Egy különösen kellemetlen ébredést, illetve egy elvonulással telt délelőttöt és kora délutánt követően egyértelműen csodákat láttunk a mai nap folyamán: Aki Isoda előadása a japán színházkultúrát csillantotta fel nagyjából egy órában, a budapesti Katona József Színház Ahogy tetszikjét pedig mintha Kovács D. Dániel és Jóisten közösen teremtették volna a Tószínpadra.
A nap azzal kezdődik, hogy kábultan ébredek egy szomorú – és némileg talán a tegnapi Szentivánéjihez is köthető – álomból, ez pedig jórészt rá is nyomja a bélyegét a napom első felére. A kötelező internetkörtől eltekintve ki se lépek a szobámból, inkább olvasással igyekszem elütni az időt. A keserédes hangulathoz az időjárás is asszisztál: az erkélyablakon kinézve szembesülök azzal, hogy rendkívül sötét viharfelhők közelednek Gyula felé, amikből végül épp csak annyi eső esik igen diszkréten, hogy a kedvemet tovább ronthassa a tény, hogy még az ég sem képes normálisan leszakadni. Pár órán belül aztán rájövök, azzal dobhatnám fel némileg a kedvemet, ha szereznék papírt és írószert, ugyanis a modern technikában bízva ezek nélkül indultam el Pestről, és nem számoltam azzal a szeszélyemmel, hogy bizonyos műfajokban – ez verseket, illetve egyéb beazonosíthatatlan furcsaságokat jelent – kizárólag füzetbe vagyok képes alkotni. És mivel a tudatalattim lassan jelzi, hogy ehhez van kedvem, útnak is indulok a városban, és az egyik kedvenc pékségemben tett kitérő után – amit lelkesen dicsérek az eladónőnek, és kicsit még arról is elcsevegek vele, mi járatban is vagyk Gyulán – rá is akadok alkotói megmentőmre, az 1 eurós boltra, ahol – a nevéből logikusan adódóan – olcsón jutok papírhoz és írószerhez.
Ennek örömével ülök be a tegnapi Szentivánéjiről zajló szakmai beszélgetésre, ahol tegnap még nem látott kollégába – a Műút megbízásából jelen lévő Váró Katába – botlok. Ami magát a beszélgetést illeti, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy sokakat zavarba ejtett Gyöngyösi Zoltán majdnem teljesen meztelen teste a szamárrá változott Zubolyként, és magamban arra gondolok, vajon mit kezdenének ezek az emberek egy Hodworks-táncelőadással. Nádasdy Ádám a mai beszélgetésre némileg késve érkezik, és bevallja, hogy  – hiába a saját fordítása – nem tetszett neki az előadás. Hozzáteszi, hogy ez azért van, mert ebből a szempontból konzervatív, és úgy érzi jónak, ha az előadást szépen, érthetően lejátsszák az elejétől a végéig, itt pedig érzett hiányosságokat. Ugyanakkor általa  derül ki számomra az, hogy Pesten, az előadásban csak afféle gag-ként szereplő Fenyő Iván – aki önmagát alakítja – valóban bejött a színpadra, nem csak felvételről mutatták, mint a tegnapi előadáson. Talán Nádasdy Ádám meglátásai hoznak annyira zavarba, hogy amikor a beszélgetés végén elhangzik a tegnap már bejáratott rutinkérdés, hogy újranézném-e az előadást, a határozott igen helyett csak egy zavart talánnal tudok válaszolni.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

