A Rózsvölgyi Szalonban holnap mutatják be Makk Károly Szerelem c. filmjének színpadi adaptációját. A rendezővel, Léner Andrással és az egyik szereplővel, Sütő Andrással beszélgettünk szerelemről, nyitottságról és szakmai állhatatosságról…
- Honnan jött a témaválasztás?
- L. András: A Szerelem? Tavaly csináltunk egy adaptációt Grecsó Krisztián regényéból, ez volt a Mellettem elférsz, Zimányi Zsófia felkért, hogy kortárs magyar anyagot készítsünk. Nagyonon törtük a fejünket, de nem találtuk ki. Szerencére van egy régi mániám, sokszor megnézem a 60-as, 70-es, 80-as évek nagy magyar filmjeit. Sok szempontból inspirálnak, motiválnak. Képet kapok azokról a nagy színészekről, akiket én már nem ismerek személyesen, ugyanakkor kordokumentumok is. Így jutott az eszembe a Szerelem. Megkerestem Makk tanár urat, áldását adta rá, elkezdtük.
Van egy feltétlen emberi és szakmai bizalom közöttünk. És a Mellettem elférsz egy olyan szerencsés csillagzat alatt jött létre, amely azt a szereposztást lényegében társulattá kovácsolta össze. Időnként a generációs különbségek, adott esetben a stiláris különbségek nagyon jól motiválnak oda-vissza, és nem gátolják egymást.
- Akkor már tudtad, hogy Sütő Andrást is meghívnád a darabba játszani?
- L. András: Andrással már dolgoztunk a 2014-15-ös évadban a Rózsavölgyi Szalonban, a Mellettem elférsz előadása kapcsán. Az volt az első közös munkánk, ha jól emlékszem, talán a Rózsavölgyi Szalon ajánlott Andrásnak. Aztán találkoztunk ezt személyesen is megbeszélni, a próbafolyamat alatt pedig nemcsak szakmai viszony alakult ki közöttünk, hanem mondhatom azt, barátság is. Nem volt meglepetés, hogy a Szerelem című előadásban újra együtt fogunk dolgozni, örültem neki.
fotó: Mihalicz Máté
- Hol tartanak a próbák?
- L. András: Úgy állunk, ahogy az utolsó két hét előtt állnunk kell. Vannak jelenetek, amelyek nagyon stabilak, s vannak jelenetek, amelyek még kevésbé, azokon még csiszolni kell, de hát még a munkafolyamatban vagyunk. Fontos, hogy a három főszereplő, Spolarics Andrea, Molnár Piroska és Pető Kata végtelenül gazdagon, rendkívül motiváltan próbálnak. Számomra nagy öröm és megtiszteltetés, hogy Molnár Piroskával dolgozhatok.
- Dolgoztatok már korábban együtt?
- L. András: Nem. Látott tőlem előadást Kaposvárott, majd látott a Rózsavölgyiben is előadásokat, és azokról nagy szeretettel beszélt, ami számomra igencsak sokat jelentett. Pető Katával dolgoztunk a főiskolán, tanársegéd voltam az osztályukban, Spolarics Andreával szintén először dolgozunk együtt. Áronnal már többször dolgoztunk, és ahogy mondtam már, Sütivel is. Érdekes, tudtommal két éve ismerem Andrást, de azt mondja – én nem emlékszem, ez már az öregkornak tudható be -, hogy találkozunk a felvételi előkészítőn is.
- S. András: Meg Formanek Csabával is, amikor még létezett a Fringe Fesztivál a Millenárison, ahol történetesen mi is találkoztunk, mert zsüror voltál. Szóval összefutottunk már korábban többször az életünkben.
- L: Érdekes, hogy egy ilyen fiatalemberrel, mint Süti, aki teljesen más típusú szakmai körökben mozog, másfél év ismeretség után úgy vagyunk, mintha ez egy sokkal régebbről tartó kapcsolat lenne. Mintha egy báty-öccs viszony lenne. Süti is megkeres engem nagyon sokszor, nagyon mély, személyes kérdésekkel, s én is őt ugyanúgy.
