Pár nap múlva lesz A tó bemutatója a Trafóban. A próbafolyamat finisében beszélgettünk Kálmán Eszter rendezővel a tánc és a báb egymást inspiráló viszonyáról, a vizualitás erejéről és a hiperrealista színház létjogosultságáról….
- A tóról, a vízről mire asszociálsz?
- Számomra benne van a mélység, a feketeség, a sötétség… De alapvetően azért lett A tó a cím, mert az előadás nagyrészt A hattyúk tava motívumaiból inspirálódott és ott a cselekmény fő helyszíne ez a mágikus találkozási pont.
- A mélység, a sötétség téged inspirál?
- Igen, vizuálisan inspirál. Most valamiért amúgy is egy fekete-fehér időszakom van tervezőként is. Valami vonz ezekben az archetipikus ellentétpárokban.
- Elveszni, beleveszni, belesüllyedni… mi az, ami megfog ezekben?
- Az ismeretlenség, és az abból fakadó félelmek. Az előadás egy nagy, sötét vízfelület körül játszódik. Ez egyszerre lehet szép, játékos, titokzatos vagy épp nyomasztó is.
Ezt a munkát az én alapötletem alapján építettük fel, és ez nem csak arról szólt, hogy A hattyúk tava mesei motívumait gazdag vizualitással hasznosítsuk újra. Inkább arról, hogy egy táncos és egy bábos hogyan tud együtt dolgozni, miként ismerkednek egymás műfajával.
- Gondoljunk magunk elé egy nagy terráriumot vagy nagy akváriumot?
- Kivételesen nagyon letisztult formája lesz az előadásnak. Csak egy padlót használunk, egy magasfényű pvc padlót. Az egész egy mély, sötétfekete, fényes, tükröződő felület, amin a darabot táncolják és játsszák. A körülötte lévő terület is mind látható, nem használunk takarást sem. Végig láthatjuk, ahogy egy jelenetre készülnek, amikor lerakják, felveszik a bábot vagy épp öltöznek – mindent látsz a tó körül, olyan ez, mint egy tóparti offstage terület.
- Maga a koncepció a te ötletedből vagy a másik két alkotóval közösen született?
- Ezt a munkát az én alapötletem alapján építettük fel, és ez nem csak arról szólt, hogy A hattyúk tava mesei motívumait gazdag vizualitással hasznosítsuk újra. Inkább arról, hogy egy táncos és egy bábos hogyan tud együtt dolgozni, miként ismerkednek egymás műfajával.
- Ez lesz az első ilyen alkalom?
Minden munkámban szeretek új műfajt kipróbálni. Az előző N mint Nosferatu című előadásunkban a báb műfajával ismerkedtem – most pedig hozzá hívom a táncot, ami teljesen új nekem.
- Gondolom, ez számodra is megtermékenyítő, inspirál…
- Az eddigi munkáim egytől egyig műfaji kísérletek. Szeretnék minél több mindent kipróbálni, megtanulni, és megtapasztalni a különböző műfajok sajátosságait – ezáltal gazdagítva az eszköztáramat. Most, ebben az előadásban ez a két műfaj – a tánc és a báb – találkoznak egymással, és ezt az ismerkedést vizsgáljuk a próbafolyamat során. A kezdetektől volt egy tervezett jelenet-lánc, amin elkezdtünk dolgozni. Először Bercsényi Péterrel próbáltam egy hetet külön, aztán Dányi Vicával. Külön-külön vizsgáltuk a jeleneteket, hogy pusztán formai ötletekről van szó, vagy fel lehet őket tölteni még tartalommal. Ezután hármasban dolgoztunk tovább és illesztettük egymáshoz ezeket a mozaik-darabokat, illetve sokat improvizáltunk. Volt olyan kép, amiről kiderült hogy csak üres forma, és kihúztuk. Máskor pedig került be új jelenet, aminek a hiányát egy összpróba alapján meg tudtuk közösen fogalmazni.
