Napunk érdemi része ezúttal – egy sajtótájékoztató következtében – a szokásosnál egy órával korábban kezdődött, a tegnapi előadás szakmai megbeszélésére pedig éppen ennek következtében kaptunk váratlan vendéget. Ittlétünk egyetlen hosszabb filmvetítését végül kihagytuk, az este pedig Rómeóval és Júliával, valamint igen vegyes érzelmekkel telt.
Reggel már motoszkál a fejemben, hogy mintha valamelyik elküldött sajtóanyagban azt olvastam volna, hogy a mai nap folyamán a – két nap múlva esedékes – III. Richárd bemutatója kapcsán lesz egy sajtótájékoztató. Épp csak arra nem emlékszem, hogy hány órakor, a forrást pedig nem lelem. A sors, pontosabban Fodor Krisztina, a Gyulai Várszínház egyik sajtófelelőse azonban segít rajtam, egy váratlan telefonhívás formájában. Így tudom meg, hogy az említett sajtótájékoztató délután három órakor kezdődik a Kamaraszínházban. Jó egy órával korábban elindulok, mert a gyomrom is szólít, hogy ugorjak be kedvenc pékségembe, továbbá meg kell tennem a megállapítást, hogy a tény, hogy már ötödik napja vagyok a Shakespeare Fesztiválon, bizonyos módon leszűkíti a gondolkodásomat: a vár mellett elhaladva három félmeztelen fiúra leszek figyelmes, akik épp egy nagyobb halom földet lapátolnak, erről pedig – mit ad Isten – a Hamlet sírásó-jelenete jut az eszembe.
A III. Richárd sajtótájékoztatóján Gedeon József kérdezi a jelenlévőket: Eszenyi Enikőt, Hegedűs D Gézát, Trill Zsoltot, az ezúttal újrafordítói és dramaturgiai feladatokat ellátó Vecsei Miklóst, valamint a rendező Ifj. Vidnyánszky Attilát. Utóbbi tizenkét évvel ezelőtt szerepelt először a várszínpadon, édesapja egyik rendezésében, a címszerepet alakító Trill Zsolttal pedig hasonlóan hosszú idő óta ismerik egymást. Vecsei Miklós, illetve az előadásban több szerepet is alakító Hegedűs D Géza a rendező egyetemi éveinek voltak a szerves résztvevői, ez utóbbi pedig bátran állítja, hogy Ifj. Vidnyánszkyval való kapcsolata a tanár-diákból mára komoly kollegális és baráti viszonnyá alakult. (Tavaly például az ugyancsak Ifj. Vidnyánszky rendezésében, Hegedűs D. címszereplésével készült Athéni Timon járt az akkori Shakespeare Fesztiválon.) Eszenyi Enikő pedig – azon kívül, hogy Hegedűs D Gézával már hosszú idő óta közösen a (jelenleg a művésznő által vezetett) Vígszínház társulatának a tagjai – rendszeresen megnézte Ifj. Vidnyánszkyék vizsgaelőadásait.
Ami Gyulával való kapcsolatukat illeti, Ifj. Vidnyánszky, Trill, illetve Hegedűs D számítanak régi motorosnak, utóbbi a hetvenes évek végén állt először a Gyulai Várszínház színpadán, és különösen erős lelkesedéssel mesél korábbi élményeiről: sor kerül egy rövid anekdotára, melyben családjának egy közeli barátja, aki eljött egy előadásra, le akarta szólítani a színpadon álló Hegedűs D-t, majd a színész levélben kényszerült megmagyarázni a sértődött barát által felbőszített édesapjának, hogy miért is volt az a pillanat alkalmatlan a beszélgetésre. Hegedűs D annyira szereti Gyulát, hogy – tervei szerint – ha eljut abba a korba, hogy már nem tud játszani, szívesen venne itt egy lakást, amit már ki is nézett magának. (Mi, nézők, természetesen önzően reméljük, hogy ez a kor minél később érkezik el). És hogy mit akar mondani a Vecsei Miklós által újrafordított III. Richárd? A rendező elmondása szerint a mai, huszas fiatalok kallódásáról fog szólni, illetve arról, hogy miért tűnhet kecsegtetőnek manapság III. Richárd-típusú emberként létezni.

fotó: Kiss Zoltánfotó: Kiss Zoltán

A rendkívül tömény fél órát, illetve egy rövid szünetet követően az udvaron megkezdődik a tegnapi Macbeth táncelőadás boncolgatása. A társaság eddig is kitartó részén túl csatlakozik hozzánk két fiatal gyulai lány, akik közül az egyik, Bianka, viszonylag régebb óta táncol, így magabiztosan állítja, hogy pusztán a tánccal is rengeteg mindent el lehet mondani. Bár jómagam leragadok a tárgyi részleteknél, bizonyos mozgásbéli momentumokat felfedezve, illetve egy nálam nagyobb szaktudású személyre hallgatva megfogalmazódik bennem, hogy ezt az előadást határozottan újranézném. Nagy András éppen Lady Macbeth-ről tart eszmefuttatást, amikor valaki váratlanul kitörő örömmel üdvözli őt hátulról: a pár perce még a sajtótájékoztatón ülő Eszenyi Enikő robban be a társaságunkba hatalmas lendülettel. Ha már így alakult, Lady Macbeth-ről kérdezzük, akit évekkel ezelőtt ő maga is játszott, Marton László rendezésében, Kaszás Attila partnereként. Nádasdy Ádám Lady Macbeth megbolondulásáról beszél, Eszenyi ezt enyhíteni kívánja: szerinte Lady Macbeth esetében ne beszéljünk megbolondulásról, mert vele valami egész más történik mondjuk Hamlethez képest, akire sokkal inkább illik ez a kifejezés. Eszmefuttatását az az információ szakítja félbe, hogy rossz helyen parkol, így hamarosan el is hagyja köreinket. Távozása után Nádasdy roppant találóan megjegyzi, hogy ez volt a nap cameo-ja.
Bár hat órakor a Kamaraszínház termében egy korábbi III. Richárd-előadást vetítenek felvételről, fáradtságra hivatkozva ezt inkább kihagyom, és sziesztázok egyet szűkebb lakomban. Erre egy kevéssel több időm is van, mint amennyi amúgy lenne, ugyanis az esti előadás a meghirdetetthez képest fél órával később kezdődik: a Budaörsi Latinovits Színház társulata a Rómeó és Júliát adja elő a Tószínpadon.