Amikor dolgozom, próbálok egyszerűen őszinte lenni – élve a közhellyel, ha szabad. A próbák során bontjuk ki a jeleneteket, akkor kell megtalálnom a helyem, s ilyenkor abból indulok ki, mit tenne Sütő András, ha abban a helyzetben lenne. Természetesen – részben a korom miatt –nem éltem meg konkrétan olyan helyzeteket, amilyet például a Szerelemben eljátszom, de hasonlókba már kerültem.
- Milyen hatás gyakoroltok egymásra? Mitől tudtok, ilyen jól hatni egymásra?
- S. András: Nem tudom.
- L. András: Van egy feltétlen emberi és szakmai bizalom közöttünk. És a Mellettem elférsz egy olyan szerencsés csillagzat alatt jött létre, amely azt a szereposztást lényegében társulattá kovácsolta össze. Időnként a generációs különbségek, adott esetben a stiláris különbségek nagyon jól motiválnak oda-vissza, és nem gátolják egymást.
- A Szerelemnél különösen fontos a generációk találkozása. Hogyan tud együtt dolgozni Molnár Piroska és Süti – akik tényleg nagyon különböző szakmai múlttal, felvértezettséggel érkeznek.
- L. András: Molnár Piroska nagyszerű színésznő, s amilyen nagyszerű, olyannyira nyitott és figyelmes. Ezért nem okoz zavart a találkozásuk, ahogy nem okozott zavart Süti és Pogány Judit találkozása sem, pedig Süti ott lényegesen nagyobb szerepet játszott. Ő egy fiatal vagány srác, ha olykor együtt lumpolunk, nekem imponál, hogy bármilyen helyre bemegyünk, végtelen kedvességgel köszöntik őt a csapostól a pultos lányon keresztül a bent ülőkig. Mindenhová úgy lép be, minthat törzsvendég lenne. Szerencsés emberi adottság, nem csupán abból fakad, hogy egy adott helyre sűrűn jár, hanem abból, hogy van a figurájában valami nagyon szerethető. Amúgy Zala megyéből származik, de egy virtligi pesti figura lett belőle.
fotó: Mihalicz Máté
- Miként ölt testet ez a karaktered a mostani darabban? Mi az, amit önmagadból beleépítesz?
- S. András: Amikor dolgozom, próbálok egyszerűen őszinte lenni – élve a közhellyel, ha szabad. A próbák során bontjuk ki a jeleneteket, akkor kell megtalálnom a helyem, s ilyenkor abból indulok ki, mit tenne Sütő András, ha abban a helyzetben lenne. Természetesen – részben a korom miatt –nem éltem meg konkrétan olyan helyzeteket, amilyet például a Szerelemben eljátszom, de hasonlókba már kerültem. Ilyenkor eszembe jut, hogy amikor Berlinben 2001-ben elütött a vízi hullámvasút, soha nem mondtuk el a nagypapámnak, mert ha megtudta volna, valószínűleg azonnal szívrohamot kap. Nem is tudta meg soha. Vannak tehát helyzetek az életben, amelyek aztán átfedésbe kerülnek valamelyik szereppel. A múlt szövedéke mindig felfénylik egy-egy szerepen keresztül, de ezek az én titkaim. Ezekről nem is feltétlenül kell beszélnem.
- Mi az, amit Molnár Piroskától nagyon könnyen át tudtál venni?
- S. András: Korábban soha nem dolgoztam vele, noha számomra ez egy nagy álom volt. Ahogy az is, Pogány Jutkával egy színpadon állhassak. Ők élő legendák számomra, példaképek. Ugyanakkor egészen más a viszonyom Molnár Piroskával, mint Pogány Judittal. Piroska fantasztikus fegyelemmel és energiával próbál, s emellett a figyelem és az odaadás összeköti őt a többiekkel meg a darabbal. Egyszerre pedagógus, példakép és tűpontos színész. Minden megszólalása mögött igazság van. Nagyon-nagyon jó élmény vele együtt dolgozni, annak ellenére, hogy szigorúbb ember, mint Pogány Judit. Legalábbis én így látom.
