Könnyen meglehet. Ám az is épp oly könnyen előállhat, hogy csak azt kapjuk vissza, amit egykor mi magunk okoztunk. Egyfelől mulatságos, vígjátéki helyzet tud az ilyesmi lenni, másfelől maróan fájó tükörtartása is – a saját tehetetleségünknek és rászedhetőségünknek. Ascher Tamás a Katona nagyszínpadára rendezte most Molière A nők iskolája c. drámáját könnyed, precíz, ütemes eleganciával – ám a tőle megszokott intellektuális talányokat, kétértelműségeket most szabadabban, kevésbé koncepciózusan kezelve, mint eddig.

A helyzet- és jellemkomikum patentjait klasszikus mesterfogásokként használó Molière-darab látszólag nem kíván túlontúl nagy fejtörést a befogadótól ahhoz, hogy mindent értve és átérezve szórakoztassam. Ellenben, ahogy mindenen, úgy ezen is lehet mit csavarni, ha Ascher Tamásról van szó. Ha mást és másképp nem, hát a tálalás nüansznyi elemeivel. Kell Zsolt térgeometriával bátran játszó díszlete mindjárt ilyen nüansznyi játék. A minimalista, perspektivikusan szűkülő fehér falak vezetik tekintetünket, jobbra-balra egy kétszárnyas és egy szimpla ajtó, a játéktér elején nyomós kút. Mindezt a térrendezést a forgó színpad – az említett térgeometria szabályaival játszva – képes újabb és újabb térszerkezetté alakítani, ahol a párhuzamos és merőleges falsíkok más és más dimenziókat nyitnak ezáltal. Praktikus helyhasználat? Letisztult esztétika bravúr? Az is és egyben több is ennél. Forog, átrendeződik minden egy másik értelmezésnek utat engedve és persze alakot, perspektívát váltva egy, a korábbi értelmezésektől merőben eltérő világ-olvasathoz. Mindenki a maga racionalitásának falai közt él, melyből egy fordulattal egy teljesen más, tökéletes ellentétes racionalitás nyílik.

fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

Arnolphe, vagy ahogy meglett fejjel, a névváltoztatása után hívatja magát: Monsieur de la Rönk (Máté Gábor) nősülni készül, és kiválasztottjáról – aki minden korábbi kudarca dacára most bombabiztos választás lesz – mesél a barátjának, Chysaldnak (Bán János), miközben mosdótálban mossa kezeit, frissíti arcát. Az új élethez a kiválasztott: Ágnes (Rujder Vivien e.h.). Arnolphe-ot már annyiszor rászedték az “okos” nők, annyi lelki sebet kapott már tőlük, hogy most egy “buta” nővel kötendő házasság által garandálja majd maga számára a tartós boldogságot. A ma már kevésbé pc-nek számító, szexista megjegyzéshalmazra felépülő Molière-i komédia talán csak tizenkettő egy tucat lenne, ám Máté Gábor egy az egyben elhiteti velünk, hogy Arnolphe-ok ma is léteznek, a nőkről vallott “eszményképük” elevenebb, mint 1622-ben. Arnolphe: Máté Gábor és Máté Gábor: Arnolphe. Az ötödik x-ét taposó, az érzelmek pofonjaitól megtépázott, a lelki is küllemi bozontosságaiba burkolózó férfi egy az egyben olyan karakterré lesz a színészi tolmácsolásban, melynél autentikusabbat a dráma egykori szerzője se kívánhatna. Máté Gábor Arnolphe-járól süt a rezignált világérzékelés, a másik eszén, érzelmein való túljárásba sosem belefáradó, önelégült rafinéria és a saját téziseibe belerészegült fennhéjázás.

A ma már kevésbé pc-nek számító, szexista megjegyzéshalmazra felépülő Molière-i komédia talán csak tizenkettő egy tucat lenne, ám Máté Gábor egy az egyben elhiteti velünk, hogy Arnolphe-ok ma is léteznek, a nőkről vallott “eszményképük” elevenebb, mint 1622-ben. 

