Hogy aljasság? Odd Henderson volt életemben a legaljasabb emberi lény, akivel találkoztam.
És én egy tizenkét éves gyerekről beszélek, nem felnőttről, akinek volt ideje megérlelni vele született gonoszságát. Mert 1932-ben, mikor mindketten második elemibe jártunk Alabama egy csöpp mezővárosában, Odd annyi volt.
Korához képest nagy, kesevörös és keskeny sárga szemű kölyök, aki fölébe magasodott valamennyi osztálytársának – nem is csoda, hisz mi, többiek, alig voltunk hét-nyolc évesek. Odd kétszer ismételte az elsőt, s most járta másodszor a másodikat is. Nem mintha ostoba lett volna – Odd értelmes volt, bár talán inkább agyafúrt –, csak épp követte a többi Henderson példáját. Az egész család (tízen voltak, nem számítva a papát, aki szeszcsempész lévén, többnyire börtönben ült, s mind egy rakáson, egy négyszobás kis házban, a négertemplom tőszomszédságában) naplopó, mogorva banda, mindig kész, hogy ártson neked; s Odd még csak nem is volt a legrosszabb, márpedig, testvér, ez nagy szó!
Az iskolánkba sok szegényebb gyerek járt, mint Henderson; Oddnak legalább cipő jutott, pedig akadt fiú is, lány is, aki kénytelen volt a legocsmányabb időben is mezítláb járni – ilyen keményen sújtotta a válság Alabamát. De lett légyen akárki, senkiről nem rítt úgy le a nyomorúság, mint Oddról – vézna, szeplős madárijesztő volt, átizzadt, szemétbe kívánkozó overallban, amit még egy börtönbe zárt gonosztevőre is szégyen lett volna ráhúzni. Az embernek megesett volna a szíve, ha nem olyan utálatos. Félt tőle mindenki, nemcsak a kisebbek, de még a magakorabeli vagy nála nagyobb fiúk is.
Soha senki meg nem kockáztatta, hogy verekedésre ingerelje, csak egyszer egy lány, Ann „Jumbo“ Finchburg, aki történetesen a város másik réme volt, Jumbo, ez a rosszcsont kis dugó, aki úgy verekedett, mint az ördög, egy szürke reggel, szünetben, hátulról vetette rá magát Oddra, és három tanítónak, jóllehet szíve szerint mind a három azt kívánta, bár ölnék meg egymást, jó idejébe telt, míg szétválasztotta őket. Az eredmény hozzávetőleg döntetlen volt: Jumbo elvesztette az egyik fogát, a fél haját, és szürke fátyol képződött a bal szemén (soha többé nem látott jól rá): Odd sérülései többek közt egy törött hüvelykujjat és több olyan karmolást számláltak, amelynek megőrzi a nyomát, míg rá nem csapják a koporsófedelet. Odd hónapokig próbálkozott mindenféle fogással, hogy belepiszkálja Jumbót a revánsmérkőzésbe; de Jumbo megkapta már a magáét, és nagy ívben elkerülte. Kerültem volna én is, ha hagyta volna; de sajna, én voltam Odd könyörtelen figyelmének céltáblája.
A korhoz és a helyhez képest meglehetős jómódban éltem – egy magas tetejű öreg tanyaházban, ott, ahol a város véget ért, és kezdődtek a mezők és az erdők. A ház távoli rokonoké volt, idősebb tantiké, s ezek a tantik, három pártában maradt hölgy és agglegény bátyjuk, azért fogadtak fedelük alá, mert szűkebb családomban háborúság dúlt, vihar a gyámság körül, s így, bonyolult miértek következtében, megfeneklettem ebben a kissé különc házban. Nem mintha nem éreztem volna itt jól magam, e néhány év egyik-másik mozzanata egyébként nehéz gyermekkorom legboldogabb emléke, főként mert a legfiatalabb tanti, egy hatvanas éveiben járó hölgy volt az első barátom. Minthogy maga is gyermek volt (sokan még annak sem tartották, s azt suttogták róla, hogy méltó párja szegény jó Lester Tuckernek, aki boldog kábulatban csatangolt az utcán), megértette a gyerekeket, engem meg éppen tökéletesen.
Talán különös, hogy egy fiúgyereknek koros aggszűz legyen a legjobb barátja, de egyikünk életszemlélete vagy környezete sem volt mindennapos, így hát külön-külön magányunkból törvényszerűen következett, hogy egymásra leljünk. Az iskolában töltött óráktól eltekintve szinte örökké együtt voltunk mi hárman; én, az öreg Queenie, kétes származású kis kotorékkutyánk, és Miss Sook, mert mindenki úgy hívta a barátomat. Gyógynövényt szedtünk az erdőben, horgászni jártunk távoli patakokra (szárított cukornád volt a horgászbotunk), különös páfrányokat és zöld növényeket gyűjtöttünk, ültettünk át vödörbe, bilibe, és futtattunk fel kacskaringósan. De életünk java részét mégis a konyhában éltük – a tanyaház konyhájában, mely egyszerre volt sötét és napsütéses, s ahol egy nagy, fekete, fafűtéses tűzhely uralkodott.
Miss Sook érzékeny volt, mint a hölgypáfrány, remete, aki a megye határán túl sose járt, egészen más, mint a bátyja és nénjei, lévén az utóbbiak földhöztapadt, némileg férfias úrihölgyek, akik egy rőfösüzletet és több más üzleti vállalkozást mondhattak magukénak. Bátyjának, B. bácsinak számos gyapotföldje volt szétszórva a környéken; minthogy nem volt hajlandó autót vezetni, s utált mindenféle mozgó masinát, lóháton járt, naphosszat ügetett egyik birtokáról a másik birtokára. Jó ember volt, bár hallgatag, eldörmögött egy-egy igent vagy nemet, de máskülönben ki se nyitotta a száját, csak hogy tömje. Olyan étvágya volt, mint egy téli álmából ébredt alaszkai grizzly medvének, és Miss Sookra várt a feladat, hogy ezt étkezésről étkezésre kielégítse.
A reggeli volt a fő étkezésünk; ebédre – vasárnap kivételével – és vacsorára azt ettük, ami épp akadt a háznál, gyakran a reggeli maradékát. De a pontosan hatkor fölszolgált reggelik szabályos hastágítók voltak. Mind a mai napig éhesen vágyom vissza ezekre a hajnali lakomákra, a sonkára és sült csirkére, sertéskotlettre, olajban sült keszegre, őzpecsenyére (vadászszezonban), tükörtojásra, borsós kukoricamáléra, káposztalevesre és a kukoricakenyérre, amit beleaprítottunk, apró süteményre, piskótára, melaszos palacsintára, lépes mézre, otthon eltett befőttekre és lekvárokra, tejre és íróra, cikóriazamatú, pokolforró kávéra.
A szakácsnő minden reggel négykor kelt – s vele két kuktája, Queenie meg jómagam –, hogy begyújtson, megterítsen, és egyenesbe tegyen mindent. A hajnali fölkelés nem is volt olyan nehéz, mint ahogy hangzik, megszoktuk, és különben is a tyúkokkal tértünk nyugovóra, amint besötétedett. S barátom nem is volt olyan törékeny, mint amilyennek látszott, bár kislány korában sokat betegeskedett, s meggörnyedt a háta, a keze erős volt, a lába izmos. Fürgén, határozottan tett-vett, örökké hordott rongyos teniszcipője meg-megcsikordult a konyha viaszos padlóján, és előkelő arca, finoman kemény metszésű vonásai olyan szívósságról vallottak, mely inkább volt tündöklő lelke jutalma, mint a puszta testi egészség látható felszíne.
