A nap érdemi része azzal kezdődik, hogy közösen szomorkodunk a tegnapi Rómeó és Júlián, bár azért ebben is akadnak véleménykülönbségek. Ezt követően meghallgatunk egy jazzkoncertet, a nap fő produkciója pedig a litván Oskaras Korsunovas Szeget szeggel-rendezése a varsói Teatr Dramatyczny társulatának előadásában. Nem tudom, mikor fogunk ehhez akár csak hasonlót is látni magyar színházban.
Reggel, miközben a tegnapi nap anyagát töltöm fel (illetve összeállítom szórakozásból végzett magánprojektem, a Stermeczky Médiaközpont napi tizes dallistáját), odajön hozzám a portáshölgy, hogy ugye én lakom a nyolcas szobában, merthogy tegnap jártak nálam bent, és ágybetétet cseréltek. A történet legeleje még érkezésem napjára nyúlik vissza, amikor is a háromágyas szobámban sikerül egymagamnak éppen azt az ágyat kiválasztanom, amelynek egy bizonyos irányba zavaróan lejt a betétje. Egyetlen éjszakát alszom rajta, aztán úgy döntök, inkább váltok, hiszen megtehetem. Tegnap, valamikori visszaérkezésem után a rossz betétű ágyat mintha gyanúsan nem abban az állapotban találnám, ahogy hagytam. De miután a betétet kitapogatva feltűnik, hogy az már nem süpped, így végül magam is rájövök arra, amiről ma reggel – egyébként nagyon kedvesen – tájékoztatnak.
Szeget szeggel/fotó: Kiss Zoltán
A szakmai megbeszélésen aztán meglehetős óvatossággal kezdjük el tapogatni a tegnapi előadást. Az általános álláspont már tegnap sejtet magából valamit, amikor az előadás szünetében Cseicsner Otíliával és Nádasdy Ádámmal azon diskurálunk az eddig látottakat, és Nádasdy rendkívül visszafogott szomorúsággal közli, hogy amit lát, az bizony unalmas, és mindhármunk meg van győződve arról – még mindig a szombati Ahogy tetszikre emlékezve -, hogy bezzeg Tasnádi Bence mennyire jó Rómeó lenne. Amiben a mai megbeszélésen a véleménykülönbségek meglátszanak, az Ilyés Róbert Capuletje, aki Nádasdynak ugyancsak nem tetszik, azonban a társaság egy fiatal lány tagjával heves egyetértésben jegyzem meg a – tegnap már le is írt – maffiózó-jelleget, amitől legalább azt érzem, hogy itt tényleg van egy erős figura, aki tényleg jól van el játszva. Sőt, minél inkább belegondolok, elkezd kikristályosodni a fejemben a darab egy sajátos értelmezése, amely akár rendezői koncepciónak is beillene, éppen ezért e szövegben inkább nem fejtem ki bővebben.
Este hatkor aztán szem-és fültanúja vagyok egy jazzkoncertnek, amelyet majdnem lekések, mert olyan helyen van, ahol többnapos ittlétem alatt még nem jártam: a Múzeum udvarban. A térkép a Kossuth utca 19-et jelöli, ám ezt felülírja a fejemben lévő térkép, és vakegérként rohangálok az általam Kossuth utcának gondolt területen, ahelyett, hogy a környező utcatáblákat is elolvasnám. Végül a vártól nem messze lévő információs bódéban kérek segítséget, ahol meg is adják azt: lépjek ki, és jobboldalt menjek előre kb.: harminc métert. Fejben gratulálok magamnak, majd megteszem a távot, és még időben rá is találok a Múzeum udvarra.
A helyszínen a Bágyi Balázs New Quartet, Pocsai Kriszta közreműködésével ad jazz koncertet, Hommage to Shakespeare címmel, amely anyag elkészítésére kifejezetten a fesztivál kérte fel őket. A koncert előtt Gedeon József fesztiváligazgató elbüszkélkedik azzal, milyen jazz zenészek jártak már itt az utóbbi években, így kerül szóba például Vukán György, aki halála előtti utolsó anyagát – A vihart – ugyancsak a fesztivál felkérésére komponálta. A jelenlegi anyag főleg Shakespeare szonettjeire épül, bár elhangzik egy kakukktojás is, a zenekar szaxofonosának, Ávéd Jánosnak a szerzeménye, Midsummer night dream címmel. A humort és a különösen jó hangulatot Oláh Dezső, a zenekar piros inges zongoristája garantálja, aki rendkívül lenyűgöző lendülettel és folyamatos mosollyal ül a zongora mögött, majd amikor Bágyi Balázs dobos-zenekarvezető bemondja a záró szám címét – Finale – ő rögtön a Final countdown című Europe-slágerre asszociál. Ezt halkan meg is jegyzi, mire Ávéd János – ugyancsak halkan, és körülbelül egyetlen másodperc erejéig – elkezdi játszani az említett szám fő témáját. Hát ilyen humora van egy jazz-zenekarnak. Amihez jómagam a jazz esetében nem tudok igazán hozzászokni, az a szólók megtapsolása. Itt is került rá sor nem egyszer, de nálam a jazz nem tartozik azon műfajok közé, amelyek iránt a tetszésemet a zene közbeni tapssal akarnám kifejezni. Inkább maradok a folyamatos ütemre dobogásnál, az valahogy életszerűbb.