fotó: Kiss Zoltánfotó: Kiss Zoltán

A Tószínpadról szombat óta már igen szép emlékeim vannak, a ma este ott játszott Rómeó és Júlia egész estés verziójával kapcsolatban azonban inkább félelmeim, mert amennyire elcsépeltnek tartom, pont annyira inkoherensnek is bizonyos pontjain. Hiszen mégis mi a fene motivál egy tizenéves fiút és lányt arra, hogy megismerkedésük után egy nappal rögtön házasságot kössenek? (Ebből a szempontból a Békéscsabai Jókai színitanodásainak kétszer is látott előadása egy szerencsés módon összerántott előadás volt). Hogy Berzsenyi Bellagh Ádám rendezése erre a kérdésre nem ad választ, az a kisebbik probléma. A nagyobbik inkább az, hogy az előadás számos ponton lehangolóan unalmas. Mind a Rómeót játszó Dékány Barnabással, mind a Júliát alakító Zsigmond Emőkével ugyanaz a helyzet: játékuk csupán az első pár pillanatban hat izgalmasnak. Mintha elkezdenének valamit csinálni a figurával, amit aztán el is felejtenek, és nem marad semmi, csak az érthető és drámailag kellően túlfűtött szövegmondás. Pedig Rómeó először olyan, már-már Quasimodó-szerűen ronda mozgással jön be a színpadra, hogy abból még akár egy izgalmas, a saját szomorúságát túl-ironizáló karakter is válhatna, a bálon való vonakodásuk Júliával pedig kifejezetten bájosra sikeredett. De ez kevés. Kettejük semmilyenségét az előadás humoros fele még úgy is ellensúlyozza, hogy abban is akadnak olyan kínosan olcsó megoldások, mint például Ódor Kristóf és Böröndi Bence hosszas részeg tántorgása Mercutioként és Benvolioként. Arról nem is beszélve, hogy amennyire a tóparti környezet két nappal ezelőtt dobni tudott egy előadáson, ezt a mostanit éppen ugyanannyira rontja le: mert amikor egy béka hangos kuruttyolása közben hangzik el az a mondat, hogy „Ne félj, szerelmem: nem pacsirta szól”, legszívesebben hozzátenném, hogy tényleg nem, és bár érzem, hogy ez nagyon nem az az előadás, ahol ildomos lenne ilyesmin röhögni, mégis nagyon nehezen tudom visszatartani.
Mindössze pár színésznek van olyan jelenléte, akik miatt azt mondom, hogy sajnáltam volna, ha egyszer sem látom ezt az előadást: a Lőrinc barátot alakító Székely B. Miklósnak már az is előnyére válik, hogy – sokakkal ellentétben – nem ordibál, emellett pedig van benne annyi tekintélyes bölcsesség, amennyivel komolyan tudom venni, különös tekintettel a Patikáriusra, akit szerepkettőzésben ugyancsak ő alakít. Figeczky Bencét három nappal ezelőtt már láttuk a SZFEntivánéji álomban, itt a legapróbb mellékszerepben, Péterként alakít zseniálisat: a dajka kísérőjeként látszik rajta a vágy, hogy szívesebben múlatná az időt a nagyarcú és szemtelen Mercutio és Benvolio társaságában, ugyanakkor számára is nyilvánvaló, hogy soha nem fog ehhez felnőni.

fotó: Kiss Zoltánfotó: Kiss Zoltán

Hozzá társul az előadás legviccesebb és egyúttal legszomorúbb – többször visszatérő – gegje: amikor a nagyfiúk odaköszönnek neki, hogy „Szevasz, Péter”, ő némileg zavart, de őszinte lelkesedéssel köszön vissza: „Szevasztok”. Aki pedig nagyjából a fiatalok helyett válik a történet főszereplőjévé, az a Capulet-et magabiztos maffiafőnökként alakító Ilyés Róbert. Jelenléte annyira erős, hogy amikor Júlia nem fogadja el Parist férjének, és Capulet leveszi a nadrágszíját, már-már azt hiszem, most tényleg kegyetlenül el fogja verni a lányát. És mégis ő az egyetlen, akinek a Júlia tetszhalálának felfedezésekor lassan és fokozatosan feltörő zokogásában fel tudom fedezni és el is tudom hinni a mélyről jövő bánatot. Az pedig már a slusszpoénhoz tartozik, hogy éppen Ilyés az a színész, aki a meghajlás után szeretetteljes zavartsággal marad egyedül a színpadon pár másodpercig, mert annyira lenyűgözi a fesztivál szervezőitől kapott – egyébként az egész társulatnak szánt – hatalmas virágcsokor, hogy végül egyedül kénytelen kivinni azt.