Az évszaktól és B. bácsi béreseinek pillanatnyi számától függően néha tizenöten ültük körül e hajnali lakomaasztalt, a béreseknek egy meleg étkezés járt naponta – ez beletartozott a bérükbe. Elvileg volt egy néger bejárónőnk is, az segített volna mosogatni, ágyazni, takarítani, mosni. Lusta volt és megbízhatatlan, de Miss Sook régi-régi barátnője – s ez annyit jelentett, hogy barátomnak eszébe se jutott mást fogadni helyette, inkább maga végezte el a munkát. Aprófát vágott, ellátott egy egész állatseregletnyi csirkét, pulykát, kefélte, tisztán tartotta, foltozta valamennyiünk öltözékét, s ha az iskolából hazajöttem, még lelkesen szórakoztatott is – csapdlecsacsit játszottunk, párnacsatát vívtunk, futottunk ki gombát szedni, vagy ha szürkületkor a konyhán ültünk, segített leckét írni.
Boldogan bújta az iskolakönyveimet, különösen a földrajzi atlaszt („Jaj, Öcsi – mondta, mert öcsinek hívott –, képzeld csak, van itt egy tó, és az a neve, hogy Titicaca. Hogy ilyen valóban van a világon!“). Ha tanultam, tanult ő is. Gyerekkori betegsége miatt szinte egyáltalán nem járt iskolába, kézírása egy sor erélyes krikszkraksz, helyesírása nagyon is egyéni és fonetikus. Én már simább biztonsággal írtam és olvastam, mint ő (bár mindennap szerét ejtette, hogy „áttanulmányozzon“ egy fejezetet a Bibliából, és soha el nem mulasztotta volna a mobile-i újság képregényét, az Árva kis Annie-t vagy a Másnapos Mátyás-t). Hátborzongatóan büszke volt a „bizonyítványunkéra.) „Ejha, öcsi! Öt kitűnő! Még számtanból is. Nem is mertem remélni, hogy számtanból is kitűnőt kapunk.”) Rejtély volt számára, hogy miért utálom én annyira az iskolát, és miért könyörgök sírva egyik-másik reggel B. bácsinak, akinek a szava szent volt a házban, hogy otthon maradhassak.
Persze én nem az iskolát, én Odd Hendersont utáltam. A kínzásokat, amiket kieszelt! Ott várt, teszem azt, az iskolakert sarkán sötétlő mocsáritölgy árnyékában, kezében papírzacskó, teli szúrós koldustetűvel, amit iskolába jövet gyűjtött. Hiába is próbáltam volna elszaladni előle, gyors volt, mint az összetekeredett csörgőkígyó; úgy is csapott le rám, földhöz vágott, keskeny vágású szeme vidáman csillogott, s bedörzsölte az üstökömbe a koldustetűt. Rendszerint vihogó vagy vihogást mímelő banda vett körül; tulajdonképpen nem is tartották a dolgot mulatságosnak, de féltek Oddtól, s készek voltak úgy tenni, mintha élveznék. Később, a fiúk mosdójának vécéjében, kifejtettem a hajamból az apró, szőrös magvakat, az örökkévalóságig eltartott, s mindig csak csöngetés után végeztem vele.
Másodikos tanítónőnk, Miss Armstrong, együtt érzett velem, mert gyanította, hogy mi folyik, de végül, örökös késésemen felbőszülve, legorombított az osztály színe előtt:
– Nézd csak, a fiatalúr! De nagy mellénye van. Most lejt be, húsz perccel csöngetés után. Sőt, félórával. – Kijöttem a sodromból, rámutattam Odd Hendersonra, és kiabáltam:
– Őt tessék szidni! Ő a hibás! A kurva állat!
Sok csúnya szót tudtam, de még én is megdöbbentem, mikor a félelmes csöndben meghallottam, hogy mit ordítok. Miss Armstrong meg odajött hozzám, kezében a nehéz vonalzóval, s így szólt: – Tartsd a kezed, fiam, Tenyérrel fölfelé, fiam. – S mialatt Odd Henderson fanyar kis félmosollyal figyelt, addig csépelte a tenyeremet a rézszegélyű vonalzóval, míg a szoba el nem homályosult előttem.
Még apró betűkkel szedve is egész oldalt megtöltene, ha felsorolnám mindazt az ötletes büntetést, amit Odd rám mért, de legjobban mégis a szorongó várakozást vettem zokon és szenvedtem meg. Egy ízben, mikor falhoz szögezett, kereken megkérdeztem, hogy mit vétettem neki, miért utál ennyire, hirtelen elernyedt, elengedett, és azt mondta:
– Mert nyámnyila alak vagy. Én csak megpróbálok egy kis gerincet verni beléd. – Igaza volt, az voltam, s alighogy kimondta, rádöbbentem, hogy az ítéleten úgysem tudok változtatni, a legjobb védekezés, ha ezt tudomásul veszem, és hozzáedződöm.
Amint a békés, meleg konyhába visszatértem, ahol Queenie talán épp egy kiásott öreg csontot rágcsált, barátom meg az almás pitével matatott, boldogan dobtam le a vállamról Odd Henderson terhét. De éjszakánként, álmomban, nagyon is gyakran meredt rám keskeny hiúzszeme, s sziszegett a fülembe éles, fülsértő hangja kegyetlen ígéreteket.
Barátom hálószobája az enyémmel volt szomszédos, néha arra ébredt, hogy lidércnyomásos álmomban kiabálok; ilyenkor odajött, és fölrázott Henderson-sokkomból. – Látod – mondta lámpát gyújtva –, még Queenie-t is fölvered. Nézd, hogy reszket. – És: – Lázad van? Csurom víz vagy. Azt hiszem, szólni kéne Stone doktornak. – De tudta, hogy ez nem láz, tudta, hogy az iskolában elszenvedett gyötrelmeim teszik, hisz folyton mondtam-mondtam neki, hogy Odd Henderson hogyan bánik velem.
De egyszer csak abbahagytam, nem is említettem többé, hisz úgysem hajlandó tudomásul venni, hogy olyan komisz lehet valaki, mint amilyennek Oddot lefestettem. Tapasztalat híján, ártatlanságában, Miss Sook elszakadt a világtól, s még elképzelni is képtelen volt ilyen feneketlen gonoszságot.
– Ő – mondta, miközben dermedt kezemet dörzsölgette –, csak féltékenységből piszkál téged. Mert nem olyan okos és csinos, mint te. – Vagy, kevésbé tréfásan: – Egyvalamit ne felejts el, öcsi, ez a gyerek nem tehet róla, hogy ilyen csúful viselkedik. Nem tudja, hogy másként is lehet. Egyébként ez a baj valamennyi Henderson gyerekkel. És erről az apjuk tehet. Nem szeretek ilyet mondani, de ez az ember világéletében gazember volt, s ráadásul ostoba is. Tudod-e, hogy B. bácsi egyszer lovaglóostorral náspángolta el? Rajtakapta, hogy veri a kutyáját, s ott helyben elnáspángolta lovaglóostorral. Nem is tehettek volna okosabbat, mint hogy becsukják. De Molly Hendersont még lánykorából ismerem. Lehetett vagy tizenöt-tizenhat éves, akkor jött valahonnét a folyón túlról. Sade Danversnél dolgozott, lenn a Főutcán, szabni-varrni tanult, Mindig itt ment el előttünk, s látta, hogy kapálok a kertben – hogy az milyen udvarias volt, az a kislány, a gyönyörű vörös hajával, és úgy örült mindennek, néha kapott tőlem egy csokor szagos bükkönyt vagy kaméliát, és mindig úgy örült neki! Aztán elkezdett karonfogva járni Hendersonnal – pedig mennyivel öregebb volt nála, és gazfickó is, akár józanul, akár részegen. Igen, az Úr csak tudja, hogy mit miért csinál. De akkor is szégyen, gyalázat: Molly még nem lehet több harmincötnél, s már nincs foga sem, és egy fitying nincs a nevén. Egyebe sincsen, csak egy teli ház éhes gyereke. Ezt mind vedd számításba, Öcsi, és légy türelmes.