- A Staféta pályázattal hogyan kerültél közelebbi kapcsolatba? Azért is kérdezem, mert novembertől a Jurányiba költözik be az előadás.
Szeretnék minél több mindent kipróbálni, megtanulni, és megtapasztalni a különböző műfajok sajátosságait – ezáltal gazdagítva az eszköztáramat. Most, ebben az előadásban ez a két műfaj – a tánc és a báb – találkoznak egymással, és ezt az ismerkedést vizsgáljuk a próbafolyamat során.
- A Staféta egy meghívásos pályázat volt tavaly, és én egyike voltam a meghívott pályázóknak. Már egy ideje a fejemben volt A hattyúk tava ötlete és amikor jött ez a lehetőség, azt gondoltam – ugorjunk neki. És hiába szeretem a Trafót és nagyon sokat köszönhetek nekik, a működésükből fakadóan ritkán lehet ott az előadást játszani. Ezért úgy döntöttem, hogy mivel ez az előadás szcenikalag és technikailag is egyszerűbb most, ezért a premier után áthozzuk a Jurányiba – annál is inkább, mert a Füge eddig is a partnerünk és segítőnk volt – itt havonta egyszer tudjuk majd játszani.
- Azon túl, hogy mindenkinek, kiknek ajánlanád leginkább A tó című darabodat?
- Azoknak, akik szeretik az újdonságot, szeretik a kísérletező műfajokat, a vizualitást, a bábot és a táncot.
- Miben lehet más a te látásmódod, mint egy sor másik látásmód?
- Szerintem abban, hogy a vizualitás, illetve a színházi eszköztár gazdagságának előtérbe hozásával szeretném vizsgálni a színházat, mint hatásmechanizmust.
- Szerinted a kortárs színházban kevéssé van kihasználva a vizualitás, ahhoz képest, amennyire ki lehetne ezt használni?
- Szerintem igen.
- Hogy látod, mi lehet ennek az oka?
- Egyrészt azt érzem, hogy ez egy tendencia is – a realitás felé mozdul minden. Ezt most mint tervező is mondom – saját bőrömön tapasztalva. Nagyon kevés lehetőség marad bármilyen absztrakcióra vagy stilizációra. Folyton a valóságra éhes mindenki. Nem szeretnék okoskodni – persze találgatni azért tudnék – hogy mi ennek az oka. Nyilván a társadalmi problémák, amire a színház – nagyon helyesen – reagálni akar, erősebben hat, ha tükröt tartunk.Másrészről viszont nekünk alkotóknak igényünk van a kreativitásunk kiteljesítésére – gondolok itt a saját munkáimra, vagy akár a nemrég bemutatott Nagy Fruzsi és a Soharóza kórus közös, Tabu című előadásra. De félreértés ne essék: én teljesen normálisnak tartom, hogy a színészközpontú színháznak az általam hangsúlyosnak tartott eszközöket maga alá kell rendelnie.
- Holott érdemes ezeket fölszabadítani?
Nagyon kevés lehetőség marad bármilyen absztrakcióra vagy stilizációra. Folyton a valóságra éhes mindenki. Nem szeretnék okoskodni – persze találgatni azért tudnék – hogy mi ennek az oka. Nyilván a társadalmi problémák, amire a színház – nagyon helyesen – reagálni akar, erősebben hat, ha tükröt tartunk. Másrészről viszont nekünk alkotóknak igényünk van a kreativitásunk kiteljesítésére
- Talán. Néha. De nem feltétlenül.
- Lehet, hogy csak el kéne hinnünk, hogy ez a kettő nem alá-, fölérendeltségi viszonyban van egymással…
- A hiper-reálban is van vizuális gazdagság. Tervezőként sem érzem feltétlenül minden egyes alkalommal azt, hogy muszáj lenne absztrahálnom. A darab, és a rendezői koncepció mindig kirajzolja, hogy mire van szüksége egy előadásnak.
Csatádi Gábor