Mai napunk meglehetősen szellős, a délutáni szakmai beszélgetést követően csak este fél kilenckor nézünk be a Kossuth utcai Kamaraterembe, akkor azonban táncelőadást láthatunk a Macbeth-ből. Izgalmas műfaji kihívás.
Miután tegnap sikeresen szereztem be papírt és ceruzát, örömmel töltöm el a ma délelőttöt az egyéb műfajok alkotásával. Ezen kívül, miután kikerült, hatalmas örömmel küldözgetem ismerősöknek facebook-on a tegnapi nap beszámolójának linkjét, mert az Ahogy tetszik zsenialitása még mindig nehezen megy ki a fejemből. Már előre kíváncsi vagyok rá, vajon mit mondanak róla a többiek a szakmai beszélgetésen, különös tekintettel Nádasdy Ádámra, bár abból kiindulva, ahogy tegnap a Szentivánéji álmot boncolgatta, az a megérzésem támad, hogy ez az előadás viszont tetszik neki.
És nem is tévedek, de ne rohanjunk ennyire előre. Bár – talán a vasárnapra való tekintettel – kis létszámmal ugyan, de a legjobb szakmai beszélgetés kerekedik ki a tegnapi két előadás kapcsán. Társaságunk új tagja a tegnapi japán előadást követő beszélgetés magyar tolmácsa, Cseicsner Otília, akiről bemutatkozásakor derül ki számomra, hogy amúgy a – valaha szebb napokat látott – Kossuth Rádió rádiószínházának a jelenleg kettőre redukált szerkesztője közül ő az egyik. Mielőtt a tegnapi előadások elemzésére rátérnénk, néhány percet közösen el is merengünk a magyar hangjáték műfajának a jelenleg igen szegényes állapotain. Ami Aki Isoda tegnapi előadását illeti, azzal kapcsolatban leginkább a Gyulai Várszínház, illetve a fesztivál igazgatója, Gedeon József szolgál izgalmas háttérinformációkkal: Japánban valószínűleg hatékonyabb a pályázati alapon való működés, mint itthon, ugyanis a művésznő, illetve tizenhét fős stábja minimális összegért vállalta a produkció Gyulára hozatalát. Amit ellenben – a még az ő számukra is csak nagyon durva költségvetésű szállíthatóság miatt – a fesztivál szervezőitől kértek, az a közel három méter hosszú, az előadás hátterében szerepet játszó bambuszrudak beszerzése volt. Az pedig megint csak rólunk mond el valamit, hogy ilyen bambuszrudat egész Magyarországon egyetlen helyen lehet kapni. Ha egy ilyen hely sincs, ez a produkció valószínűleg nem jön Gyulára. Ennél talán kevésbé volt nehéz a Katona Ahogy tetszikjének lehozatala, de azért az sem zajlott zökkenőmentesen: miután a legnagyobb belső tér is kicsi lett volna számukra, és már majdnem visszamondták az egészet, Gedeon József dobta be a Tószínpad ötletét, és ő maga is egyetért azzal, hogy jól tette. Miután töredelmesen bevallom a tegnapi előadáshoz való viszonyom tudatlanabbik felét – tehát hogy az Ahogy tetszik eddig teljesen ismeretlen volt számomra – , Nagy András tréfásan rákérdez, hogy tényleg a Pázmányra járok-e, cserébe viszont az én szűz szemszögem tudja igazolni Nádasdy Ádám azon állítását, hogy ez egy jó előadás volt, hiszen az is tudta követni, aki előtte még nem ismerte. Nádasdy továbbá megosztja azt a műhelytitkot – amit Fekete Ernő mesélt el neki az előadás után – hogy Hegymegi Máté vízbeugrási akciójáról egyedül a rendező tudott, tehát maguknak a színészeknek komoly feladatot jelentett visszafojtani a röhögésüket az ominózus pillanatban. Cseicsner Otília nincs teljesen megelégedve a szereposztással, sajnálja, hogy Ónodi Eszter csak akkora szerepet kapott, amekkorát, mert szerinte még mindig simán játszhatta volna Rosalindát is. Én megjegyzem, hogy a Katonának kifejezetten szokása nagy művészeknek kisebb szerepeket adni, Nagy András pedig helyeslően bólogat. A körkérdésre, mely szerint újranézném-e az előadást, ezúttal igent mondok, hozzátéve, hogy most már úgyis a tegnapi előadás élménye az elsődleges.