Dérynek ez egy örök érvényű írása, Makk Károly filmje szintén. Számomra az érdekes, hogy a legélesebb élethelyzetekben hogyan képes valaki embernek megmaradni. Ha van egy értékrendünk, annak alapján lehet reagálni az élethelyzetekre, még ha váratlan, drámai és kiszámíthatatlan helyzetek állnak is elő, amelyekre az ember nem lehet felkészülve.
- Magával a darab üzenetével sikerül közös nevezőt, párhuzamot találni a saját magatok sorsában?
- L. András: Dérynek ez egy örök érvényű írása, Makk Károly filmje szintén. Számomra az érdekes, hogy a legélesebb élethelyzetekben hogyan képes valaki embernek megmaradni. Ha van egy értékrendünk, annak alapján lehet reagálni az élethelyzetekre, még ha váratlan, drámai és kiszámíthatatlan helyzetek állnak is elő, amelyekre az ember nem lehet felkészülve. Amikor nem vagyunk képesek a holnapot megtervezni, mert erősebb a jelen. Érdekes a darabban, hogy az emberek – félelemből, kényszerből vagy jellemgyengeségből – hogyan idomulnak a világhoz, az épp aktuális elvárásokhoz. Ez örök érvényű és borzasztó izgalmas.
- S. András: Számomra is. Minden korban van olyan ember, aki inkább belesimul a rendszerbe és van olyan is, aki nem hajlandó feladni az igazságérzetét. Akik például szabadságharcosokká válnak egy-egy korban vagy helyzetben. Ők nem tudják becsapni magukat. Viszont azok az emberek, akik belesimulnak, azok többször becsapják önmagukat. Nem is feltétlenül azért, mert rosszat akarnak. Érdekesek az emberi sorsok alakulásának okai.
- Mi van itt több, józan ész vagy érzelmi túlfűtöttség
- S. András: Ez nézőpont kérdése, mert például Lucát, az egyik főhősünket, aki tudja hol van a férje és mindvégig kiáll mellett, teljesen hülyének nézi emiatt a környezete. Lucának kibe kapaszkodnia Jánoson és az abba vetett hiten kívül, hogy ha férje majd kijön a börtönből, akkor ott folytathatják az életüket, ahol abbahagyták. Lucát nem értik, saját anyja sem érti, hogy miért áll ki emellett az ember mellett, holott ezer más pasit találhatna. Luca meg a többi embert tekinti furcsának, hiszen szerinte épp ez a normális. Én Lucával vagyok ebben a tekintetben: inkább olyan ember vagyok mint ő, aki tűzön-vízen kiáll a saját igazáért, amiben hisz, és amit nem ad fel. Ennek ellenére voltam olyan helyzetben, amikor okosabb volt inkább befogni a számat, és figyelni. Konkrétan tehát nem szeretném letenni a voksot egyik variáció mellett sem. De örülök, egy darab egyáltalán kérdéseket vet fel az emberben önmagával vagy környezetével kapcsolatban.
fotó: Mihalicz Máté
- L. András: Én viszont letenném a voksomat, bármennyire is idealizált a kép erről a fiatalasszonyról, aki itt nemcsak a világgal konfrontálódik, hanem idős, beteg, a múltban élő anyósára is vigyáz, – akit Molnár Piroska alakít – ez önmagában emberfeletti küzdelem. Eljátszani az öregasszonynak azt, hogy a fia nem börtönben van, hanem Amerikában forgat úgy, miközben ő az élet minden percében arra gondol, mi van a férjemmel, él-e még? Ebben a szorongásban, rettegésben még az öregasszonyt is biztonságba ringatni – embertelen nagy küzdelem, egy példabeszéd. A történet végén Jánost kiengedik a börténből. Ehhez Lucának nem lehet köze. De ahhoz van köze, hogy megvárta, kitartott mellette, s amellett az értékrend mellett, amit ők közösen képviseltek, amikor a világ kitaszította őket, amikor a barátai elfordultak tőle. Mindezért kárpótolja az a pillanat, amikor meglátja az utcán a férjét. Borzasztó nehezen kezdenek el egymással beszélni, mégis megpróbálnak fölépíteni egy új életet. Az a fundamentum, amit ők raknak le, mindenek feletti.