Türelmes! Mi haszna egyáltalán beszélni róla? De barátom végül mégis fölfogta, hogy milyen mély a kétségbeesésem. Békés úton jutott e fölismerésre, nem boldogtalan éjjeli fölriadásaim, nem is B. bácsihoz intézett könnyes könyörgéseim eredményeként. Egy esős novemberi alkonyatkor történt, mikor kettesben üldögéltünk a konyhán a kialvó tűz mellett; túl voltunk már a vacsorán, az edényt is elraktuk; Queenie meg bevette magát egy hintaszékbe, és horkolt. Hallottam, barátom suttogó hangja beleszövődik a tetőn kopogó eső zajába, de az eszem a magam baján járt, és nem figyeltem rá, bár tudtam, hogy a Hálaadás-napról beszél, és addig már csak egy hét volt hátra.
A tantijaim sose mentek férjhez. B. bácsi egyszer majdnem megnősült, de a menyasszonya visszaküldte a jegygyűrűt, mikor megtudta, hogy három bogaras vénkisasszonnyal kell osztoznia a házon, de kiterjedt családi kapcsolatokkal dicsekedtek környékszerte, rengeteg kuzinjuk volt, s egy százhárom éves nénikéjük, Mrs. Mary Taylor Wheelwright. Minthogy a mi házunk volt a legnagyobb és legkönnyebben megközelíthető, hagyománnyá vált, hogy a rokonok felénk vették az útjukat, minden évben Hálaadás napján; bár harmincnál ritkán ünnepeltünk kevesebben, mégsem volt ez terhes feladat, mert mi csak a házat adtuk hozzá és a szép számú töltött pulykát.
A mellévalókat a vendégek szolgáltatták, mindegyik a maga specialitását; egy távoli rokonunk, a flomatoni Harriet Parker valóságos ambróziát készített; áttetsző narancsszeleteket frissen reszelt kókuszdióval; Alice, Harriet húga, többnyire egy tál mazsolás batáta-habbal érkezett; a Conklin nemzetség, Mr. és Mrs. Conklin meg négy csinos lányuk, nyáron eltett pompás zöldségfélét hozott. De az én kedvencem a hideg banánpuding volt – az ősöreg, de hajlott kora ellenére buzgó háziasszony nagynéni féltve őrzött receptje; ezt mindnyájunk őszinte bánatára magával vitte a sírba, mikor 1934-ben, százöt éves korában meghalt (nem az aggság végzett vele; egy bika rontott rá a legelőn, és taposta halálra).
Miss Sook épp ezen töprengett, mialatt az én eszem szomorú útvesztőben kalandozott, szomorúan, akár a nyirkos őszi alkony. Egyszer azt hallom, kopogtat a konyhaasztalon: – öcsi!
– Hogy?
– Nem figyelsz ide.
– Bocs.
– Úgy számolom, az idén öt pulykát kell vágnunk. Mikor B. bácsinak szóltam, azt mondta, szeretné, ha te ölnéd meg. És te is kopasztanád.
– Miért éppen én?
– Azt mondja, egy fiúnak ehhez is értenie kell.
A vágás B. bácsi dolga volt. Kínszenvedés volt végignéznem, ha disznót szúrt, vagy akár csak egy csirke nyakát tekerte ki. Barátom ugyanígy érzett, az erőszakot, ha véresebb volt, mint agyoncsapni egy legyet, egyikünk sem állta, s így megdöbbentett, milyen egykedvűen említi a parancsot.
– Márpedig én nem fogom megölni.
Elmosolyodott. – Hát persze hogy nem. Majd szólok Bubbernek vagy egy másik színes gyereknek. Adok neki egy húszast. De – tette hozzá halkan, mint egy összeesküvő – B. bácsinak majd azt mondjuk, hogy te csináltad, örülni fog, és máskor majd nem mond olyan csúnyákat.
– Miféle csúnyákat?
– Hogy mi mindig egymás nyakán lógunk. Azt mondja, neked más barátra is szükséged van, korodbeli kisfiúkra. Végül is igaza van.
– Nekem nem kell más.
– Ezt ne mondd, öcsi! Legalább most ne! Te igazán jó vagy hozzám. Nem is tudom, mi lenne belőlem nélküled. Talán egy morcos vén banya. De szeretnélek boldognak látni, Öcsi. Erősnek, aki nem fél a világtól. Márpedig félni fogsz, ha meg nem békülsz az ilyen Odd Henderson-féle emberekkel, és nem kötsz velük barátságot.
– Vele? A világon bárkivel, csak vele nem.
– Kérlek, öcsi… hívd meg azt a gyereket a Hálaadásnapi ebédre.
Ha volt is köztünk néha apróbb nézeteltérés, össze sose vesztünk. Képtelen voltam hát elhinni, hogy kérése nemcsak ízetlen tréfa, de látva, hogy komolyan gondolja, zavartan döbbentem rá, hogy ilyen közel még sose jutottunk az összezördüléshez.
– Azt hittem, a barátom vagy.
– Az vagyok, öcsi. Igazán.
– Ha az volnál, ez eszedbe se jutna. Odd Henderson gyűlöl engem. Az ellenségem.
– Nem gyűlölhet. Hisz nem is ismer.
– Akkor én gyűlölöm.
– Mert nem ismered. Én csak ennyit szeretnék. Alkalmat adni, hogy megismerjétek egymást. Akkor, azt hiszem, vége szakadna a bajnak. Persze lehet, hogy igazad lesz, öcsi, és ti sose lesztek jó barátok. De azt kétlem, hogy tovább bosszantana.
– Ezt te nem érted. Te sose gyűlöltél senkit.
– Nem Soha. Az Úr olyan kevés időt ád itt a földön; nem szeretném, ha azt látná, hogy ilyesmire pazarolom.
– Én nem hívom meg. Még azt hinné, hogy megbolondultam. És igaza is lenne.
Elállt az eső, fájdalmasan hosszan tartó csönd maradt utána. Barátom tiszta szeme töprengve nézett, mintha kártyalap volnék a csapdlecsacsiban, s azon gondolkodna, hogyan játsszon ki, hátrasimított a homlokából egy fehérszürke tincset, és fölsóhajtott. – Akkor majd meghívom én – mondta. – Holnap majd kalapot veszek, és meglátogatom Molly Hendersont. – Ez a kijelentés elhatározása komolyságát bizonyította, mert nem tudok róla, hogy Miss Sook valaha is azt tervezte volna, hogy meglátogat valakit, nemcsak mert teljesen járatlan volt a társaságban, hanem azért is, mert szerénységében nem hitte, hogy szívesen látják. – Nem hiszem, hogy ők megülnék a Hálaadás napját. Gondolom, Molly örülni fog, ha Odd velünk ül egy asztalnál. Ó, tudom, hogy B. bácsi sose engedné meg, de az volna a szép, ha mindnyájukat meghívhatnám.
* * *
Queenie fölriadt a nevetésemre; s pillanatnyi meghökkenése múltán barátom is elnevette magát. Arca kipirult, szeme fölcsillant; fölállt, megölelt, s azt mondta: – Jaj, Öcsi, tudtam, hogy megbocsátasz, és elismered, hogy ez nem is olyan buta ötlet.
Tévedett. Vidámságom más forrásból fakadt. Kettőből is. Az egyik, hogy elképzeltem B. bácsit, amint földarabolja és szétosztja a pulykát a sok izgága Henderson gyerek közt. A másik: eszembe jutott, hogy riadalomra semmi ok: lehet, hogy Miss Sook átadja a meghívást, és Odd édesanyja a maga részéről talán el is fogadja, de Odd ugyan el nem jön, ha addig él is.
Ahhoz büszke. Az iskolánkban például a válság éveiben tejet és szendvicset osztottak ingyen, és minden gyerek kapott, akinek hazulról nem telt tízóraira. De Odd, akármilyen girhes volt, nem fogadott el semmi könyöradományt, inkább félreoldalgott, és megzabált egy teli zseb földimogyorót, vagy elmajszolt egy jókora nyers répát. Az efféle gőg jellemző volt a Henderson fajtára; lopni igen, vagy a halott szájából az aranyfogat kifeszegetni, de a nyílt szívvel kínált ajándékot a világért el nem fogadták, mert aminek csak egy kicsit is alamizsnaszaga volt, az sértette őket. Az biztos, hogy Odd Miss Sook meghívását jótékonykodásnak tekinti, vagy – és nem is téved – zsarolásnak, hogy leszálljon rólam.