Stohl Luca, Tóth Brigitta, Weninger Dalma – boszorkányokként. Fotó: Kiss Zoltán
A szakmai beszélgetést követően lelkiekben felkészülök arra, hogy este táncelőadást fogok látni, amellyel kapcsolatban némileg tartok az elemzéstől, a Kulcsár Noémi koreografálta előadás azonban szerencsére számos olyan eszközzel is dolgozik, amelyek jó kapaszkodót jelentenek – bár nem vagyok biztos benne, hogy elegek ahhoz, hogy szűz szemmel értelmezni tudjam a történéseket. A Macbeth-et szerencsére – még ha nem is kívül-belül, de – ismerem. A három boszorkány például maszkokat kap, amit pedig az őket alakító három lány – Weninger Dalma, Stohl Luca, és Tóth Brigitta – művel velük, az technikájában több is, mint tánc, inkább mozgásművészetnek nevezném, részben bábozás-közeli elemekkel megspékelve: a három maszk ugyanis a három lány három különböző testtáján – fej, kézfej, has – helyezkedik el, így hozva létre sajátos magasságkülönbséget a figurák között. Ők jósolják meg Macbeth-nek, hogy király lesz, kezüket sajátos koronává téve össze Csere Zoltán feje felett. Csere hosszasan alkot duót a Lady Macbeth-et alakító Szarvas Krisztinával, és bár kettejük közös pillanatai talán némileg túl vannak nyújtva dramaturgiailag, folyamatosan érződik rajtuk az egymásra utaltság: a király megölése utáni pillanatban pusztán mozdulatokkal érnek el olyan hatást, mintha közösen mosnák, majd utána még egymásra is kennék vértől mocskos kezeiket.
Az egyébként általánosságban elmondható az előadásról, hogy a darab bizonyos kulcsjelentőségű momentumait szívesebben jelzi valami táncnál konkrétabb módon: a gyilkosság pillanatában az alvó királyt ugyancsak egy maszk jelzi le, amelyet Csere Zoltán végül látványos és drasztikus módon tép szét. A jóslatban szereplő gyermek lejelzésére behoznak egy csecsemőfigurát, amely ránézésre ugyanolyan anyagból van, mint az említett maszkok. Egy ponton még egy halálfej is előkerül, ezt a hátán fekvő Csere Zoltán olyan bámulatos ügyességgel mozgatja a közönségtől távolabb eső kezével, hogy vagy fél percig azt hiszem, valaki tényleg van mögötte. Ami pedig mindehhez alaphangulatot ad, az a díszlet: a hatalmas fekete nejlon a háttérben, sokszor a színpad padlóját is lefedve. Ez utóbbi megjelenése lehetőséget biztosít arra, hogy a boszorkányok az előadás elején ez alól másszanak elő, legvégén pedig a halott Macbeth-et is ez fedje le, mintegy lejelezve, hogy a föld alá került.
Csere Zoltán, Szarvas Krisztina. Fotó: Kiss Zoltán
Szóval ami a – kétségtelenül gyönyörű – táncmozdulatokon túl ebben az előadásban lenyűgöző lehet, az a tánccal vegyített eszközhasználat. Személyes ízlésemnek ebből a látott mennyiség pont megfelel, még akkor is, ha nem elég a Macbeth-sztori érthetőségéhez. A mozdulatok szépsége kárpótol. Bár miközben hazafelé ballagok, még nem tudom, hogyan fogom megvédeni ezt az állításomat a holnapi szakmai beszélgetésen. Útközben szembesülök azzal is, hogy ma van a futball EB döntője : az előadás vége nagyjából egy időre esik az első félidő végével, így a vár mellett elballagva tudom meg a hatalmas kivetítőről, hogy Ronaldo lesérült, és szembesülök azzal, hogy a stúdió meghívott vendége ezúttal Lackfi János, aki elszavalja a portugál csapathoz írt kétsorosait. Ezek után a köztévé egyperces hírblokkja következik, melyet a kivetítés szervezői fokozatosan halkítanak le. A teljes elhalkulás épp a „migráns” szónál következik be. Hát ez lett mára a végszó.