- Ezek szerint most is jól működik ez a jó pár évtizeddel korábban megírt novella? Mi az, amivel nagyon együtt tudsz benne lüktetni?
- S. András: Nagyon nehéz kérdés, nem tudok rá válaszolni, viszont asszociációm vannak. Több szerepet játszom, vagyok a tanár, aki kirúgja Lucát, vagyok az orvos, aki jár a beteg öregasszonyhoz, vagyok Feri és vagyok egy ügyvéd. Különböző helyzetekben vagyok különböző viszonyban emberekkel. Mikor Ferit alakítom, próbálom felidézni azokat a helyzeteket az életemből, amikor saját magam miatt kellemetlen helyzetbe kerültem. Életemben nem rúgtam még ki senkit, munkahelyemen nem voltam olyan pozícióban, de barátságot már szakítottam meg, s aztán megbántam. A gondoskodás is ismerős – két nagypapámat elvesztettem már az életemben. A második esetben ott álltam a halálos ágyánál. Amikor otthon voltam Zala megyében, mindig meglátogattam, és óriásiakat beszélgettünk, szorítottuk egymás kezét. Ez a rész az életemből működik például akkor, amikor az orvost alakítom, és fiatalemberként gondoskodom egy idősebb hölgyről.
A rendezéshez végtelenül fontos. Az ember legyen képes egy anyagot megismerni, elfogadni, átfolyatni saját magán, illetve egy próbafolyamat során a színész kollegákkal közösen, mint egy közös konyhában létrehozni és megfőzni egy előadást. Nyitottnak kell lenni a különböző értelmezésekre, nyitottnak kell lenni a különböző emberi állapotokra, nyitottnak kell lenni egy próbán valakinek az épp adott diszpozíciójára.
- Makk Károly – mivel láttam, hogy tanácsadóként ott van – miben segített titeket?
- L. András: Erről az anyagról ma ő tudja a legtöbbet. Remélem, hogy a végén összesimítja az egészet, kiegyenesíti, ha valami nem stimmel.
- Volt már, hogy valamire azt mondta: gyerekek, ezt így nem…
- L. András: Így nem, maximum a finomhangolásokban segít egy-egy jelenet kapcsán. Ez az ő gyermeke, és nagy bizalmat jelent, hogy engedi, foglalkozzunk vele. A mester, ha beül egy próbára és mond valamit egy jelenetre, akkor az alkotókban vagy gyorsan helyre rak valamit, vagy nagyon sok mindent megkérdőjelez. Ebben kell felnőttnek lennünk, de Makk Károlyban van egy olyan végtelen humánum – ez nem az imponálás és nem a hivatalos szöveg része –, egy olyan nyitottság, amit nagyon fontos, hogy a fiatalabb kollégák megtapasztalhatnak.
fotó: Mihalicz Máté
- Mennyire fontos a nyitottság egy-egy karakter megformálásában vagy akár a rendezésben?
- L. András: A rendezéshez végtelenül fontos. Az ember legyen képes egy anyagot megismerni, elfogadni, átfolyatni saját magán, illetve egy próbafolyamat során a színész kollegákkal közösen, mint egy közös konyhában létrehozni és megfőzni egy előadást. Nyitottnak kell lenni a különböző értelmezésekre, nyitottnak kell lenni a különböző emberi állapotokra, nyitottnak kell lenni egy próbán valakinek az épp adott diszpozíciójára.
- S. András: Csak azt tudom, hogy amikor dolgozom, a kollégáimra nyitott vagyok. Amikor hazamegyek a családomhoz – akiket nagyon ritkán látok –, akkor próbálok nyitott lenni feléjük is. Amikor találkozom egy barátommal, s ő megosztja velem a boldogságát, azon kapom magam, hogy az én szám is mosolyog. De ha valami nagyon rossz dolgot mond, akkor azt az állapotát veszem át. Nem tudom, hogyan lehet nyitottságra nevelni az embereket. A munkáim kapcsán talán azzal, hogy én egy heteroszexuális srácként eljátszom egy homoszexuális szerelmes fiút.
Csatádi Gábor