Könnyű szívvel tértem aznap este nyugovóra, mert biztosra vettem, hogy az én Hálaadás-napomat nem fogja elcsúfítani egy ennyire oda nem illő vendég jelenléte.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy alaposan meg vagyok hűlve, s ez kellemes volt; azt jelentette, hogy nem kell iskolába mennem. És hogy be van fűtve a szobámban, paradicsomlevest kapok ebédre, és órákat tölthetek Mr. Micawber és David Copperfield társaságában, ami az ágybanlét legnagyobb öröme. Változatlanul szitált az eső, de barátom, szavához híven, föltette a fejére viharvert, bársonyvirágokkal díszített kocsikeréknyi szalmakalapját, s elindult Hendersonékhoz. – Csak egy percig maradok – ígérte. Ebből majdnem két óra lett. El nem tudtam képzelni, miről beszélget Miss Sook ilyen sokáig, ha csak rólam és róla nem (az épeszű magányos emberek szokása szerint szívesen beszélt önmagáról); s amikor hazajött, nyúzottnak látszott.
Még a kalapját és bő, öreg esőkabátját sem vette le, máris bedugta a számba a hőmérőt, és leült az ágyam lábához. – Kedvelem – mondta határozottan –, mindig is kedveltem Molly Hendersont. Megteszi, ami az erejéből telik, a ház olyan tiszta, mint Bob Spencer körmealja – Bob Spencer egy mániákus tisztaságáról híres baptista lelkész volt –, de szörnyen hideg. A háztető bádog, a szél befúj a szobába, és egy ilyen kicsi tűz nem ég a tűzhelyen. És nem hiszem, hogy lenne kávé a házban. Vagy cukor.
– Szégyelltem magam, öcsi. Mélységesen bántott, hogy valakit, olyasvalakit, mint Molly, így küszködni látok. Hogy soha ne legyen egy könnyű napja. Én nem mondom, hogy mindenkinek mindene meglegyen, amire vágyik. Bár, ha jobban meggondolom, nem tudom, miért baj az? Miért ne lehetne neked biciklid, és miért ne juthatna Queenie-nek minden napra egy borjúcsontja? Sőt most, hogy beszélünk róla, igenis azt hiszem, hogy meg kéne kapnunk mindent, amire vágyunk. Fogadni mernék, hogy ez az Űr szándéka is. És ha körülöttünk csupa olyan embert látok, akinek még a betevő falatja sincs meg, szégyellem magam. Ő, nem magamért, mert ki vagyok én, egy vén senki, akinek soha egy vasa se volt; ha nem volna családom, hogy eltartson, már régen éhen haltam volna, vagy bevittek volna a szeretet– házba. Én mindnyájuk nevében szégyellem magam, akinek van valamije, míg a többieknek semmi.
– Megemlítettem Mollynak, hogy több takarónk van, mint amennyit használni tudunk – egy egész utazóláda steppelt rongytakarónk fenn a padláson, még én varrtam kislány koromban, mikor nemigen járhattam ki a házból. De a szavamba vágott, azt mondta, köszöni, jól megvannak, csak egy hiányzik nekik, hogy Hendersont kiengedjék, és haza– küldjék a családjához. „Miss Sook – mondta –, Henderson jó férj, mindegy, hogy egyébként micsoda.” És közben ott vannak a gyerekei, akikről gondoskodnia kell.
– És öcsi, te biztosan félreismered azt az Odd gyereket is. Legalább részben. Molly azt mondja, az az ő vigasza és legnagyobb segítsége. Soha egy szó panasza nincsen, akármennyit dolgoztatja. És hogy szépen énekel, mint egy rádióénekes, és ha a kicsik rumliznak, énekel nekik, attól megnyugszanak. Istenem – siránkozott, és kihúzta a számból a hőmérőt –, hogy az ember mást ne tehessen az ilyenekért, mint Molly, csak hogy imádkozik értük, és tiszteli őket.
Eddig a hőmérőtől nem tudtam beszélni, most megkérdeztem: – És mi van a meghívással?
– Néha már azt hiszem – mondta, és összevont szemöldökkel nézte a hőmérő vörös fonalát –, hogy cserbenhagy a szemem. Az én koromban a test kezd már mindent nagyon közelről nézni. így legalább nem felejti el az ember, milyen is egy pókháló. De hogy a kérdésedre válaszoljak: Molly örömmel hallotta, hogy meghívod Oddot, hogy olyan jó véleménnyel vagy róla. És – folytatta ügyet sem vetve a nyögésemre – azt mondja, Odd szerinte szívesen eljön. Majdnem harmincnyolc. Azt hiszem, úgy számolhatsz, hogy holnap is itthon maradsz. Ettől, remélem, csak elmosolyodsz. No, lássuk azt a mosolyt, Öcsi!
Történetesen elég sokat mosolyoghattam az elkövetkező néhány nap során, ami az ünnepig hátravolt, mert a megfázásból torokgyulladás lett, s én egész idő alatt nem mentem iskolába. Odd Hendersonnal nem találkoztam, tehát arról sem tudtam megbizonyosodni, hogyan fogadta a meghívást; de elképzeltem magamnak: először bizonyára röhögött, aztán köpött egyet. Csöppet sem aggasztott a kilátás, hogy beállít, ez olyan valószínűtlen, mint hogy Queenie rám vicsorítana, vagy Miss Sook elárulja a belé vetett bizalmamat.
De Odd mégiscsak kísértett, vörös fejű árnyék volt vidámságom küszöbén. És gyötört a kép is, amit az anyja adott róla, töprengtem, vajon igaz-e, hogy más oldala is van, hogy valahol a gonoszsága alatt egy csöpp emberség is lakik. Ez lehetetlen! Aki ezt elhiszi, az akár hagyja nyitva a házát, ha a faluba cigányok jönnek. Hiszen csak rá kell nézni.
Miss Sook nagyon jól tudta, hogy torokgyulladásom nem olyan súlyos, mint ahogy mutatom, s reggelenként, mikor a többiek már elmentek – B. bácsi a földjeire, nénjei meg a rőfösüzletükbe –, nem bánta, ha fölkelek, sőt még azt is megengedte, hogy segítsek neki abban a tavaszi méretű nagytakarításban, amely a Hálaadás-napi összecsődülést mindig megelőzte. Volt mit csinálnia akár egy tucat kéznek is. Kifényesítettük a szalon bútorait, a zongorát, a vitrint (nem volt benne semmi, csak a Stone Mountain egy szilánkja, amit a nővérek egy üzleti útjukról hoztak haza Atlantából), a rideg diófahintaszéket és a díszes biedermeier darabokat – addig dörgöltük mindet citromszagú viasszal, míg úgy nem fénylett, mint a citrom héja, s úgy nem illatozott, mint egy citrusliget. A függönyöket kimostuk és visszaakasztottuk, a párnákat fölvertük, a szőnyegeket kiporoltuk, ahova nézett az ember, mindenütt porszemek és tollpihék libegtek a magas szobákba beszűrődő szikrázó novemberi fényben. Szegény Queenie-t a konyhába száműztük, féltünkben, hogy netán még elhullat egy szőrszálat vagy épp egy bolhát a ház fennköltebb fertályában.
