Noha a Shakespeare Fesztivál második napján csak egy, program szerinti előadást tekintettünk meg újdonságként (ráadásul az is Pestről érkezett), napunk bővelkedett izgalmakban, és a tegnapi óvatoskodások és ügyetlenkedések után elkezdtünk magunkra találni.
A viszonylag korai – fél nyolc körüli – ébredés, illetve tisztálkodás után arra leszek figyelmes, hogy a telefonom rendszertelen időközönként kakukkol egyet. Ez nála azt jelzi, hogy wi-fi kapcsolatokat talált, úgyhogy – arra gyanakodva, hogy talán nem csak a Kossuth téren találok szabad wi-fit – laptoppal a kezemben elkezdem bejárni a kollégiumot. Végül közvetlenül a bejárat előtt, egy padon, használható állapotokat találok, és el is tudom küldeni a főszerkesztőnek a tegnapi nap történéseit. Ezek után – az esetleges kényelem kedvéért – kísérletképpen megindulok a belváros felé, hátamon a laptoptáskával. Amíg elsétálok a vár mellett, reggeli futóedzés gyanánt elsprintelnek mellettem a Gyulai Amazonok, legalábbis ez a megnevezés olvasható le a hátukról. A Kiskörös mentén, majd egy hídon átgyalogolva jutok el tervezett célomig, a Kossuth térig, amely végül csalódást okoz, mert egyetlen fa sem található rajta, az uralkodó melegben pedig semmi kedvem nincs még csak felmérni sem az itteni internetes helyzetet. Ellenben pár sarokkal arrébb egészen kiváló pékáru-üzletet találok, és tudom csillapítani éhségemet, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy a visszafeleúton egy maréknyit szedjek a vártól nem messze lévő ringlófa lepotyogott, de még nem széjjeltaposott terméséből. Az ezek után következő pár órányi sziesztát két úriember ügyködése szakítja meg. Testi megjelenésüket megelőzi a hangjuk, pontosabban az általuk kezelt elektromos csavarhúzó hangja, majd hamarosan ők maguk is megjelennek az egybenyitott erkélyre nyíló ablakom külső felén: szúnyoghálót szerelnek, noha erről nekem senki nem szólt. Mostantól tudok szellőztetni, jegyzi meg az egyikük.

A helyi művész Gyulán. Fotó: Stermeczky Zsolt GáborA helyi művész Gyulán. Fotó: Stermeczky Zsolt Gábor

A nap érdemi része négy órakor kezdődik, amikor is a Kamaraszínházban – egész pontosan annak az udvarán – Nagy András színháztörténész-dramaturg vezetésével a kíváncsi érdeklődők az előző nap előadásairól beszélgethetnek. Itt baráti számú társaság gyűlik össze, viszont a jelenlévők között van Nádasdy Ádám – gyakori Shakespeare-fordító – is, aki ugyan csak a fesztivál egy későbbi napján zajló konferencia meghívottja, mégis örömmel lejött korábban, és most – szinte spontán átvéve Nagy Andrástól a beszélgetés irányítói szerepét – lelkesen és kíváncsian kérdezi a társaságot a szlovákok tegnapi Hamletjéről, amelyet nem látott. Ennek kapcsán szó esik többek között Shakespeare árukapcsolási képességeiról: Nádasdy elárulja, hogy Polonius azért említi Hamletnek, hogy ő maga is színész volt, és Julius Caesart játszotta, mert az eredeti előadás premierjének idején alig pár hónapja futott Shakespeare Julius Caesar-ja, amelyben ráadásul Caesart csakugyan a Poloniust, Brutust pedig a Hamletet alakító színész játszotta. Ez a felosztás igen sokatmondó a Hamlet történéseinek tekintetében is, bár ma már inkább csak marketingeseket megmosolyogtató érdekesség, mint színházilag felhasználható információ. Ezt követően újra megtekintem a már tegnap is látott békéscsabai Rómeó és Júliát, hiszen egyrészt nincs más dolgom, másrészt a színház gyönyörűsége, hogy nincs két egyforma előadás. És valóban: a tempó némileg lecsökken a tegnapihoz képest, Szabó Zoltán pedig mintha kicsit fáradtabb lenne. Érezhető az óvatosság, Mercutio halálának jelenetében Szabó most pusztán csak saját maga mellé dönti a kisszínpadon egymásra halmozott székeket, amikor – már leszúrása után – kábultan nekiesik azoknak, pedig a tegnapi előadáson gyakorlatilag nem sok híja volt, hogy a székek a fejére estek. A mai előadás legmókásabb pontja mégiscsak az ezt követő pillanat, amikor is Mercutio haldoklásába beleszól a mögöttem álló, az előadást alig pár perce figyelő kislány: „Nekem nagyon tetszik ez a rész, Mama!”
 
