Csütörtökön mutatják be Günter Grass: Bádogdob c. regényének színpadi adaptációját Hegymegi Máté rendezésében a Kamrában. A darab Oskarját ketten: Elek Ferenc és Dér Zsolt játsszák, s most kettejük közül Dér Zsolttal,  a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatójával beszélgettünk  a gyermekkori vágyakról, az Együgyűségről és a dobolás titkairól…

  • Gyerekként volt valami, amire nagyon vágytál és ami akár évekig kattogott a fejedben: “hú, de szeretnék egy ilyet!” ?
  • Az első nagy szerelem egy tárggyal: az egy íj volt. Egész kicsi koromtól szerettem volna egy íjat vagy kardot, bármit, amiből kard lehet. Egy idő után próbáltam mindenféle dologból Jedi kardot csinálni, például befesteni egy seprűnyelet. Nagyon szerettem Robin Hood sztoriját és borzasztóan vágytam egy íjra. Viszonylag gyorsan kaptam is egyet, de hamar kiderült róla: az egy játékíj – szörnyű volt. Nem lehetett vele igazán íjazni és el is törött azonnal. Ez volt a legszörnyűbb: egy pillanatra az enyém volt aztán csak a hiánya maradt.

Próbálom “bezárni” magam ebbe a próbafolyamatba. Mintha egy csőben élnék, mintha mindig csak egy dolgot látnék egyszerre. Ez egy kicsit más, mint a regénybeli Oszkár, aki visszaemlékszik és távoli dolgokat is lát, sejt, ért és ismer egyszerre. Itt most a darabban a kis Oszkár szinte EGY ügyű. Mindig csak egy dologra koncentrál: dob, anya, szeret, igen, nem. Minden tiszta igenekre és nemekre van egyszerűsítve. 

  • Miért pont egy íj?
  • Nem emlékszem már ezekre a kattanásokra, – arra viszont igen, hogy a tárgyak választottak engem, és nem én a tárgyakat, ahogy a pálca választja a varázslót. Mint például a kiskatonák is. Emlékszem, egyszer apum forgatott a Hadtörténeti Múzeumban és elvitt engem magával. Mivel papáék a tévétől jöttek, ezért megengedték nekem, hogy levegyem a terepasztalról, kivehessem a vitrinből a kiskatonákat és játszhassam velük – nagyon nagy élmény volt. Édesapám nagy régiséggyűjtő: teljesen bele van őrülve ezekbe a címeres téglákba, így kiskoromtól kezdve járni kellett vele a városban , meg mindenfelé – címeres téglákat gyűjteni. Rengeteg régi holmi van otthon: – még a dédszüleimtől talán – tálalóasztal, tonett székek , még a 19.századból. A tálalóasztal állítólag túlélte még a Wesselényi-féle nagy árvízet is. Van egy vitrinünk, benne régi étkészletekkel és egy rénszarvasos korsóval is. Amikor kicsi voltam, felnéztem ezekre a tárgyakra és mindig ki akartam venni őket, hogy játsszak velük …- mindig nagyon vonzottak a régi tárgyak.

fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

  • Szerinted Oszkárnak – azon túl, hogy a lepke szárnyveréseire emlékeztetei – miért, mitől fontos az a dob?
  • Azért, mert ez az egyetlen igazi viszonya a világgal vagy mert rajta kívül senki más nem dobol? Vagy azért, mert igazán csak így tudja kifejezni magát? Vagy csak így tud leginkább énné, egyéniséggé válni? Erre nem adható csak egy, konkrét válasz, szerintem. Ezek mind egyszerre és együtt igazak Oskarnál. Ahogyan gyerekkoromban nekem az az íj a felnőtt háborúskodást, a tiszta játékot, és valami nagy, személyes vonzalmat jelentett egy tárgy iránt – ami csak az enyém és ami valoságos személlyé válik – úgy ezek a dolgok is pont együtt, egyszerre léteznek az összes jelentéstartalmukkal és nem lehet szétválogatni, egymásról lefejteni őket. Ezek neki mind együtt és egyszerre jelentik azt a dobot.
  • Számodra milyen figura Oskár?
  • Próbálom “bezárni” magam ebbe a próbafolyamatba. Mintha egy csőben élnék, mintha mindig csak egy dolgot látnék egyszerre. Ez egy kicsit más, mint a regénybeli Oskar, aki visszaemlékszik és távoli dolgokat is lát, sejt, ért és ismer egyszerre. Itt most a darabban a kis Oskar szinte EGY ügyű. Mindig csak egy dologra koncentrál: dob, anya, szeret, igen, nem. Minden tiszta igenekre és nemekre van egyszerűsítve. A következmények viszont nagyon zavarosak és sokrétűek. Oskar nem is számít arra, hogy ha ő azt mondja: “nem”, akkor abból majd mennyire sok és sokfelé ágazó – mint a lepkeszárnyon a vonalak – lehetősége, választása származik. Ahogy azt sem, hogya döntéseiért vállalnia kellene a felelőséget és kezdeni kellene valamit a következményekkel. Megoldásként azt találta ki erre Máté színésztechnikailag , hogy legyen szinte az egész autisztikusan zárt rendszerű. Oskarnak már a nézése sem szabadon keresgélő, hanem mint egy sugár, mindig csak egy helyre néz, mindig és mindenen ugyanazzal az intenzitással próbál átlátni – igyekszik a tekintetével mindent átfúrni.