Kényesebb feladat volt az asztalkendők és az abrosz előkészítése, amely az ebédlő dísze lesz. Az asztalnemű még barátom édesanyjáé volt, nászajándékul kapta, s bár évente csak egyszer-kétszer került használatba, összesen ha kétszázszor az elmúlt nyolcvan évben, mégiscsak nyolcvanéves volt, tehát itt-ott hibás és szeplős. Gyanítom, hogy eredetileg sem volt valami pompás anyag, de Miss Sook úgy bánt vele, mintha aranykezek szőtték volna mennyei fonalból: – Anyám azt mondta: „Még eljöhet az idő, hogy mással nem kínálhatjuk a vendégeinket, csak vízzel és hideg kukoricamáléval, de azt legalább damaszttal terített asztalon szolgáljuk fel.“
Este, az egész napi sürgés-forgás után, mikor a házban másutt már sötét volt, későig égett barátomnál a bágyadt fényű lámpa, s ő az ágyban föltámaszkodva, ölében az asztalkendőkkel, javítgatta tűvel-cérnával a folytonossági hiányokat, szakadásokat, s összeráncolt homlokán, kegyetlenül megviselt szemében az a fáradt elragadtatás fénylett, amit a zarándok érez útja végén, az oltárhoz közeledve.
Én óráról órára fölébredtem, mikor a bíróság távoli toronyórája elütötte a tízet, a tizenegyet, a tizenkettőt, láttam, még mindig ég nála a lámpa, és álomittasan betámolyogtam a szobájába, hogy szemrehányást tegyek: – De most már igazán aludj!
– Egy perc, Öcsi. Most még nem. Ha arra gondolok, hogy ki mindenki lesz itt, megrémülök. Már a fejem is forog – mondta, és abbahagyta az öltögetést, megdörzsölte a szemét: – És csillagokat látok.
Krizantémok: nagyok, mint egy-egy csecsemőfej. Lilába játszó, fodros, bronzszínű szirmok fényes labdái. – A krizantém – jegyezte meg barátom, miközben a kertben virágvágó ollóval kiállításra kívánkozó virágokra vadásztunk – olyan, mint az oroszlán. Királyi jellem. Mindig azt várom, mikor rugaszkodik neki. Hogy morogva és bömbölve nekem rontson.
Az efféle megjegyzések tették, hogy az emberek félnótásnak tartották Miss Sookot, s bár így visszatekintve, ezt már meg tudom érteni, akkoriban mindig tudtam, hogy mire gondol, ez esetben például az egész elképzelés, az ötlet, hogy ezeket a morcos, morgó, bömbölő oroszlánokat bevonszoljuk a házba, és bezárjuk a vicik-vacak vázák ketrecébe (ez volt a Hálaadás napjának előestéjén az utolsó díszítő tevékenységünk), úgy megnevettetett minket, hogy a lélegzetünk kifogyott, és csak szédelegtünk bután.
– Nézd Queenie-t – mondta a barátom, jókedvében megbicsakló hangon. – öcsi, nézd a fülét. Hogy hegyezi. Arra gondol: ej, miféle bolondok közé keveredtem? Queenie, gyer ide, kincsem. Adok neked egy kis jó meleg kávéba mártogatott sütit.
* * *
Eleven nap ez a Hálaadó-ünnep. Eleven volt akkor is a meg-megeredő, elálló záporoktól, váratlanul földerülő égbolttól, az ilyenkor előtörő nyers napsütéstől s a maradék őszi leveleket föl-fölkapó bandita szelektől.
És kedvesek voltak a ház neszei is; a konyhaedények csörömpölése, B. bácsi szokatlan és rozsdás hangja, amint elaggott vasárnapi ruhájában kinn áll az előszobában, s üdvözli érkező vendégeinket. Néhányan lóháton, öszvérháton vagy szekéren jöttek, de a többség fényesre pucolt platóskocsin vagy rozoga tragacsokon. Mr. és Mrs. Conklin és négy gyönyörű lánya újdonatúj 1932-es Chevroleten állított be (Mr. Conklin jómódban élt: volt néhány halászhajója Mobile kikötőjében), s a kocsi heves kíváncsiságot váltott ki a jelenlevő férfiakból, tanulmányozták, piszkálták, majdhogy szét nem szedték.
Elsőként Mrs. Mary Taylor Wheelwright toppant be két gondviselője, egyik unokája és annak felesége kíséretében. Takaros kis öregasszony volt Mrs. Wheelwright; kecsesen viselte a korát, mint csöpp piros főkötőjét, mely hetykén ült hófehér haján, akár a vaníliafagylalton az egy szem cseresznye. – Aranyos Bobbykám – mondta, és megölelte B. bácsit –, tudom, hogy egy icipicit korán érkeztünk, de hát ismersz, tudod, hogy mindig bűnösen pontos voltam. – Joggal mentegetődzött, hiszen még kilenc sem volt, s délig nemigen számítottunk vendégekre.
De mindenki korábban érkezett, mint szerettük volna, csak Perk McCloud családja nem, mert kétszer durrant ki a gumijuk harminc mérföldön, s olyan toporzékoló dühösen állítottak be, különösen Mr. McCloud, hogy már-már a porcelánt féltettük tőle. Java részük évhosszat isten háta mögötti helyeken élt, ahonnét nehéz elszabadulni: messzi tanyákon, feltételes megállók és útelágazások táján, kiürült folyóparti falvakban vagy barakktáborokban benn a fenyves mélyén; persze hogy mielőbb igyekeztek megérkezni, vonzotta őket az emlékezetes és szerető társaság.
* * *
Szóval hát így volt. Nemrégiben levelet kaptam az egyik Conklin lánytól, aki ma egy tengerészkapitány felesége, és San Diegóban él. Azt írja: „Ilyentájt minden évben gyakran gondolok rád; talán azért, ami annak idején az egyik alabamai Hálaadás-napunkon történt. Pár évvel azelőtt, hogy Miss Sook meghalt – 1933-ban? Istenkém, soha el nem felejtem azt a napot!“
Délre egy lélek nem fért volna már be a szalonba, ebbe a női tereferétől zsongó és női illatokkal teli méhkasba: Mrs. Wheelwright orgonaviztől illatozott, Annabel Conklin meg akár a muskátli eső után. A verandáról szétterült a dohányszag, ott verődtek össze a férfiak, annak ellenére, hogy örökké változott az idő, hol szemetelt az eső, hol meg kiderült, és föltámadt a szél. A dohány minálunk idegen anyag volt; igaz, Miss Sook hébe-hóba tubákolt; ki tudja, kinek a gyámkodásával tanulta ezt a kedvtelést, hisz beszélni nem volt hajlandó róla; nénjei halálosan megütődtek volna, ha csak sejtik is, B. bácsi szintén, mert szigorú véleménnyel volt minden izgatószerről, s elítélte őket mind erkölcsi, mind orvosi szemszögből.
A szivar férfias illata, a pipafüst csípős zamata, az a teknőcbarna gazdagság, amit fölidéztek, minduntalan kicsalogatott a szalonból a verandára, bár a szalont jobb szerettem, hisz ott voltak a Conklin lányok, s játszottak felváltva hangolatlan zongoránkon, ügyesen és mókás természetességgel. Repertoárjukba beletartozott az Indián szerelmi dal és egy 1918-as háborús ballada is, egy kisgyermek siráma, aki a tolvajnak könyörög; címe: Ó, ne lopd el édesapa vitézségi érmeit! Ezt Annabei játszotta és énekelte; ő volt a legnagyobb és legcsinosabb a lányok közt, bár igazán nem volt könnyű a választás, hisz úgy hasonlítottak egymásra, mint négy kisebb-nagyobb tojás. Az embernek, ha rájuk nézett, alma jutott eszébe, kemény húsú, zamatos, édes, de borízű alma; lazán berakott hajuk kékesen csillogott, mint a jól táplált hollófekete versenyló szőre, s ha mosolyogtak, némelyik arcvonásuk, a szemöldökük, orruk, ajkuk eredeti módon elgörbült, s ez bájos voltukat humorral tetézte. Az volt a legkedvesebb, hogy egy csöppet mind dundi volt: „teltkarcsú», ez a pontos kifejezés.
