A mai nap szakmai kapcsolatszerzésektől sem teljesen mentesen alakult. A tegnapi produkciók izgalmas átbeszélését követően ismét inkább a délutáni pihenést választottam, hogy felkészüljek az esti előadásra, amelyet szerencsére elkerült az eső, legalábbis a közönséget mindenképpen. A színpadon lévőknek dramaturgiai okokból azért kijárt belőle valamennyi.
A reggeli rituáléként végzett cikkfeltöltést követően szembetalálkozom a Román vendégház bejárata előtt cigarettázó Csáki Judittal, aki meglepetten tudja meg tőlem, hogy a vendégházban van wifi, ő maga a mobilnettel küzd. Ezen kívül megjegyzi, nagyon reméli, hogy a Vidnyánszky-féle III. Richárd esti premierjét nem mossa el az eső. Az előadást a várszínpadon, a szabad ég alatt játsszák, tehát az aggódás ebből a szempontból teljesen jogos. Amennyire én utánaolvastam, az országnak pont ez a területe az, ahova ma talán még nem ér el a vihar. Az égen az adott pillanatban még egyetlen felhőt sem lehet látni, szóval ez is ad okot némi bizakodásra. Sőt, még a hőség is jócskán érezhető, egész pontosan annyira, hogy amikor több órás szieszta után, délután háromkor kilépek a vendégházból, és elindulok a Kossuth utca felé, pár percen belül megbánom, hogy nem hoztam magammal innivalót. Így szokásos kedvenc pékségemet követően útba ejtem a közeli, nulla-huszonnégyes vegyesboltot is, hogy vegyek egy üveg szénsavas üdítőt. A Kamaraszínházba érésem pillanatában az udvaron még jócskán zajlik a beszélgetést megelőző színházi workshop, amelyen – a látottakból ítélve – a résztvevő fiatalok Shakespeare-szövegeket dolgoznak fel a legkülönbözőbb előadói stílusokban. A pár napja említett táncos lány, Bianka például, csapatával elrappeli a Rómeó és Júlia zárósorait. Miközben nézem őket, időnként magabiztos nyugodtsággal belekortyolok üdítőitalomba.
Négy órakor aztán befutnak a beszélgetés szokásos főszereplői, és Gedeon József – semmiképpen sem intő szándékkal, inkább őszinte kíváncsisággal – kérdezi a társaságot, hogy közülük miért csak nagyon keveseket látott a tegnapi jazzkoncerten. A válaszok vegyesek, van, aki időhiányra hivatkozik, van, aki másra, minden esetre ez a kevés ott lévőt ez nem akadályozza meg abban, hogy valamennyit beszéljenek az ott hallottakról, Nádasdy Ádámnak például hozzám hasonlóan tetszett, amit a zongorista művelt a hangszerével, bár hozzáteszi, lehet, hogy ebben van némi elfogultság, mert valamikor ő maga is tanult zongorázni. Ezt követően rátérünk a lengyelek Szeget szeggeljére, amelynek díszletéről rövid úton kiderül, hogy egészen konkrétan a Varsói Parlament belsejéről mintázták. Tegnapi írásomban elszabadult fantáziám mentségére szóljon, hogy ez az információ Nagy Andrásnak is új. Gedeon Józseftől megismerjük az előadás Gyulára hozatalának rendkívül kalandos történetét, a hatalmas kamionban szállított díszletről ugyanis kiderült, hogy talán nem is lesz olyan könnyű elszállítani: a tervezett szállítási időpontban NATO gyűlés volt Varsóban, és lezárták a fél várost. Na de kit érdekel a NATO gyűlés Varsóban, ha Gyulán Shakespeare Fesztivált rendeznek? A díszlet végül az utolsó pillanatokban szerzett ideiglenes engedélynek köszönhetően tegnap reggel érkezett meg Gyulára, az előadást követően pedig hajnali ötig pakolták vissza darabjaiban a kamionba. Hosszasan értekezünk az általam tegnap nem részletezett előadáskezdésről, amely egy, az általam viszont említett lezáráshoz hasonló kaotikus, sötét tömegjelenet. Ezt az első jelenetet a legtöbben úgy fordítjuk le magunknak, hogy a hercegnek valamiféle rémálmát láttuk. Ennek a keretnek a vérfagyasztó jellegét – amelyet tegnap a herceg szerepeként értelmeztem, a beszélgetésben pedig káoszként írom le – Nádasdy Ádám erősen vitatja, mert szerinte ez az előadás nem akart pszichologizálni. Ellenérvemet nincs időm kifejteni, mert a beszélgetés nagyon gördül tovább, szóval itt legyen elég annyi, hogy szerintem ha egy előadás nem akar pszichologizálni, attól még a látottaknak lehet ilyen síkja – hiába nincs apró pontonként következetesen kifejtve. Egy síkhoz két pont is elég, azokat aztán elég egy gondolattal összekötni. Hát így keletkeznek a szakadékok alkotó és befogadó, meg befogadó és befogadó között. A tegnapi előadás alatt egyébként maga, Nádasdy, premiert ünnepelhetett, ugyanis az előadást kísérő felirat az ő – eddig még színházban be nem mutatott – Szeget szeggel-fordításából készült. A szokásos kérdésre, hogy szívesen néznék-e meg újra az előadást, ezúttal igencsak sokan válaszolnak igennel, köztük én is.