fotó: Szkárossy Zsuzsafotó: Szkárossy Zsuzsa
Az ezek után a másik előadásig hátralévő időt arra használom fel, hogy felkeressek egy bizonyos helyi bankot, ebben a szituációban ér a nap random művészeti off-programja: az egyik köztérre érve arra leszek figyelmes, hogy két fuvolista lány játszik a járókelőknek, előttük a helyzethez illő kalappal. Pont van még annyi apróm, amennyit boldogan dobok be nekik, majd pár percre leülök egy virágágyás szélére, hogy hallgassam őket. Igencsak váratlanul ér, amikor egy álszakállas, napszemüveges úr, aki egy Gyula feliratú kiskocsit húz maga után, rajta egy szobabiciklivel és mellette egy csontvázzal, udvariasan megkér, hogy üljek egy kicsit arrébb, mert ő épp erre a helyre szeretné pozícionálni magát. Szóval így botlom bele a város utcai pantomimművészébe, és hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy rá, vagy inkább a továbbra is kitartóan fuvolázó lányokra figyeljek. A dolgot végül az idő eldönti, ugyanis a Kamaraszínházban hamarosan kezdődik a Színművészeti Egyetem Szentivánéji álom-előadása.
Bár erről az előadásról Bozóky kolléga már írt – ráadásul a fesztivál programfüzetében az előadást ajánló szövegben ugyancsak tőle idéznek, ami nem kis szó – én most először látom az igen stílusosan SZFEntivánéji álomra keresztelt produkciót. Színművészetisek előadásaival azért szoktam némileg bajban lenni, mert színészhallgatókkal szemben különösen nem érzem korrektnek, hogy bárki játékát is kiemeljem a többieké közül. Ennek ellenére most a teljesség igénye nélkül emelném ki néhányukat: Olasz Renátón, mint a Pyramus és Thysbe előadás fő ötletgazdáján, remekül látszik a bizonyítani akarás és a társulatvezetés nehézségeinek sajátos, megmosolyogtató egyvelege. Dér Zsolt öniróniája, mind a Pyramus és Thysbe-előadás egyik megalkotójaként, mind Puck hangjaként úgy tud működni, ami a későbbiekben akár még az ő – nagyon könnyen megszerethető – védjegyévé is válhat. Gyöngyösi Zoltán és Kiss Andrea kettőse szellemesen vad erotikával kínozza egymást Zubolyként és Titániaként, de a Herminát és Helénát alakító Osváth Judit és Rujder Vivien lendületes cicaharcát is elnéztem volna még egy párszor. Ami mégis talán a leginkább példaértékű az SZFE produkciójában, az a tény, hogy egy előadás – még mindig a Pyramus és Thysbe – megalkotóinak szerepében mennyire együtt tudnak létezni. Az ember ezekben a jelenetekben szinte azt se tudja, hova figyeljen, annyi a lecsapott labda, és egymás folyamatos – színházi értelemben vett – zrikálása. Nagyon úgy tűnik, hogy ez az osztály négy év alatt remekül meg- és kiismerte egymást. Szóval hogy a Rómeó és Júliát szemlélő kislányra visszautaljak, nekem ez az a rész, ami nagyon tetszik.