Mikor Annabei zongorázott, én hallgattam és épp beleszerettem, akkor éreztem meg Odd Hendersont. Azt mondom, megéreztem, mert még nem is láttam, már tudtam, hogy ott van; fölriasztott a veszélyérzet, amely, teszem azt, a tapasztalt erdőjárót figyelmezteti, hogy vigyázat, mindjárt csörgőkígyóba vagy vadmacskába botlik.
Megfordultam, és ott állt a kölyök a szalon ajtajában, se kint, se bent. Más szemében csupán egy szurtos, tizenkét éves paszulykaró volt, aki makrancos haját lenyalva és elválasztva igyekszik némiképpen méltóvá tenni az alkalomhoz, s fején még épek a fésűfogak nyirkos barázdái. De számomra nem várt és baljós jelenség, palackból szabadult szellem. Micsoda tökfej voltam, hogy azt hittem, majd nem állít be! Még egy hülyének is látnia kellett volna, hogy csak azért is eljön: hogy elrontsa várva várt ünnepnapom örömét.
De Odd még nem vett észre: Annabei terelte el rólam a figyelmét, Annabei erős, akrobata ujjai, amint cigánykereket hánynak a megvetemedett billentyűkön; őt figyelte szétnyílt ajakkal, elkeskenyedett szemmel, mintha pucéron ütött volna rajta, amint a folyónk vizében hűsöl. Mintha valami vágyva vágyott látomáson elmélkednék, amúgy is veres füle paprikapirossá vált. Az elbűvölő jelenet annyira elkápráztatta, hogy át tudtam furakodni közvetlenül mellette, s az előszobán át kiszaladtam a konyhába: – Itt van!
Barátom már órákkal azelőtt végzett a munkájával, mi több, segítsége is volt, két színes asszony. Mégis a konyhába bújt el, mióta a társaság egybegyűlt, azzal az ürüggyel, hogy nem hagyja magára a száműzött Queenie-t. Valójában félt elvegyülni bármiféle embercsoportban, még ha rokonokból állt is; templomba is ezért járt olyan ritkán, a Bibliába és Hősébe vetett bizalma ellenére. Bár szerette a gyerekeket, és jóban volt velük, nem ment gyerekszámba, ő viszont önmagát nem vette felnőttszámba, s ezért felnőttek társaságában úgy viselkedett, mint egy félszeg fiatal lány: zavartan hallgatott. De a társaság gondolata izgatta: kár, hogy nem lehetett ott láthatatlanul, mennyire átélte volna az ünnepi hangulatot!
Észrevettem, hogy reszket a keze; reszketett az enyém is. Szokásos öltözéke kalikó ruha volt, teniszcipő és B. bácsi valamelyik levetett szvettere, ünnepélyes alkalmakra nem is volt ruhája. Most is egy hátborzongató tengerészkék ruha csüngött rajta, az egyik vaskos nénjétől kérte kölcsön, aki időtlen idők óta ezt viselte valamennyi környékbeli temetésen.
– Itt van! – újságoltam immár harmadízben*. – Odd Henderson!
– Akkor te miért nem vagy vele? – kérdezte megrovóan.
– Ez udvariatlanság, öcsi. Hisz ő a te vendéged. Neked most ott a helyed mellette, be kell mutatnod mindenkinek, és gondoskodnod kell, hogy jól érezze magát.
– Én ugyan szóba nem állok vele!
Queenie összekucorodott barátom ölében, és megvakarta a fejét, barátom fölállt, ledobta Queenie-t, felfedve a tengerészkék anyag kutyaszőrökkel teliszórt darabját, és így szólt:
– Öcsi! Csak nem azt akarod mondani, hogy még nem is üdvözölted azt a kisfiút? – Faragatlanságom egyszeriben megszüntette a félénkségét; kézen fogott, és bekormányzott a szalonba.
Kár volt Odd mulatságáért izgulnia. Annabei Conklin bája odavonzotta őt a zongorához. Sőt, ott fészkelődött Annabei mellett a zongorapadon, ült és bámulta pompás arcélét, kifejezéstelen szemmel, mint annak a kitömött bálnának a két szeme, amelyet a nyáron láttam, mikor egy vándorcirkusz járt a városban (úgy hirdették: Itt látható az eredeti Moby Dick!, és öt centet kértek a maradványok megtekintéséért – micsoda egy szélhámos banda!). Ami Annabelt illeti, kikezdett ő mindennel, ami járt vagy csúszott – nem, nem vagyok igazságos, ez valójában a nagylelkűség egy formája volt, s egyszerűen abból fakadt, hogy él. De mégis sértett, hogy látom: épp ezzel a surmóval kacérkodik.
Barátom odavonszolt, és bemutatkozott: – Nagyon örülünk, hogy eljöttél: Öcsi is, meg én is! – Odd mint egy bakkecske: se föl nem állt, sem a kezét nem nyújtotta, alig is nézett rá, énrám meg ügyet se vetett. Ő meg rémülten, de halálos elszántsággal kijelentette: – Odd talán hajlandó lesz elénekelni nekünk egy dalt. Tudom, hogy szépen énekel, az édesanyja mondta. Annabei, drágám, játssz valami olyat, amit Odd is ismer.
Most újraolvasva látom, hogy nem írtam le kellőképpen Odd Henderson fülét – nagy mulasztás, hisz az ember szeme megakadt rajta, mint Kukáén a Hófehérké-ben. Attól, hogy Annabei oly hízelgő készséggel fogadta barátom kívánságát, Odd füle egyszerre jajvörös lett, egyenesen sértette az ember szemét. Motyogott, sunyítva rázta a fejét, de Annabei megkérdezte: – Azt ismered, hogy Láttam a fényt? – Nem ismerte, de a következő indítványt már elismerő vigyorral üdvözölte; a vak is látta, hogy csak színleli a szerénységet.
Annabei kuncogva leütött egy pompás akkordot, és Odd koraérett, férfias hangon rázendített: – Ha a kis kis feketerigó kint csip-csip-csipeget a kertbe?… – Megfeszült nyakán ugrándozott az ádámcsutka; Annabei tűzbe jött; az asszonyok éles kotkodácsolása alábbhagyott, amint tudatára ébredtek a mulatságnak. Odd jól csinálta, tudott énekelni, az tény; s bennem akkora volt a féltékenység, hogy ha villanyszékbe vezetik, agyonüt egy gyilkost. Mert gyilkosságon járt az eszem; agyoncsaptam volna, mint egy szúnyogot. Nem: könnyebben.
Megint elmenekültem a szalonból, még a barátom sem vette észre, mert elmerült a muzsikában, s fölkerestem a Szigetet. Én adtam ezt a nevet a ház egyik zugának, ide szoktam behúzódni, ha lógott az orrom, oktalan jókedvem volt, vagy egyszerűen csak át akartam gondolni valamit. Egy irdatlan nagy kamra volt ez az egyetlen fürdőszobánk mellett: maga a fürdőszoba, az egészségügyi berendezésektől eltekintve, mint egy meghitt báli társalgó, benne egy kétszemélyes, lószőrpárnás pad, néhány fotó, egy komód, kályha, Az orvos látogatása, a Szeptemberi hajnal, a Hattyúk tava bekeretezett reprodukciói és éktelen sok falinaptár.
A kamrának két kis színes üvegablaka volt, amely magára a fürdőszobára nézett; a rombuszmintás ablakon piros, borostyánsárga és zöld fény szűrődött be. Itt-ott már kifakult vagy lekopott az üvegről a festék; ha az ember rászorította a szemét, megállapíthatta, hogy ki jár a fürdőszobában. Miután egy ideje már a magányban kotlottam, és ellenségem sikerén tépelődtem, léptek zavartak meg; Mrs. Mary Taylor Wheelwright volt az; megállt a tükör előtt, megtapogatta az arcát, és púderpamacsával ősöreg képét kipirosította, majd az eredményt szemügyre véve, kijelentette: – Szép vagy, Mary. Még akkor is, ha más nem mondja, Mary.
