A ’80-as évek legelején Kornis Mihály e bemutatott darabja jelentette a váló- és egyben a szülő okot is az akkori Nemzeti Színház Kamaraszínházának, a Katona József Színház számára. Sándor L. István A Katona és kora című hiátust betöltő könyvében ezt az időszakot járja körül gondos és egyben ráérős alapossággal. Elénk tárva egy kort, az egykori pártállami diktatúra végét, melyben minden belülről oszlott, foszlott és mindeközben egy színházi műhely is született.

Persze a kamaraszínházi leválás-, önállósodás legszorosabban vett történéseit, dokumentumait illetőleg a legszűkszavúbb a kötet. Legalábbis én nagy mohósággal vártam és vágytam volna a legapróbb részletességgel bele mélyedni e tények részleteibe. Amolyan gyermeki módon – az újra és újra mesélt mese íránti meg nem szűnő kiváncsisággal – elmerülni az önnálló színházi struktúra kialakításának bonyodalmas viszontakságaiban. Nem nyert kielégülést az efajta váradalmam. Csalódás? Hoppon maradt a kiváncsiságom? Nem feltétlen. Ha viszont mégis, úgy hát kaptam helyette mást – vitathatatlanul komplexebbet.

Egy kor keresztmetszetét adja, melyből mindez kinőtt és létrejöhetett. A ‘ 70-es évek legvégének és a ’80-as évek első két-három évének a kultúra- és közélet történetét. Kádár János ’82-es tavaszi “spontánnak” koreografált sétájáról, Acél György Felszabadulás Ünnep-i beszédéről, Acél-Pozsgay ellentétről. Egy korszakról, amelybe én csupán bölcsődés és óvodás voltam, amikor Zsámbéki Gábor és Székely Gábor a Nemzeti Színház kettészakadt társulatával folytattak napi szinten közelharcot.

Emigránsok, 1981 Gara Dezső/fotó: Benkő ImreEmigránsok, 1981 Gara Dezső/fotó: Benkő Imre

Sándor L. István e színházteoretikus vitákat nem elvont síkon látattja, hanem egy-egy előadás (Frontátvonulás, Thália Szekerén, Emigránsok, Halleluja) igen alapos, már-már tanulmány mélységű és terjedelmű bemutatásával, elemzésével. Nagyon terjedelmes, alapos, semmit sem evidenciának vevő jegyzetanyag és képdokumentáció erősíti a főszöveget – a fájó, nagy hány talán csak az, hogy a kötetben nem találni bibliográfiát, amely a szöveg alapmunka és színháztörténeti forrás jellegét igen jelentősen lenne képes tovább erősíteni.

Nehéz eldönteni, hogy mit is és miként is akart a szerző megírni ebben a vaskos, minden forrásra ügyelő és azokat nagyon konzekvensen fel is használó kötetben. Előadás recepciókat? Gondos, következetes alapossággal végiggondolt előadás-elemzéseket? Egyszerre mindketőtt talán és egész mást is. Nehéz ezt eldönteni – nem műfajilag, hanem a szerzői intencióra visszakövetkeztetve – de egyre előrehaladva az olvasásban, rájöttem, hogy e kérdésekre nem is adható és nem is biztos, hogy kell egyértelmű választ adni.

Amit lát a néző, amire és ahogyan erre reagál a színházi kritika, az maga a kor. Lenyomat. Még akkor is, ha nem mindenki járt abban az időben – budapesti lakosként – a Nemzetibe vagy annak kamaraszínházában, a Katonába. Ezek az előadás és darab elemzések módszeresen, akarva-akaratlanul, nem titkoltan globális képet akarnak adni erről az évtizedhatárról. Mert az adott előadás lélegzik: ki- és belégzi annak az atmoszférának minden nüansznyi sajátját, amiben létezik – színház, színpad és alkotó specifikusan és mindezektől teljesen elvonatkoztatva is.

Halleluja, Sinkó László, Raksányi Gellért/ forrás: Katona műsorfüzeteHalleluja, Sinkó László, Raksányi Gellért/ forrás: Katona műsorfüzete

Olyan érzésem van, hogy nem is a színészek, az alkotók, hanem a szövegek, a darabok és az előadások követelték ki maguknak a játék tereként szolgáló Katona József kamaraszínház önálló integritását. Az előadás teremt színházat és nem a színház hoz létre előadásokat. Sajátos “kultúrforradalom” volt ez akkor, az első, amely a politika”gyengesége” közepette tudott eredményeket elérni. Az első, a sort megnyitó, utat engedve a későbbi, hasonló “önkényeseknek”.

A Katona és kora egyszere kor és színháztörténeti lenyomat. Mészáros Tamás: A Katona. Egy korszak határán (Pesti Szalon KönyvKiadó, 1997.) címmel írt, szerkesztett a színházról korábban kötetet, azaz Sándor L. István munkája nem önmagában álló. Abban viszont, hogy egy kor felsejlődhessen számunkra, abban űrt betöltő. Nála a ’81-es, felújítás utáni állapot lesz az origó, mely mint a pokháló közepén éberen figyelő működtető, maga körül koncentrikusan elrendez minden hozá közelit, hasonszőrűt. Természetesen a szerző szándéka világos: úgy beszélni a Katonáról, mint meg nem csontosodó, élő, folytonosan alakuló, reflektáló, eleven egységről, amely aztán bevonzotta és a lehetőségek között meglelte a maga kézzelfogható helyét is.

Ellenfény Könyvek, Budapest, 2014. 340 oldal, 3600ft

Csatádi Gábor