 …nagyon ritkán látom azt, hogy merünk nagy döntéseket hozni és ezeket vállalni és mellettük kiállni. A mindennapjainkban nem látom, hogy lennének olyan dolgaink – a családdal, a politikával, egy barátsággal vagy akár saját magunkkal kapcsolatban – amelyekben határozottan kiállnánk az igeneink vagy a nemjeink mellett. Mindenben simulékonyak vagyunk – ámbár a simulékonyságnak is lehet nagy formátuma. Ha valaki képes egy egész életen át simulékonyan ellavírozni, az azért már valami, nem?

  • Szerinted ebben az együgyűségben, szűklátókörűségben lehet valami reflektáltság arra a világra is, ami körülöttünk és bennünk zajlik most?
  • Nekem ez eddig nem jutott eszembe. De most, ahogyan ezt kérdezed, lehet , hogy igen. Nekem ez az előadás belülről olyan, minha egy csőben közlekednék és hatalmas kavalkádként hömpölyögne körülöttem minden. Oskar meg megy előre , nem néz se jobbra se balra.
  • Persze ez az Oskar-i vakondként előre menés lehet pozitív is. Mert lehet, hogy szükségünk lenne nekünk is efféle megszállottságra, bekattantságra a mindennapjainkban…
  • Oskar a filmben és a regényben is zavarba hozott. Néha szerettem ezt az Oskart, máskor az éreztem, hogy egy idegesítő, rohadt kis görcs. Egy igazi féreg, egy szörnyszülött. Aztán a következő pillanatban megint mellette vagyok: “igen Oskár, te tényleg átlátsz az embereken és leleplezed azt, hogy milyen szánalmasan hazugok és szánandóak vagyunk.   Aztán ismét tesz valamit, ami miatt szörnyű és totálisan vállalhatatlan.

fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

  • Mi az, amit nagyon tudsz benne szeretni és mi az, amit nem?
  • Ugyanazt szeretem benne, amit gyűlölök is. Azt, hogy ragaszkodik a gyermeki énjéhez… Itt most csatlakoznék ahhoz, amit a mindennapjainkhoz szükséges megszállottságról és a bekattanásainkról mondtál az előbb. Mert itt és ebben hasonlóság van az Oskaré és a mostani kor között. Mert nagyon ritkán látom azt, hogy merünk nagy döntéseket hozni és ezeket vállalni és mellettük kiállni. A mindennapjainkban nem látom, hogy lennének olyan dolgaink – a családdal, a politikával, egy barátsággal vagy akár saját magunkkal kapcsolatban – amelyekben határozottan kiállnánk az igeneink vagy a nemjeink mellett. Mindenben simulékonyak vagyunk – ámbár a simulékonyságnak is lehet nagy formátuma. Ha valaki képes egy egész életen át simulékonyan ellavírozni, az azért már valami, nem? “De nagy féreg vagy te!”- egy ilyen karaktert, szerepet azért jó eljátszani. Viszont azt látom, hogy sokszor még ennyi sincs bennünk. Hanem csak éldegélünk, csordogálunk, sodortatódunk… És ebben van egy szemellenzőség, amit Kovács Lehel, mint Bebra ki is mond: “mi művészek arra kellünk, hogy eltakarjuk a romokat, a halált az emberek elől, mert csak szórakozni akarnak. Becsukjuk a szemüket, hogy ne lássák a romokat, amik között élünk!” Ezért aztán nem növünk föl, soha nem leszünk felnőttekké – vállalva a felelőséget tetteinkért. De egyben pont ebből következik az is, amit gyűlőlök Oskarban: meghoz egy döntést, kiáll magáért, ám soha többé, csupán csak egyetlen pillanatra. Beleragad abba, amibe épp van, nem fejlődik, nem változik – ebben rejlik az ő szenvedéstörténete, ami egyben a bohózata is.