Az asszonyok köztudomás szerint túlélik a férfiakat; vajon nem ez a mindennél erősebb hiúság tartja bennük a lelket? Akárhogy is, Mrs. Wheelwright földerítette a kedvem, s mikor a távozását követően végigzengett a házon a lelkesen rázott asztali csengő hangja, elhatároztam, hogy itt hagyom a menedékem, és fütyülök Odd Hendersonra, élvezni fogom a lakomát.
De újabb léptek visszhangzottak. Most ő tűnt fel, és látszott, hogy korántsem olyan mogorva, mint máskor. Hetyke volt. Fütyörészett. Kigombolta a nadrágját, harsány csobogással megkönnyebbült, s már ment is fütyörészve, vidáman, mint szajkó a tányérvirág közt. Mikor kifele indult, megakadt a szeme egy nyitott skatulyán a komód tetején. Szivarskatulya volt, ott tartotta a barátom az újságból kitépett recepteket és egyéb vackait, meg azt a kámea-brosst, amit egykor az édesapjától kapott. Képzelete a brossnak érzelmi becsétől eltekintve is, ritka nagy értéket tulajdonított. Valahányszor súlyos sérelem érte nénjei vagy B. bácsi részéről, mindig azt hajtogatta: – Sose bánd, öcsi. Majd eladjuk a brossomat, és elmegyünk. Fölülünk a New Orleans-i buszra. – Bár arról sohasem esett szó, hogy mihez kezdünk, ha New Orleansba megérkeztünk, vagy miből élünk, ha elfogy a brossért kapott pénz, mindketten nagyon élveztük az ötletet. Lehet, hogy titokban mind a ketten tudtuk, a bross csak afféle Sears-Roebuck reklámcikk; mindegy, a mi szemünkben valóságos talizmán volt, kipróbálatlan varázsszer, bűbáj, amely szabadságot ígér, ha egyszer igazából elhatároznánk, hogy szerencsét próbálunk a mesés nagyvilágban. így aztán a barátom sose viselte, hisz túlontól nagy kincs volt, nem lehetett megkockáztatni, hogy valami baja essék, vagy nyoma vesszen.
Most azt láttam, hogy Odd szentségtörő ujja utánanyúl, figyeltem, hogy dobálgatja a tenyerében, visszaejti a dobozba, megfordul, és megy. Majd visszafordul. Fölkapja a brosst, és zsebre vágja. Első ágaskodó ösztönöm azt súgta, hogy kirontsak és nekimenjek, ebben a pillanatban, azt hiszem, földhöz tudtam volna teremteni. De… Nos, emlék– szel-e még, hogy a régi, egyszerűbb időkben hogy ábrázolták a vicclaprajzolók egy ötlet születését? Fölvillanó villanykörtét rajzoltak, Mutt, Jeff vagy ki a csuda homloka mögé. így voltam én is: sistergő villanykörte világította meg hirtelen az agyamat. Lángoltam és dideregtem – s nevettem is – a megdöbbenéstől, az ötlet nagyszerűségétől. Odd a kezembe adta a bosszú eszményi eszközét, s ezzel most csőstül visszafizetek minden koldustetűért.
Az ebédlőben hosszú asztalokat toltak össze T alakban, B. bácsi ült az asztalfőn középen, a jobbján Mrs. Mary Taylor Wheelwright, a balján Mrs. Conklin. Odd két Conklin lány közé került, az egyik Annabel volt, s bókjai ébren tartották Odd ragyogó jókedvét. Barátom önmagát az asztal végére ültette, a legkisebb gyerekek közé; állítólag azért, mert innét jutott ki legkönnyebben a konyhára, a valóságban, persze, mert ide húzta a szive. Valahogy Queenie is kiszabadult, s most ott volt az asztal alatt – reszketett, és lázasan csóválta a farkát, miközben a lábak sora közt szaladgált, de láthatólag senkinek sem volt kifogása ellene, valószínűleg azért, mert mindenkit hipnotizáltak a fölvágatlan, buján fénylő pulykák és a friss, forró vagdalthúsos tálakról fölszálló fölséges illatok.
Az én számban is összefutott volna a nyál, ha nem lett volna csontszáraz a tökéletes bosszú szívdobogtató kilátásától. Rápillantottam Odd Henderson kipirult arcára, s egy pillanatra megsajnáltam, de igazában nem voltak aggályaim.
A bácsi mondta az asztali áldást. Lehajtott fejjel, behunyt szemmel, kérges kezét imára kulcsolva zengte: – Áldott legyen, Uram, a Te neved, asztalunk bőségéért s a különb-különbféle gyümölcsökért, amelyekért egy gondokkal teli esztendőben mondhatunk köszönetet a Hálaadás mai ünnepén. – Ritkán hallott hangja öblösen huhogott, mint egy elhagyott templom öreg orgonája. ~ Ámen.
Ekkor, miután mindenki eligazgatta a székét, és megszűnt az asztalkendők suhogása, beállt az a csönd, amire vártam. – Tolvaj van köztünk – mondtam érthetően, s még annál is kimértebb hangon megismételtem a vádat. – Odd Henderson tolvaj. Ellopta Mis« Sook kámeáját.
Asztalkendők csillantak levegőben felejtett, mozdulatlanná dermedt kezekben. Férfiak köhögtek, a négy Conklin lány egy szólamban kapkodott levegőért, s a kis Perk McCloud Jr. csuklani kezdett, mint az ijedt kisgyerekek általában.
Barátom, szemrehányás és kínos zavar közt ingadozó hangon azt mondta: – öcsi ezt nem gondolja komolyan. Öcsi csak tréfál.
– De igen. Ha nem hiszitek, nézzétek meg a szivarskatulyát. A kámea nincs ott. A kámea Odd Henderson zsebében van.
– öcsi nagyon beteg – mormolta Miss Sook. – Ne haragudj rá, Odd. Fogalma sincs, hogy mit beszél.
– Menj, és nézd meg a skatulyát. Láttam, hogy elvitte.
bácsi riasztó zordul rám meredt, és átvette a szót.
Talán az volna a legokosabb – mondta Miss Sooknak. – Az eldöntené a kérdést.
Ritka eset volt, hogy barátom ne fogadjon szót a bátyjának, most is engedelmeskedett. De sápadtsága, megalázottan görnyedt tartása elárulta, hogy milyen undorral fogadta a megbízatást. Csak egy percig volt távol, de az egy örökkévalóságnak tetszett. Az asztal körül kicsírázott és elburjánzott a gyűlölet, akár egy ijesztő gyorsasággal növő tüskés kúszónövény – és indái nem a vádlottat, hanem a vádlóját fonták körül. Elfogott a hányinger; Odd viszont nyugodtnak látszott, mint egy hulla.
Miss Sook mosolyogva tért vissza. – Szégyelld magad, Öcsi – korholt, és megfenyegetett a mutatóujjával – Ilyen tréfát! A kámeám ott van, ahol volt.
Megszólalt B. bácsi: – öcsi, azonnal kérj bocsánatot a vendégedtől.
– Nem, ne kérjen – mondta Odd Henderson, és fölállt.
– Igazat mondott. – Beletúrt a zsebébe, és kitette a kámeát az asztalra. – Jó lenne, ha volna valami mentségem. De nincs. – Elindult az ajtó felé, de visszaszólt: – Különös asszony maga, Miss Sook, hogy füllenteni is hajlandó a kedvemért. – És azzal, hogy az isten verje meg, se szó, se beszéd kisétált.
* * *
Én is. Csakhogy én futottam. Hátralöktem a székemet, földöntöttem. A csattanás fölriasztotta Queenie-t; iszkolt ki az asztal alól, csaholt, és rám vicsorította a fogát. Miss Sook meg, amikor elszaladtam mellette, megpróbált megállítani:
– Öcsi! – De én torkig voltam vele is, Queenie-vel is. A kutya rám vicsorított, barátom meg Odd Henderson pártjára állt, hazudott, csak hogy a fiú bőrét mentse, elárulta a barátságunkat, a szeretetemet; sose hittem, hogy ez megtörténhet.
