önkényesen. És talán valóban, ki is léphet. Mögötte minden folytatódik ugyan tovább, de ez már csak annak számít, aki akarja: A sötét után még egy utolsó videót kapunk a telefonunkra.

Hogy az Optimista est kiből milyen érzést vált ki, szinte bevallottan megjósolhatatlan. Hudi László rendezése csak a nézők szempontjából kísérleti, valójában nagyon is magabiztosan dolgozik a saját eszközeivel. Ebből a szempontból pedig a mai magyar színházi közegben mindenképpen hiánypótló.