A mai nap első előadása hat órakor kezdődik, és bár előre szólnak, hogy kifejezetten rövid, az utána következő, az alkotókkal való beszélgetéssel együtt bőven kitesz másfél órát. A nyolcvankét éves Aki Isoda Japánból érkezett hozzánk, és pályafutása során már többször mutatott be egyszereplős előadást Shakespeare nőalakjairól, a japán színház eszközeivel. Nekünk ezúttal a Hamletből ismert Ophélia drámáját hozta el. A három részre felosztott előadás három részét tradícionális minimalista japán zene választotta el egymástól, a színpadképre pedig ugyancsak a minimalizmus volt a jellemző. Bevallom, némileg elkeveredek abban az információhalmazban, amelyet nagy csomagban kapunk az előadást követő beszélgetésben: a japán No színházról való minimális tudásom mindössze egyetlen feljegyzett kifejezéssel, a Kabukival bővül, de mentségemre legyen szólva, hogy a magyar tolmács – a számokon túlmenően – éppen ezekkel a japán szakkifejezésekkel van a legnagyobb bajban. Az ő mentségére viszont az szóljon, hogy alapvetően egy angol hölgyet tolmácsol, aki kifejezetten Shakespeare és a japán színház találkozásait kutatja. Aztán amikor a magyar tolmács, az angol kutató, és az előadás japán készítői egyszerre állnak a színpadon, és mindenki nagyon szeretné megérteni a másikat, már nem biztos, hogy tudom, kinek a mentségére mi szóljon, minden esetre Aki Isoda mosolygós tekintélye és frissessége folyamatosan ellensúlyozza a fordításból adódó nehézségeket. Zárásképpen azt a légzéstechnikát, amely segít neki abban, hogy nyolcvankét évesen a tizenhat éves Ophéliát játssza, egy – inkább kíváncsi, mint lelkes – önként jelentkezőn be is mutatja.
Amíg a nap második előadását, a budapesti Katona József Színház Ahogy tetszikjét várom a körbekerített tószínpad előtt, körülöttem mindenki rettenetesen ideges, hogy ilyen hosszan megvárakoztatják őket. Bár csúszás nem különösebben van, a kíváncsiság – és a hosszas sorbanállást követő leülés vágya – igen erősen érződik a valóban népes közönségen. A színészek nem tűnnek sietősnek: a sorbanálló közönség mellett surran be a kulisszák mögé először Kocsis Gergely, majd kicsit később Tasnádi Bence és Borbély Alexandra is. Aki nem tudná, annak most már talán elárulhatom: körülbelül öt évig voltam a Katona ifjúsági klubjának a tagja, amelynek köszönhetően talán ennek a színháznak a társulatát és tereit ismerem a legjobban. A lehetséges elfogultságot ellensúlyozhatja az a tény, hogy egyrészt az Ahogy tetsziket is most látom először – beleértve, hogy még csak nem is olvastam – , másrészt vannak bizonyos félelmeim Kovács D. Dániel gag-ekkel túltelített rendezői stílusával kapcsolatban. Van rá esély, hogy ha ezt az előadást az eredeti játszóhelyén, a Katona Kamrájában látom – különös tekintettel Horváthy Jenny sötét és viszonylag minimalista díszletére, – kételyekkel jövök ki róla. Na de így…

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

A Tószínpadon megteremtődik a világmindenség. Kovács D. Dániel, minden – számomra részben zavaró – abszurditásával együtt felvállalt filmszerű és néhol túlzottan ironikus világa összetalálkozik a sokszor mindezeket emberi beavatkozás nélkül is felmutatni képes érintetlen természettel. A kontraszt a színpadkép és a tágabb környezet között egy olyan sajátosan mágikus előadást hoz létre, amelyben a természet nagysága végül mégis a hozzá képest mindenképpen mesterkéltnek ható – ám ez esetben azzal együttműködő – rendezés nagyszerűségét igazolja. Mert nincs annál erősebb, mint amikor az előadás elején – azaz az erősen megvariált jelenetsorrendből adódóan a történet végén – a szabad természetben hippiként zenélő színészek felett egyszer csak elszáll egy gólya. Vagy ott van az az egyszerű tény, hogy az ardeni erdő atmoszféráját ezúttal valódi vércse- és bagolyhangok erősítik, a természetes sötétedés pedig természetes ritmust ad a szerelmi bonyodalmak kialakulásához. És az olyan – nyilván már szándékosan hozzátett – apróságok is csak tovább emelnek az egészen, mint hogy Ónodi Eszter valóban a vízbe akar ugrani, Hegymegi Máté pedig – afféle slusszpoénként – valóban meg is teszi azt. A színészi játék ugyancsak kifogástalan: a szerepkettőzésben a száműzött herceget, illetve annak trónbitorló bátyját is játszó Kocsis Gergely, miközben hercegként a tőle megszokott, ironikus és enyhén melankolikus bölcset hozza, királyként nem más, mint egy csúnya, gonosz, kopasz, és legfőképp kegyetlen zsarnok. Az ez utóbbi figura lányát, a végül a happyendben is egyedül maradó Celiát alakító Pálos Hanna, Shakespeare egyik legviccesebbnek mondott vígjátékába egy olyan szomorú szálat visz, hogy majd’ megszakad érte a szívem. Bár a női szereplő férfi álruhát viselése mindig egy bonyolult kérdés, Borbély Alexandra Rosalindája férfinak öltözve egy annyira nagyképű, arrogáns, kiabálós, ellenszenves figura, hogy Orlando legyen a talpán, aki elfogadja a segítségét, amelyet épphogy azért nyújt, hogy a szerelmes fűzfapoéta végre elfelejthesse Rosalindát. Tasnádi Bence játéka magabiztosan átüt azon, amitől Kovács D. rendezésében a legjobban tartottam: megszólalásaiban az egyébként gag-szerű kiszólások is úgy működnek, hogy Orlando sorsának szerves részévé váljanak. „Lopjak EU-s pénzt, mint a bátyám?” – kérdezi az egyik jelenetben, hangjában őszinte, mély szánalommal. Az pedig már csak hab azon a bizonyos tortán, hogy a színház legfiatalabb színészei között lévő Tasnádi – hacsak rövidebb pillanatok erejéig is, de – mennyire remek párost alkot annak egyik legnagyobb veteránjával, a többek között Ádámot is játszó Ujlaki Dénessel.
Szóval a végeredmény komolyan megható. Kovács D. Dániel és az érintetlen természet rendezése megvesz kilóra. Azzal a biztos tudattal indulok el szállásom felé, hogy mennyire jó lesz mindezt leírni. És valóban. Így tetszik csak igazán!