Simpsonék legelője, a november végi rozsdás aranyszínben ragyogó rét, ott húzódott a ház tövében. A legelő szélén szürke istálló, disznóól, bekerített baromfiudvar s egy füstölő állt. Én a füstölőbe surrantam be, ebbe a legforróbb nyári napokon is örökké hűs, fekete kamrába. Földes padlója volt és egy diófazsarátnok– meg kreozot-szagú kürtője; a gerendáról sonkák sora lógott. Ettől a helytől mindig óvakodtam, de úgy éreztem, homálya most megvéd. Lerogytam a földre, s bordáim remegtek, mint a partra vetett hal kopoltyúja; bántam is én, hogy tönkreteszem egyetlen szép, hosszúnadrágos ruhámat, hogy zsíros hamuval kenem össze a földön.
Csak egyet tudtam: még ma este elmegyek innét, el a házból, el a városból. Kiállók az országútra. Megállítok egy teherautót, és irány Kalifornia. Majd cipőt pucolok Hollywoodban, abból megélek. Fred Astaire cipőjét, Clark Gable-ét. Igen – lehet, hogy én is filmsztár leszek. Mint Jackie Cooper. És akkor majd sajnálhatják. Ha gazdag leszek és híres, és nem válaszolok a leveleikre, sőt talán a távirataikra sem.
Egyszerre eszembe jutott valami, ami még ennél is jobban megszomorítja őket. A kamra ajtaja egy kissé nyitva maradt; mint a kés, vágott be a nap, s megpillantottam egy polcot, rajta néhány üveget. Porosak voltak, a címkéjükön halálfej. Ha kiinnám az egyiket, akkor majd megtudnák, hogy mi az a szomorúság, azok ott fönn az ebédlőben, az egész vedelő, zabáló pereputty. Megérné, már csak azért is, hogy lássam B. bácsi lelkiismeret-furdalását, mikor megtalálnak kihűltén, mereven a füstölő földjén, megérné, hogy halljam a jajongásukat és Queenie vonítását, mikor a koporsómat leeresztik a sír mélyébe.
A dolognak csak egy a bökkenője: mindezt nem látnám és nem hallanám. Hogy is láthatnám, ha egyszer meghaltam? S ha az ember nem lehet tanúja a gyászoló gyülekezet megbánásának és bűntudatának, akkor minek meghalnia?
bácsi bizonyára megtiltotta Miss Sooknak, hogy keressen, míg az utolsó vendég is föl nem állt az asztaltól. Késő délután volt, mire meghallottam a rét fölött lebegő hangját; hal-kan szólongatott, szomorúan, mint egy gyászoló vadgalamb. Maradtam, ahol voltam, nem válaszoltam.
Queenie talált rám; körülszaglászta a füstölőt, elvakkantotta magát, mikor szagot fogott, aztán bejött, odakúszott hozzám, nyalta a kezemet, a fülemet, az arcomat; tudta, hogy csúnyán viselkedett.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és kiszélesedett a napfény. Barátom szólt be: – Gyere ki, Öcsi. – S én mentem is, szívesen. Mikor meglátott, elnevette magát. – Uramisten, gyerek! Mint akit kátrányba mártottak, és mindjárt tollba hempergetnek! – De semmi szemrehányás és egy szó utalás sem a tönkrement ruhámra.
Queenie elszaladt, hogy megnyaggasson néhány tehenet; mi meg kimentünk utána a legelőre, s leültünk egy fatönkre.
– Megmentettem neked egy combot – mondta, és odaadott egy kis viaszospapír csomagocskát. – És a kedvencedet, a mellecsontját.
Mintha hasba rúgtak volna, úgy nyilallt belém az éhség, amit eddig elzsibbasztottak a gonoszabb érzetek. A combcsontot tisztára rágtam, majd megkopasztottam a mellet is, a pulyka legízesebb részét a kívánócsont körül.
Míg ettem, Miss Sook átölelte a vállamat. – öcsi, én csak egyet szeretnék mondani neked. Hiába fizetsz rosszért rosszal, abból sose lesz jó. Az rossz volt, hogy Odd elvitte a kámeát. De nem tudjuk, miért tette. Lehet, hogy nem is akarta megtartani. De akármi volt is az oka, nem gondolta meg előre. Ezért rosszabb az, amit te csináltál: te meggondoltan aláztad meg Oddot. Szándékosan. Mert ide hallgass, öcsi, egyetlen megbocsáthatatlan bűn van: a szándékos kegyetlenség. Minden mást meg lehet bocsátani. Azt soha. Érted, amit mondok?
Értettem, homályosan, s az idő megtanított rá, hogy igaza volt. De akkor mindenekelőtt azt fogtam föl, hogy a bosszúm csütörtököt mondott, tehát bizonyára rossz volt a módszerem. Odd Henderson – miért? hogyan? – fölém kerekedett, sőt, ő volt a becsületesebb is.
– Mondd, Öcsi, érted?
– Azt hiszem. Húzz – mondtam, és odakínáltam neki a kívánócsont egyik ágát.
Húztunk; az enyém volt a nagyobb, s így kívánhattam valamit. Tudni szerette volna, hogy mit.
– Azt, hogy továbbra is a barátom légy.
– Csacsi – mondta, és megölelt.
– Örökké?
– Nem leszek örökké, öcsi. És te sem. – Hangja lenyugodott, mint a nap a legelő szegélyén, egy pillanatra elnémult, majd föltámadt, ragyogva, mint az új nap. – De igen, örökké. Ha Isten is úgy akarja, te még soká itt leszel, ha én már elmentem. És amíg emlékszel rám, együtt maradunk.
Odd Henderson ezután békén hagyott. Most egy magakorabeli fiával, Squirrell McMillannel akaszkodott össze. A rákövetkező évben meg rossz jegyei és általános rossz magaviselete miatt az igazgató nem engedte újra beiratkozni, így hát a telet egy tehenészetben dolgozta végig béresként. Röviddel azelőtt láttam utoljára, hogy autóról autóra kéredzkedve elment Mobile-ba, beállt tengerésznek, és eltűnt. Ez talán egy évvel azelőtt volt, hogy magam is szomorú sorsra jutottam, elküldtek kadétiskolába, két évvel barátom halála előtt. Ha jól emlékszem, 1954 őszén.
Miss Sook kihívott a kertbe; épp egy virágzó krizantémbokrot ültetett át egy bádog mosóteknőbe, és a segítségemre szorult, hogy fölvonszoljuk a lépcsőn az elülső verandára, ahol majd pompás helye lesz. Nehezebb volt, mint egy sós zsák, s mialatt eredménytelenül kínlódtunk vele, Odd Henderson jött arra az utcán. Megállt a kertkapu előtt, benyitott, és megszólalt: – Ha megengedi, asszonyom, majd én. – A tanyasi élet jót tett neki; megemberesedett, karja szíjas lett, s vörös haja is sötétebb, vörhenyes barna. Könnyeden megemelte a jókora teknőt, és föltette a verandára.
– Köszönöm, fiam – mondta a barátom. – Ez szép volt tőled.
– Ugyan – mondta Odd, s rólam még mindig nem vett tudomást.
Miss Sook letörte a legszebb virágokat. – Ezt. add oda édesanyádnak – mondta, és átnyújtotta neki a csokrot. – És mondd meg neki, hogy szeretettel üdvözlöm.
– Köszönöm, asszonyom. Megmondom.
– Jaj, Odd – kiáltott utána, mikor már kint járt az úton. – Nagyon vigyázz ám! Ezek oroszlánok! – De Odd már nem hallotta, messze járt. Utánanéztünk, míg be nem fordult a sarkon; vitte ártatlanul a veszedelmet, az izzó, a zölden alászálló alkonyatra rámorduló, rábömbölő virágokat.

Göncz Árpád fordítása