Arnolphe által a maga számára kolostorba eldugott és neveltetett leendőbeli menyasszonya: Ágnes – Arnolphe tökéleetesen pontos ellen “patentja”. Rujder Vivienben ott szunnyad az ártatlan nyitottság minden kihasználásnak ellenállni kész merészsége. Nem hagyja, mert nem hagyhatja magát, főleg azt követően, hogy első látásra kölcsönösen beleszerettek egymásba Horace-al (Tasnádi Bence). Ágnes látszólag csupán hányódik a két férfi birtoklásának az alanyaként – valójában az egyedüli itt, aki megingathatatlanul tudja és érzi is, hogy mit kell tennie. A belső, érzelmi és értelmi öntudatból táplálkozó női szilárdság fiatal, tiszta lenyomata az ő.

fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

Akivel szemben Horace csak fülig szerelmes, megzavarodott lánglekű lehet, ki akadályt nem ismerve igyekszik egyre jobban és szorosabban Ágneshez kapcsolódni. Tasnádi Bence a tehetség elemi erejével fürdik ebben a karakterben. Naív és álnaív, ostromló ficsúr és védtelen hősszerelmes, olyan, aki e minőségeket egy időben hozza elő és mutatja meg nekünk – egyszerre nevetett és ejt zavarba. Testbeszédében tovább árnyalódik, fokozódik a Závada Péter által Timkovics Dorka nyersfordításából írt, klasszikusságában mai és közéleti párhuzamokkal megtűzdelt szövegkönyve. Arnolphe és Horace két világ: a becsődölő tehetetlenségnek és a tenni akarásnak az eszközeit csak nagyon esetlegesen megtalálónak a találkozása, egymásnak feszülése. Önmagukat adva lesznek önmaguk és egymás paródiái is – minden esetleges egyéb párhuzamot ránk hagyva.

Ascher Tamás pontos, precízen kiszámított rendezésében minden olajozottan és egyre gyorsuló ütemben válik nevetségessé, illetve leli meg a neki kijáró helyét. Olyannyira, hogy ettől az az érzésünk: a rendező most “csak” igényesen szórakoztatni akart minket – semmi több. Hiányérzetünk támad? Persze, hisz Ascher Tamással kapcsolatban már prekoncepcióink és váradalmaink vannak. Miért is? Nem tudjuk. Csak. Mert. És mert illik, hogy legyenek. Minden esetre a váradalmaink, a prekoncepióink nem kapnak most kielégülést. Át lettünk verve?? Át bizony! Mint Arnolphe, aki kénytelen kelletlen, veszi sétabotját és a lassan sötétedő színpadon, botjára támaszkodva, keserű kajánsággal farkasszemet néz velünk. 

Arnolphe inasa, Alain (Ötvös András) és az ő szolgálója, Georgette (Jordán Adél), mint igazi élesztő, növelik és árnyalják tovább ezt az szerelmi lehetetlenséget – a félreértés, a túl buzgalom és a pénzsóvárgás – jól kiadagolt, magas nívón űzött, már-már őseredeti csetlő-botló párosával.

fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

A nevetségesség, az önhittség és a triumfáló őszinte érzelmek komédiája annak rendje és módja szerint – az utolsó jelenetekben – megoldódik, helyére billen. Ascher Tamás pontos, precízen kiszámított rendezésében minden olajozottan és egyre gyorsuló ütemben válik nevetségessé, illetve leli meg a neki kijáró helyét. Olyannyira, hogy ettől az az érzésünk: a rendező most “csak” igényesen szórakoztatni akart minket – semmi több. Hiányérzetünk támad? Persze, hisz Ascher Tamással kapcsolatban már prekoncepcióink és váradalmaink vannak. Miért is? Nem tudjuk. Csak. Mert. És mert illik, hogy legyenek. Minden esetre a váradalmaink, a prekoncepióink nem kapnak most kielégülést. Át lettünk verve?? Át bizony! Mint Arnolphe, aki kénytelen kelletlen, veszi sétabotját és a lassan sötétedő színpadon, botjára támaszkodva, keserű kajánsággal farkasszemet néz velünk. Igaz nem túl drámaian és elnyújtottan ahhoz, hogy bennünk is lakozást vehessen a gondolat: a komédián innen és túl – véget nem érően – lóvá tettek és tesznek minket.