…a dob ő maga. Az ő saját kifejezési módja. Jó és kell is ez, de nem lehet mindig és állandóan csak magunkkal törődni. Mert akkor kiürülünk. Azonban mindenkinek kell egy dob és mindenki jöjjön rá maga, hogy milyen és miért kell neki az a dob.

  • Volt már ehhez hasonló szerepmegossztássod?
  • Igen, persze, a főiskolán. A Figeczky Bencével, a Dömötör András rendezte SZFEntivánéji álomban a Pucké, mert Puck legtöbb szöveges jelenete Bence és köztem volt szétosztva. Illetve volt olyan is, hogy az egész osztály volt Puck – ehhez péládul közös mozdulatokat találtunk ki. Nehéz is lenne elhinni rólam, hogy én pont úgy nézek, mint Feri, és Feri pont úgy, ahogyan én, avagy azt, hogy Feri pont olyan gyerek, mint Zsolt. Nem is használunk még hasonló mozdulatokat se – arcra és minden másra is teljesen mások vagyunk. Máté, Bereczki Csilla és Gábor Sári – a két dramaturg – ötlete volt, hogy legyen kettéosztva szerep, de ne úgy, hogy egyik a kis kori, a másik a felnőtt Oskár-én, hanem ezt az egészt a kettőnk közös, ám mégis eltérő emlékezéseiken, emlékezetükön keresztül ragadjuk meg.

fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

  • Ez egyfajta oda-vissza járkálás is egyben?
  • Igen, egy oda-vissza játék. Amikor egyikünk a másikat dobként használva dobol a másikon, akkor ott nem a tamtamozáson van a hangsúly, hanem azon, miként lehet a másikhoz, mint személyhez viszonyulni. Hogyan lehet azzal a másikkal egy emberi, érzelmeken nyugvó, a tárgyakat is személynek tekintő kapcsolatot kialakítani – amilyen Oskarnak ezekkel a gyerekkori játékaival van. Hegymegi Mátéval és a Elek Ferivel a próbák elején három napig csak a két Oskar viszonyáról, Oskárnak a tárgyakkkal, az emberekkel és a világgal való kapcsolatáról beszélgettünk – fantasztikusan jó Mátéval együtt dolgozni. A beszélgetésekről menet közben kiderült, hogy nagyon jó módszer. Ahogy elkezdtünk dolgozni azt éreztem, hogy Máté maximálisan megbízik bennem. Ha néha oltári hülyeséget csinálok, akkor csak odaszól: “azt nem!” – és utána teljesen szabadon hagy dolgozni.
  • Szerinted kellenek nekünk “dobok”? Mennyire van szükségünk dobokra, íjakra, bármi “bekattanásra”? Arra, hogy legyen Egy Ügyünk, legyen egy megszállottságunk, ami töltetet ad a mindennapjainkhoz…

…egy oda-vissza játék. Amikor egyikünk a másikat dobként használva dobol a másikon, akkor ott nem a tamtamozáson van a hangsúly, hanem azon, miként lehet a másikhoz, mint személyhez viszonyulni. Hogyan lehet azzal a másikkal egy emberi, érzelmeken nyugvó, a tárgyakat is személynek tekintő kapcsolatot kialakítani – amilyen Oskárnak ezekkel a gyerekkori játékaival van. 

  • Kell a dobolás, csak nem jó, ha e nagy dobolásunk közben mindenki meghal és eltűnik körülöttünk vagy épp elveszítjük a kapcsolatot a többiekkel. Mert mégiscsak jobb egy emberrel – a Kedvessel – együtt élni, mint egy dobbal. Nagyon sokáig voltam magányos, bár volt mindenféle dob köülöttem. De az úgy nem jó. Szívtelenné teszi ez az embert. Ha van egy személy, akkor az totálisan más… Oskar nagyon önző, hiú, beképzelt, csak magával törődik és csak magára gondol – soha senki másra.
  • A dob csak egy pótcselekvés…?
  • Nem, a dob ő maga. Az ő saját kifejezési módja. Jó és kell is ez, de nem lehet mindig és állandóan csak magunkkal törődni. Mert akkor kiürülünk. Azonban mindenkinek kell egy dob és mindenki jöjjön rá maga, hogy milyen és miért kell neki az a dob.

Csatádi Gábor