Eszenyi Enikő, Trill Zolt, Hegedűs D Géza. Fotó: Kiss Zoltán
A pár napja vetített III. Richárd-felvételt ma hattól ismét vetítik, én azonban ismét nem nézem meg, inkább ismét elvonulok szusszanni egyet, még a függönyöket is behúzom. Indulás előtt azért kinézek az ablakon: egyetlen, közepes méretű viharfelhőt látok az égen, ami nem tűnik komolynak. A várszínházig vezető úton egy férfi ismerősnek néz, és – bár én kétlem, hogy ismernénk egymást – a kínos csend elkerülése végett inkább bemutatkozom, és nem is teszem rosszul, mert rövid úton kiderülnek a közös pontok. Az úr a POSZT-on hosszasan sörözte át az estéket Bozóky kollégával, a társaságunkban ugyancsak a vár felé ballagó hölgy pedig nem más, mint Vass Antónia, a Súgópéldány.hu főszerkesztője. Az előadásra várakozó sornak viszonylag az elején állok, így miután helyet foglaltam a nézőtéren, a kezdés előtt még megszámlálhatatlanul sokszor kell meghallgatnom a színház közvetlenül mellettem álló egyik fiatal munkatársától, aki a nézőket útbaigazítja, hogy az első sorokban ülők ne ijedjenek meg, de lehet, hogy az előadás alatt jut majd rájuk némi víz a színpadról. Nem irigylem el tőle a monotonitást. Ezen kívül eszembe jut, hogy a mai előadás kapcsán a vízzel kacérkodni nem biztos hogy a legjobb ómen. Az eső végül szerencsére elkerüli az előadást, a színpadi víz is csak a végén kerül elő, Richárd végső megőrülésének pillanataiban.
Bár Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Trill Zsolt viszonylag klasszikus ízzel játssza III. Richárd szerepét, a sajtótájékoztatón ígért aktualizálásnak is jócskán érezni benne a nyomait. Az előadás első felében Richárd leginkább olyan, mint egy rettenetesen morbid humorú, nagyra nőtt kamaszfiú, akinek leginkább az a célja, hogy sunyi távolságtartással borsot törjön a kettészakadt ország egyesítésére törekvő királyi család orra alá. Ebből a szempontból fontos momentum, hogy Richárd darab-eleji, klasszikusan emlegetett gazemberes mondata Vecsei Miklós fordításában „Úgy döntöttem, hogy játszani fogok”-ra módosul, Trill pedig e mondat kimondásakor a klasszikusként ismert púpot mintegy színpadi kellékként, demonstratíve helyezi a hátára. Vak követőinek ostobasága ekkor még abban nyilvánul meg a legerősebben, hogy hosszasan – és egyébként rettenetesen viccesen – vacilálnak, mielőtt Richárd parancsára meggyilkolnák az egyik lehetséges örököst, George-ot. A több szerepet is játszó Hegedűs D. Géza ebben a szerepben egy végtelenül jámbor, bölcs, a haláltól nem különösebben tartó figuraként jelenik meg, Edwardként pedig leginkább a határozottsága szembeötlő. Az előadás legviccesebb jelenetei közé tartozik, amikor a Hegedűs D. által játszott király parancsba adja az egymással szemben álló feleknek – akiket kivétel nélkül fiatal színészhallgatók alakítanak -, hogy ássák el a csatabárdot, és béküljenek meg egymással. Mintha csak egy egyetemi beszédtechnika órán lennénk, ahol megbocsátó mondatokon gyakorolják a szép és érthető kiejtést. Az pedig, hogy ugyanezt a szertartást kicsivel később maga, Richárd is végigjátszatja velük, mindenképpen megér egy apró aktuálpolitikai kitérőt: Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésének rendkívül dícséretes – ráadásul talán némi, jó értelemben vett iróniától sem mentes – gesztusa az, hogy egy előadásban játszatja a részben éppen az apja pozíciója miatt szakadozó színházi szakma nagyon is jelentős művészeit, így a Kaposváron tanító idősebb Vidnyánszkyt mindenhova hűségesen követő Trill Zsoltot, és a pesti SZFE egyik legerősebb bástyájának számító Hegedűs D. Gézát.
Richárd mintha fokozatosan ébredne rá arra, hogy vannak, akik gúnyos játéka ellenére komolyan veszik és tisztelik, már-már rajonganak érte. És leginkább mintha ennek a rajongásnak a vágya lenne az a vágy, ami a trón felé hajtja őt. A szinte folyamatosan kötélen lógó korona már önmagában behozza az akasztófára való lehetséges asszociációt, amely bőven lehetne egy teljesen talajvesztett ország szimbóluma. Az a rész pedig, amikor az őrülete csúcsán lévő Richárd felmászik a lógó korona mellett közvetlenül álló faoszlopra, a koronát onnan emeli a fejére, és hosszasan trónol ebben a pozícióban, az előadás egyértelműen legerősebb képe, amit akár így, háttérben a csodálatos gyulai várbelsővel és az éjszakával, akár még keretben is elnézegetnék a szobám falán. És itt már a klasszikusan őrült, kukorékoló III. Richárdot láthatjuk, Trill Zsolt kiváló – nagyon jól eltalált hanglejtésekkel előadott – alakításában. A színpadi eső – ami Shakespeare Angliájának ugyancsak klasszikus kelléke – szintén az előadás legvégén érkezik el, és kifejezetten jól is áll neki.
Trill Zsolt. Fotó: Kiss Zoltán
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésének az a legfőbb érdeme, hogy egy sajátos, nagyon is mai szűrőn, saját generációja látásmódján keresztül jutott el addig a klasszikus és örök igazságig, hogy a hatalomba bele lehet őrülni. Jómagam pedig ezekkel a szavakkal zárom ittlétem sorait, mert a XII. Shakespeare Fesztivál holnaptól nélkülem folytatódik, összesen még négy napig. Én minden bizonnyal jókor zárok: miközben ezeket a sorokat írom, odakint már esik.
