A képzelet és a realitás határait kár feszegetni, mert nincsenek ilyen határok. Sőt, mind jobban igyekszünk szétválogatni az ésszerű és elképzelt dolgaink közös kupacát – annál kellemetlenebbül fogjuk érezni magunkat. Olasz Renátó IV. éves színészhallgató rendezése, az Utolsó estém a földön c. előadás ösztönösen érzi ezt a fajta bizonytalanságot, egyszerre merül el és lubickol a megfoghatatlan kétértelműségekben – és legalább annyira paranoiássá is válik tőle. Minden esetre szuggesztív és hatásos próbálkozás arra, hogy letapogatva megismerjük azt a frusztráló világot, mely körbevesz minket.

Az egész akképp kezdődik, hogy alámerülünk az Ódry-klubba, azaz a színművészeti alagsorába, bevackolva magunkat a piciny nézőtérre, szemközt a fekete függönyökkel borított másik sarokkal. Alexa (Kiss Andrea) és Áron (Baki Dániel) egy üzletlánc dolgozói épp cigiszünetüket élveznék, amikor hipp-hopp, elrabolják őket. Vagy még pontosabban, sok más honfitársukkal együtt őket is elnyeli az ország déli részén található sehol sincs, mindenhol van fekete lyuk: jelen esetben a történetünk szerint: a Cethal Gyomra.

fotó: Bántó Csaba fotó: Bántó Csaba

Bár ezt X (Patkós Márton) kapucniba bújtatott, settenkedve, ám annál nagyobb impulzivitással előadott meséje nélkül kevéssé tudnánk. Úgy viharzik be, mintha a huzat hozta volna közénk. És már mondja, mondja, darálja is az információ áradatot eltűnt emberekről, rejtélyes halál esetekről, bűnszervezetről. Vékony nyúlánksága eggyé válik a figurájával, legalább ennyira szenvedélyes “oknyomozó”, mint amenyire maga is megfélemlített attól és azok által, amiket és ahogy nekünk mesél. Rengeteg áthallás, geg, szóvicc gazdagítja a monológjait, ahogy itt mindenki másét is. Ezekbe mintegy bele van applikálva az a világ – zanzásítva, humorral gazdagon leöntve – ami lépten-nyomon körbevesz minket. Ezek a szövegek slam-poetry stílusban íródva egytől-egyig igyekeznek telibe találni minket (dramaturg: Horváth János Antal) – bár egy idő után immunissá lesz rá a fülünk. Sebaj, mert mindig jön egy újabb csavar, ahol a szöveg gegjei mellé kitűnő helyzet és jellem komikum is társul, így több síkon, befogadó csatornán “bombáz” minket egyszerre az előadás.

Ebben az előadásban minden megfordul – minden látszólagos összevisszasága ellenére – egy fregoli, egy szándékosan és precízen megkomponált látszat nihil. Látszat, mert szándékosan akar minket beszippantani ez a létbizonytalanság. Jelezve: ami kívül konszolidált, hullaszagú polgári lét, abból – akár erőszakos elrablással, akár önként, nyomozgatás közben –  mind ide vágyódunk.

Remekbe szabott példa erre, mikor a nagy, sűrű erdő közepén, bagoly huhogásokkal kísérten Gerőcs Patrik (Figeczky Bence) és Lúgos Kristián (Olasz Renátó) Ferencnek – aki Hódos Leventének (Dóra Béla) az apja – a hulláját igyekeznének elásni. Mesteri könnyedséggel és felszabadultan alakítják az egymás jelenlététől is berezelni kész, feminin nehéz fiúkat. Paródiája ez egy korszaknak, ahol minden keménykedés, fennhéjázó beszólogatás mögött ott sejlik a végtelenül kicsire összezsugorodott ego. Figeczki Bence eredeti, pólója szélét csavargató, paranoiás gödörásójának már-már szorítunk, hogy a hulla eltüntetése győzedelmeskedjen már végre a halálra rémültségei felett. A látszat-keménykedések görbe tükre, ahol minden magunkra kényszerített macsóskodás mögül végre önfeledten előbújhat a hullát elásó kisgyerek.

fotó: Bántó Csabafotó: Bántó Csaba

A Cethal Gyomra, a Hódos Levente által üzemeltetett éjszakai lokál, ahol a rabul ejtett Áron és Alexa ketrecbe kényszerített szexrabszolga, nem a klasszikus értelemben vett, sötét oldalt jelentő, pénzmosásra szakosodott bűnbarlang. Nem, inkább valamiféle sziget, a minden viszonylagos, semmi sem biztos, magába nyelő, mélységes tengerének a közepén. Mert innen nem nagyon akar kifejezetten elmenekülni senki. Ez nem egy börtön – bár minden jelét magán viseli egy alvilági lebújnak. És mégis, mindezek dacára inkább ide vágynak azok is, akik negatív összefüggésben és felhanggal beszélnek e helyről. Patkós Mártom X-e is kicsit úgy van ezzel a Cethal Gyomra oknyomozósdival, hogy legalább annyira motiválja e helynek a felderítése, mint a magáévá tevő megismerése a Hódos-kéjtanyának.

fotó: Bántó Csabafotó: Bántó Csaba

Ebben az előadásban minden megfordul – minden látszólagos összevisszasága ellenére – egy fregoli, egy szándékosan és precízen megkomponált látszat nihil. Látszat, mert szándékosan akar minket beszippantani ez a létbizonytalanság. Jelezve: ami kívűl konszolidált, hullaszagú polgári lét, abból – akár erőszakos elrablással, akár önként, nyomozgatás közben – mind ide vágyódunk.

Ide, ahol dübörög a tucc-tucc, ahol szívják a spanglit és csuroghatna vég nélkül az ondó is akár. Olasz Renátó és a színművészetisek csapata mégsem propagandát és marketinget igyekszik röptében ennek a feelingnek gyártani. Nem, ez csak egy nagyon progresszívén összerakott, vérbő elevenséggel kivitelezett összmunka arról, hogy végre valahára már szippantódjunk fel vagy el valahova, ahol emberléptékűen – bármily pervertálódott is ez az “emberléptékűség” – egymásra figyelhetünk, egymás Társaságában lehetünk.

Az előadás adatlapja