Home / Megnéztük / Félbehagyott portalanítás
Félbehagyott portalanítás

Félbehagyott portalanítás

Érdekes tárgykör, hogy vajon Ibsen leggyakrabban elővett, már-már klisébe hajló drámája, a Nóra, képes-e helyt állni a 21. század színpadán. Nem úgy, hogy felidézi a feminista mozgalmak kezdeti időszakát, hanem úgy, hogy a ma emberének is érvényes konfliktusokat, kapcsolatrendszereket és élethelyzeteket mutat meg. Nos, erre a kérdésre a Katona József Színház előadása sem tud megnyugtató választ adni.

Már csak azért sem, mert nem egy minden ízében progresszív előadást látunk, amely azt tűzte ki feladatául, hogy a hagyományos jelentésrétegeket megbolygatva felszínre hozza és a ma képére formálja az alapvető ibseni problematikákat, sőt, tovább- vagy újradefiniálja azokat. Nem, Székely Kriszta rendezése a látszat ellenére elhatárolódik a kortársiasítás gesztusától, és talán akarata ellenére maximálisan kiaknázza a historizálás fogalmát. Az azonban vitathatatlan, hogy ezt rafináltan teszi: az első tíz percben még az hihetjük, hogy valami egészen innovatív előadás bontja ki magát a szemünk előtt, hiszen minden lejátszódik a tökéletes szimultaneitásban, amit Nóra valaha megélhet. Aztán hirtelen abbamarad az emlékek egymásba gyúrása, és a történet visszatér megszokott medrébe, hogy lassan, komótosan továbbcsordogáljon. Így hiába a kezdeti jelenidejűség, a történet végére mégis levakarhatatlanul odaragadt a múlt időt jelző –t, –tt. Inkább –tt.

Fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

Kétségtelen ugyanakkor, hogy Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta modern szövegkönyve szépen kibontja a Nóra szüzséjét, a rendezéshez tökéletesen idomulva alkalmazza a hangsúlyeltolásokat, amelynek révén Krogstad (Keresztes Tamás) és Kristine (Pelsőczy Réka) kettőse igazi mellékszállá zsugorodik.  Ez természetesen nem von le a darab értékéből, mindösszesen a címszereplő egyeduralmát predesztinálja. Nóráét, aki körül a gondosan felépített biztonságérzet egyszeriben rothadásnak indul. Szükségképpen, mondhatnánk, hiszen míg Nóra (Ónodi Eszter) érzékeny, konkrét értékekkel rendelkező, gondolkodni tudó nő, addig Helmer (Fekete Ernő) úgy viselkedik, mint a korszak futószalagon gyártott mintaférje, csak éppen a középszerűségből jutott neki nagyobb adag.  Nem a szerelem vagy annak nemléte bomlasztja meg a házasságot, a két ember kapcsolata önmagát oldja fel, mert a közös világkép hiányát lehetetlen pótolni.  Az üresség pedig olyan indulattal kebelezi be kettejüket, hogy biztosak lehetünk benne: nincs visszaút.

 A személyiségfejlődés helyett egy egészen másféle folyamatnak lehetünk szemtanúi: adott egy feleség, aki nem bírja tovább a fullasztóan édeskés légkört, így minden nap levesz egy újabb ruhadarabot, ami addig elfedte igazi valóját, míg végül ott áll előttünk teljesen lemeztelenedve, saját fényének megvilágításában. És ez csodálatosan szép, még akkor is, ha a fény már csak pislákolni tud.

Hogyan is lehetne, mikor itt már rég nem a konfliktushalmaz megoldása a fontos, hanem az, hogy beszélni lehessen róla, Helmer azonban önnön egocentrizmusának foglyaként képtelen belátni, azt, hogy felesége alkalmatlan többé a kirakatfigura szerepének betöltésére. Nóra öntudatra ébredése kissé megbicsaklik Ónodi Eszter egyébként kiegyensúlyozott játékában, hiszen a kezdetektől fogva domináns félként jelöli meg magát. Nincs igazán ív, mert már az első pillanatban világosan látszik, hogy erős, határozott és független nő bújik meg a sok incselkedő kedvesség és hevenyészett megalkuvás alatt. A személyiségfejlődés helyett egy egészen másféle folyamatnak lehetünk szemtanúi: adott egy feleség, aki nem bírja tovább a fullasztóan édeskés légkört, így minden nap levesz egy újabb ruhadarabot, ami addig elfedte igazi valóját, míg végül ott áll előttünk teljesen lemeztelenedve, saját fényének megvilágításában. És ez csodálatosan szép, még akkor is, ha a fény már csak pislákolni tud.

Fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

Nórához hasonlóan, Pelsőczy Réka Kristine-je sem azért áll a színpadon, hogy végigsétáljon az önkeresés ösvényén, sokkal inkább Helmerék ellenpontozásaként van jelen. Saját keserűsége alig-alig jut szóhoz, fásultsága mégis rémisztően elevennek hat. Az említett dramaturgiai megoldás révén Krogstaddal való kapcsolata nem tud igazán kibontakozni, kapcsolatunk szinte szenvtelennek látszik, egyedül talán azért nevezhetjük szerelemnek, mert két védtelen, lecsupaszított ember viszonyára nem találunk jobb szót. Keresztes Tamás szintén jóleső frissességet jelent az előadás szövetében, karakterét képes olyan perspektívából láttatni, amelyben minden végtelenül hamuszürke, nem egyszerűen fehér vagy fekete. Érezzük, hogy ravasz trükkjei az igazságkeresés felé irányulnak, még akkor is, ha érvényes térkép híján már az első lépésnél eltéved. Mellettük egyértelműen Kocsis Gergely mozog a legszélesebb érzelmi amplitúdón, groteszkül élő karakter ő az összedőlni készülő babaházban. Tisztán látjuk, hogy Rank doktor az egyetlen férfi, akit ebben a miliőben szeretni lehetne, és talán éppen emiatt tudunk kicsit örülni is halálának – legalább nem volt alkalmunk csalódni benne.

Nóra drámája nem elavult, egészen egyszerűen rárakódott az évek, évszázadok pora, amelyet jó volna egyetlen legyintéssel lesöpörni. Mert fontos lenne beszélnünk minderről, hiszen még ma is fájdalmasan aktuális diskurzusokat nyit meg a kérdés, hogy hol is van voltaképpen a nő helye, kijelölheti-e saját útját, letépheti-e magáról a rendszer által ráaggatott címkéket, vagy arra kényszerül, hogy örökös stigmaként hordozza őket? Székely Kriszta is ezekről a problémákról gondolkodik a Katona nagyszínpadán, ám igazi, húsba vágó reveláció nélkül mégiscsak sűrűn megcsillannak azok a bizonyos porszemek.

Fekete Ernő Helmere kissé felemásra sikeredett, hiszen nem az élete tragédiája előtt értetlenül álló, kicsinyes férfi jelenik meg a színpadon, aki próbál valahogyan rendet teremteni saját felségterületén, hanem egy szánni valóan komikus alak bolyong saját akkurátusan kijelölt határvonalain belül. Fekete legjobb pillanataiban ugyan megvillantja előttünk karakterének igazi gyengeségét, a tömény, szűretlen kispolgárságot, ám ebben a tétnélkülinek tetsző történetben végül ez sem nyer igazi jelentőséget.

A színészek Balázs Juli kollázsszerű díszletében mozognak, amely egyszerre jeleníti meg a meleg családi fészket és a már megfagyott kötelékeket, miközben nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben a környezetben mindent a tökéletességgel vívott küzdelem mozgat. Helmeréknél a kifogástalanul megteremtett idill nem más, mint a sivárság eszményi megjelenítése, ahova be-betör a gyerekzsivaj, de mintha ettől is csak még szebb virágzásnak indulna a társas magány. Nagy Fruzsina jelmezei nagyszerűen illeszkednek ehhez a világhoz, Nóra családja rikító színekben pompázva hirdeti az életigenlést, míg a többi szereplő a sötét árnyalataiba burkolózva bukdácsolnak egy valóságosabb élet felé. Ebben az emberi csetlés-botlásban végül a rendezés is önmagába záródik: a nyitókép elevenedik meg ismét, és lehetetlen eldönteni, hogy az illúzióktól megfosztott feleség végül képes-e a továbblépésre.

Fotó: Horváth Juditfotó: Horváth Judit

Nóra drámája nem elavult, egészen egyszerűen rárakódott az évek, évszázadok pora, amelyet jó volna egyetlen legyintéssel lesöpörni. Mert fontos lenne beszélnünk minderről, hiszen még ma is fájdalmasan aktuális diskurzusokat nyit meg a kérdés, hogy hol is van voltaképpen a nő helye, kijelölheti-e saját útját, letépheti-e magáról a rendszer által ráaggatott címkéket, vagy arra kényszerül, hogy örökös stigmaként hordozza őket? Székely Kriszta is ezekről a problémákról gondolkodik a Katona nagyszínpadán, ám igazi, húsba vágó reveláció nélkül mégiscsak sűrűn megcsillannak azok a bizonyos porszemek.

Dézsi Fruzsina

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top