Szeget szeggel/fotó: Kiss Zoltán
Amíg az esti előadás – a megszokottól némileg távolabb lévő – helyszíne, az Erkel Ferenc Művelődési Ház felé tartok, az elmúlt napok eseményeit a fejemben pörgetve – különös tekintettel a szombati Ahogy tetszikre, illetve Eszenyi Enikő tegnapi váratlan feltűnésére a szakmai beszélgetésen – arra gondolok, hogy erről a fesztiválról már tényleg csak Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója hiányzik. Ebben a pillanatban meg is látom őt, amint éppen beszáll egy autóba. Arra gondolok, hogy talán ő is Korsunovas Szeget szeggel-rendezésére tart, és a helyszínre érve ez a sejtésem be is igazolódik. A nézőtéren mögöttem két sorral pedig Csáki Judit kritikus foglal helyet, úgy látszik, a lengyelek előadása a szakma nagyjait is idevonzza.
És talán nem is véletlenül. Korsunovas rendezése ugyanis hátborzongatóan jó. Miközben a hatalmas, széltében-hosszában-magasságában elhelyezkedő, templomra, bíróságra és parlamenti teremre egyszerre emlékeztető díszletet nézem, az jut eszembe, hogy az általam ismert társulatok közül ehhez a darabhoz ilyen díszlet létrehozásához talán csak az Alföldi-féle egykori Nemzetinek lett volna meg egyszerre a bátorsága és a színpadi tere. Arról nem is beszélve, hogy a darab főszereplője, a bécsi herceg (Slawomir Grzymkowski) szemszögéből a díszlet mindhárom említett értelmezése érvényesülni tud: az előadás elején a herceget mint fontos pozíciójú politikai személyt ismerjük meg – parlament -, álruhába bújása idején papnak öltözik – templom -, végül pedig igazságot is tesz – bíróság. A három szintre osztódás a díszletben is megfigyelhető, függőleges irányban, noha ott kevésbé jelenti az előbb említett három kategóriát, mint inkább a bírósági értelmezés különböző szintjeit: olyan, akiről a darabban többen tudni vélik, hogy elítélt, soha nem tartózkodik a felső sávban, lelepleződése után még Angelo (Przemislaw Stippa) is lekerül az alsóra. Ez az alsó szint általános börtönszint, a középsőben pedig azok az elítéltek helyezkednek el, akikre a hercegnek feltétlenül szüksége van a sajátos igazságtételhez, illetve Angelo leleplezéséhez – tehát Angelo menyasszonya, illetve a végül makacssága miatt életben hagyott részeges fogoly, Bernát. Ők ketten mint valami szekrényből, úgy bújnak elő a középső szint háttámlájából, kettejük közül pedig a magával egy hatalmas fikuszt cipelő Bernát (Marcin Sztabinski) kifejezetten szórakoztató.
Amitől – Antanas Jasenka rendkívül találó zenéjén túlmenően – ez az előadás egy kőkemény politikai thrillerré tud válni, az a herceg szerepének értelmezése. Vincenzo ennek az előadásnak a legvégén mintha olyan példát statuálna, amelytől az elején még ő maga is kifejezetten rettegett, vagy legalábbis tudta, hogy ha használni kezdi, ő maga is gátlástalan szörnyeteggé válik. Hiszen valójában semmi indok nincs arra, hogy végül saját feleségéül kérje az egész történet alatt valóban igazságosan védett Izabelát (Martyna Kowalik). Ebben az előadásban nem is kér, inkább csak erőszakkal kijelöl, Izabelán beleegyezés jelei nem láthatóak, a zárómondatot követően pedig még álarcos fegyveresek is megjelennek az elsötétített színen, hogy mindenkit egy irányba tereljenek. Ahova az előadás elejétől a végéig ez a figura eljut, az valami hátborzongatóan univerzális igazsága világ azon feléről, ahol a törvények azért vannak, hogy használjuk őket. Amikor a kétszínű Lucio – aki a papnak öltözött herceg jelenlétében a herceget, a herceg jelenlétében pedig a papot szapulta és beszélte ki – lelepleződik, az őt alakító Krzysztof Szczepaniak a legalsó szinten állva szembefordul a közönséggel, én pedig elszégyellem magam. És felmerülnek bennem bizonyos kérdések a talán bennem is megbújkáló emberi gyarlósággal kapcsolatban.
Szeget szeggel/fotó: Kiss Zoltán
A Szeget szeggel Shakespeare-nek már eleve az izgalmasabb alkotásai közé tartozik, Oskaras Korsunovas pedig értőn, okosan és legfőképpen már-már tenyérbemászó bátorsággal nyúlt hozzá. A végeredmény az ember velejéig hat. Örülök hogy láthattam.
