Home / Megnéztük / Kommunizmust, kommunisták nélkül!
Kommunizmust, kommunisták nélkül!

Kommunizmust, kommunisták nélkül!

Avagy hagyjanak élni, mert az magunktól is menni fog. Menni fog, akármilyen is volt az az élet – mi élveztük, mert a miénk volt. Dan Lungu, román író Egy komcsi nyanya vagyok! c. regényéből készített monodrámát Török Tamara és Csoma Judit még 2013 májusában a Sufniban. A három és fél évvel ezelőtti premier óta eltelt idő csak tovább fokozta a fokozhatatlant: szöveg és színész tökéletes találkozása és szimbiózisa a rendszereken, korokon átlépve enged közel az önmagunkon sírva-nevető valónkhoz.

Ez a darab, 2013 májusa óta egészen mostanáig kimaradt a látott előadásaim közül, ám egy készülő interjú okán most nem akartam kihagyni. Hiba lett volna, ez feltétlenül kiderült. Pontos korrajz, ám nem csak a történelmié, hanem az emberi közösségeké is, melyben csak fontos, de nem döntő elem az, hogy mindez egy, a ’90-es évekből való visszatekintés a Ceausescu-rendszerre. Mégsem fogalmaztam pontosan, mert nem is visszatekintés ez egy diktatúra át- és megélt mindennapjaira, hanem csak apropó, elrugaszkodási pont. Startkő ahhoz, hogy Emilia Apostoae (Csoma Judit) mesélhessen önmagáról. Mert aki önmagáról mesél, az végső soron kicsit (vagy nem is annyira kicsit) a másikról és a többiekről is beszél.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

A romániai ’89-es forradalom után, a választások előtt Emilia-t felcsörgeti telefonon Kanadából a lánya (a virtuális lány hangja: Jordán Adél), hogy anyját valamelyik demokratikus párt melletti voksolásra buzdítsa. Hát ezt talán mégsem kellene…avagy ha már kiborul a bili, akkor legalább úgy istenesen boruljon ki. Nem kell aggódni, mert a bili tartalmának most és itt nem leszünk szűkével. Kék-piros flanel hálóköntösben flangál lakótelepi lakásában Emilia, varrogat, felveszi a telefont, a lánya politikai agitálásának nemet mond, hisz ő egy “komcsi nyanya” még mindig, aztán inkább jobbnak látja befejezni a beszélgetést és letenni a kagylót. Telefon letéve, politikai hovatartozás forszírozása befejezve, csend. Egymaga marad Emilia újra a vidéki nejlon otthonkájával körbepalástolt szobájában. Azaz dehogy marad egymaga, hisz a Sufni piciny, könnyen belakható terében ott vagyunk vele mi is.

Csoma Judit nem szerepet, karaktert formál, nem fokozatosan tölti meg egyre süppedősebbre a figurát, hanem ő maga a szerep. Egy helyben ül, mesél és tucatnyi szereplő kel életre benne. Hangjában, mimikájában világok találkoznak, feszülnek egymásnak. 

Mesélni kezd, nekünk, a falnak, az emlékezetnek, a benne kavargó múltjának és a totálisan kiszolgáltatott, elnincstelenedett önmagának. A vidéket otthagyó fiatal lányról, aki nehézfém-feldolgozónak állt, mesél a szocialista gyár munkaerkölcséről, a délre teljesített normáról és a munkaidő alatti zugivászatról. Ez a történetmesélés egyszerre maróan fájó és végtelen megkönnyebbülést hozó humorral simogat. Nevetünk, belül berzenkedve, tiltakozva, ám minden demokratikus jólneveltségünk igen hamar meghátrál a Ceausescu-diktatúrát éltető élményfolyam előtt. Magunkra vesszük, mert benne vagyunk, mert önmagunk totalitárius diktatúrájára ismerünk. Ám ezen önreflexivitás oka nem a szövegben rejlik. Hanem Csoma Judit Emilia-jában, aki él, lüktet, lélegzik ebben a nosztalgikus kommunista múltidézésben. Aminek nem a megszépített történelmi távlat, hanem a személyesség egyedülálló koncentrációja az oka.

fotó: Dömölky Dánielfotó: Dömölky Dániel

Csoma Judit nem szerepet, karaktert formál, nem fokozatosan tölti meg egyre süppedősebbre a figurát, hanem ő maga a szerep. Egy helyben ül, mesél és tucatnyi szereplő kel életre benne. Hangjában, mimikájában világok találkoznak, feszülnek egymásnak. Mindezt úgy, hogy hasadtságnak, tépelődő tipródásnak semmi nyoma. Finoman, lágyan, a belső tudás és értés erejével, súlyával – könnyedén cseveg velünk. Megéled egy korszak – a szöveg és a színész oly természetes szimbiózisában, hogy elsőre ez az elegánsan könnyed profizmus fel sem tűnik. Ez a keresetlen, természetesen megélt, elénk hozott tökély pont ezáltal hat: a politikai “te jobbra mész, én balra megyek “ kényszerességét magunk mögött hagyatja velünk Emilia azáltal, hogy uralja saját, benső, megingathatatlan világát. És Csoma Judit játékának átütő, ösztönösen szuggesztív hatása e tekintetben elvitathatatlan.

Hallgatjuk és beleszédülünk, együtt borzongunk vele – először csak a korról hallottaktól, majd e mondatok, szavak által az újragondolt jelenünktől. Ez a dráma nem feltétlenül a kommunizmus pikírt dicsőítése, ironikus zárójelek közé helyezése. Sokkalta inkább az elemi erővel bennünk élő realitásé, melyben a diktatúrákkal szembeni minden értelmiségi tusakodásunk alábbhagy. Azért, hogy Csoma Judittal és által megértsük: ott, legbelül legfőképp kommunizmust szeretnénk kommunisták nélkül, és demokráciát demokraták nélkül. Közösséget magunkkal és egymással.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

Scroll To Top