Lady Lear

Kovács Dániel Lady Lear-je egy kérdéseket felvető és elgondolkoztató tragikomédia, mely végül nem torkollik apokaliptikus káoszba. Az őszinte és érzékeny alkotók nem csak szórakoztatnak és elgondolkodtatnak, hanem a társadalom  érzelmi intelligenciáját fejlesztik.

Mi történik velünk akkor, amikor az édesanyánk már nem tudja egyedül ellátni magát? Milyen kihívásokkal nézünk szembe amikor közösen meg kell oldanunk ezt a krízis helyzetet a családunkkal? Hogyan kommunikálunk egymással és az édesanyánkkal? Milyen folyamatok zajlanak a fejünkben? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ az október utolsó napján a Káva Kulturális Műhely által a MU Színházban bemutatott Lady Lear című előadás. A címválasztás nem véletlen. William Shakespeare Lear király című tragédiája a családi viszályok, és a gyermeki hálátlanság története. Kovács Dániel Lady Lear-je egy kérdéseket felvető és elgondolkoztató tragikomédia, mely végül nem torkollik apokaliptikus káoszba. Az őszinte és érzékeny alkotók nem csak szórakoztatva gondolkodtatnak el, hanem a társadalom  érzelmi intelligenciáját fejlesztik.

A színészek improvizációi alapján megírt előadás (írta: Kovács Dániel Ambrus és Róbert Júlia) viszonylag hosszú, három órásra sikeredett. Az idő múlását nem igazán érzem a szereplők játéka és a jól megírt és felépített cselekményszál miatt. Talán rövidebbnek is tűnt az előadás a három óránál a végére. A közönség négy külön elhatárolható részre van bontva, a játéktér a feketére mázolt falú terem sarkában van három kijáróval. Az előadás során később az is kiderül, miért. A díszlet egy asztal, két szék, egy heverő, és a szélen egy kis szekrény székkel, lemezjátszóval. Semmi túlzás. Elhaló bakelit recseg, valami klasszikus zene szól.  Később ennek is jelentősége lesz. Dramaturgiailag következetesen van felépítve az este (dramaturg:Róbert Júlia).

A színészek jelenléte a színen már az előadás elején magával ragad, és a túlzásokat kerülő őszinte játékuk in medias res hangulatot teremt a teremben.

Fogjuk fel kalandnak – mondja a férfi (Bori Viktor) a terhes feleségének (Milák Melinda), mikor kiderül, hogy az anyja stroke-ot kapott, és nekik kell a gondját viselniük. A színészek jelenléte a színen már az előadás elején magával ragad, és a túlzásokat kerülő őszinte játékuk in medias res közvetlen hangulatot teremt a teremben. A megbetegedett anyának még két fia van, két másik karakter. A Sereglei András játszotta bohém, magát átmeneti munkákkal fenntartó, borostás, hosszú hajú, olykor felelőtlen fiú az, aki az édesanyjuknál eddig ott lakott és a gondját viselte. A harmadik fivér, a Gyombolai Gábor alakította fiú pedig Belgiumba keveredett, és ha a jelenlétével nem is, de pénzzel segítette az anyját. Az ő fiát alakító Kardos János pedig otthon maradt, és érdekes módon a legfelelősségteljesebben kezelte a krízist. Takács Gábor játssza az orvost, aki mellékszerepével segédkezik az édesanya karakterének a kibontakozásához, mialatt a fiúkat is terelgeti meg nem is a döntések meghozatala felé.

Talán a legjobban sikeredett jelenet az, amikor kiderül, hogy az anyát valójában a fiai játsszák  és a három fiú ugyanabban a virágos otthonkában és sztk. szemüvegben tombolja ki magát és fordul a családja és önmaga ellen. Az öngyilkosság gondolatával is eljátszó nagymama karaktere ekkor ismeretlen mélységekbe vezérli a gondolataimat. A Belgiumban élő apa és fia skype beszélgetése is szívbemarkoló számomra, mert a saját életemben is voltam hasonló helyzetben, igaz akkor én voltam külföldön. 

Mivel az alkotók a munkájukra társadalmi beavatkozások sorozataként is tekintenek, roppantul kiváncsi voltam arra a pontra, amikor igazán részvételivé válik ez a fajta színház. Az előadás egy pontján egy veszekedés alatt, amikor próbálják megvitatni a szereplők, hogy mi tévők legyenek, akkor felénk, a nézők felé lépnek ki a szereplők és beszélgetést kezdeményez a négy döntéshozó karakter a négy részre bontott nézősereggel.

Nem provokálnak, és nem is tolakodóak. Szemmel láthatóan sokan jártak már hasonló előadáson, mert azonnal hozzászólnak, vitáznak, bátran érvelnek és véleményeznek.  A játékosok hangosan és empatikusan gondolkodnak teret engedve bármilyen véleménynek, és úgy látom, hogy az introvertált típusú emberek is meg mernek szólalni. Dícséret illeti az alkotókat azért, hogy képesek kimozdítani a nézőket a komfortzónájukból. A nézők hozzászólásai habár teljesen nem alakítják a történéseket, az elhangzott hozzászólások fel-fel tűnnek a jelenetekben. Talán a legjobban sikeredett jelenet az, amikor kiderül, hogy az anyát valójában a fiai játsszák, és a három fiú ugyanabban a virágos otthonkában és sztk. szemüvegben tombolja ki magát és fordul a családja és önmaga ellen. Az öngyilkosság gondolatával is eljátszó nagymama karaktere ekkor ismeretlen mélységekbe vezérli a gondolataimat. A Belgiumban élő apa és fia skype beszélgetése is szívbemarkoló számomra, mert a saját életemben is voltam hasonló helyzetben, igaz akkor én voltam külföldön.

Magaménak éreztem ezt az előadást, és már a szünetben figyeltem, hogy eddig ismeretlen emberek megszólítják egymást és beszélgetnek a MU színház sejtelmesen megvilágított sárguló és vöröses falevelekkel díszített kertjében. Roppantul fontosnak tartom ennek a csapatnak a létezését, ami nem csak egy érdekes színfoltja a magyar színházi életnek. Az igényes és magas szakmai színvonalon zajló este emberi létem milyenségét mutatta meg e mai Magyarországon. Az előadás nem adott választ, se megoldást. Felkészített arra, ami biztosan eljő majd egyszer..

(2016. október 31.)

Bozóky Balázs