I.
Családunkban bomlástünetek észlelhetők. Igyekeztünk egy ideig szótlanul elsiklani fölöttük, de most már múlhatatlanul szembe kell néznünk ezzel a veszedelemmel. Összeomlásról egyelőre még nem merek beszélni, ám az aggasztó tények oly mértékben sokasodnak, hogy tagadhatatlan veszélyt jelentenek, és arra késztetnek, számoljak be bizonyos dolgokról, melyek kortársaim fülében esetleg furcsán hangzanak, valóságukat azonban senki sem vonhatja kétségbe. A tisztesség éppoly vastag, mint kemény kérge alá a korhadás penészgombái fészkelték be magukat, gyilkos élősdiek kolóniái s egy egész nemzetség makulátlanságának végét jelzik. Most aztán szánhatjuk-bánhatjuk, hogy elengedtük a fülünk mellett unokabátyánk, Franz szavait, mert ő idejében fölhívta rá a figyelmünket, milyen súlyos következményei lesznek ennek az „önmagában véve” ártalmatlan esetnek. Olyan jelentéktelen semmiség volt, hogy folyományai egyenesen elrémítenek. Franz már a kezdet kezdetén figyelmeztetett.
Sajnos ügyet sem vetettünk rá. Olyan hivatást választott magának, amilyen egész rokonságunkban sosem fordult elő, nem is szabad lett volna előfordulnia: bokszoló lett. Mélabús természetével és furcsa jámborságával, melyet jobbára „fontoskodó buzgóságnak” minősítettünk, már kora ifjúságában letért az egyenes útról, és ezzel sok bánatot okozott Franz bácsikámnak, ennek az aranyszívű embernek. Iskolai kötelességeit olyannyira elhanyagolta, hogy azt már nem is lehet normálisnak nevezni. Kétes cimborákkal találkozgatott kültelki jellegű helyeken: félreeső parkokban és sűrű bozótokban. Ott gyakorolták magukat a durva ökölvívásban, és egy csöppet se bántotta őket, hogy elhanyagolják a humanisztikus tudományok örökségét. Már korán kiütköztek rajtuk nemzedékük vétkei; s erről a nemzedékről aztán ki is derült időközben, hogy semmit sem ér. A korábbi századok izgalmas szellemi harcai nem érdekelték őket; egyedül csak saját századuk gyanús háborgásaival törődtek. Eleinte azt hittem, Franz jámborsága sehogyan sem fér össze az aktív és passzív brutalitásnak ezzel a rendszeres gyakorlásával. Ma azonban kezdek már sejteni valamit. De erre még majd visszatérek.
Franz tehát idejében fölemelte intő szavát; nem volt hajlandó részt venni bizonyos ünnepségeken, az egészet okvetetlenkedésnek és bárgyúságnak nevezte, és később vonakodott közreműködni bizonyos rendszabályok foganatosításában, melyek szükségessé váltak annak fönntartására, amit ő bárgyúságnak minősített. Csakhogy, mint már említettem, sokkal kevesebb tekintélye volt, semhogy a család hallgatott volna rá.
Most aztán, hogy a dolog, hogy úgy mondjam, elburjánzott, itt állunk tanácstalanul, és fogalmunk sincs róla, miképpen vethetnénk gátat neki.
Franz már régóta híres ökölvívó, de a dicséreteket, melyekkel a család adózik neki, éppoly egykedvűen hárítja el, mint ahogy annak idején a kritizálástól is tartózkodott.
Fivére, Johannes unokatestvérem, akiért bármikor tűzbe tettem volna a kezemet, ez a nagy sikerű ügyvéd, nagybátyám legkedvesebb fia: – Johannes állítólag a kommunista párttal kacérkodik; ám én semmiképp sem akarok hitelt adni e híresztelésnek. Unokahúgom, Lucie pedig, aki mindeddig rendes asszony volt, úgy mondják, éjszakánként boldogtalan férje kíséretében hírhedt lokálokban olyan táncokra vetemedik, amelyeket a legjobb akarattal sem lehet másnak, mint egzisztencialistának nevezni; ami pedig Franz bácsit, ezt az aranyszívű embert illeti: állítólag kijelentette volna, hogy unja az életét – ő, aki családunkban a vitalitás mintaképe volt, s élő példája annak, amit a jó keresztény kereskedő eszményéről tanultunk.
Orvosi számlák halmozódnak, pszichiáterek és tesztszakértők adják egymásnak a kilincset. Csak aki joggal nevezhető mindeme jelenségek érdemi szerzőjének: csak Milla néni örvend a legjobb egészségnek; nevetgél, s él és virul, oly vidáman, amilyen jóformán mindig volt. Élénksége, frissessége kezd lassanként idegesíteni minket, pedig sokáig szívből aggódtunk érte. Mert volt egy válság az életében, mely már-már végzetesnek látszott. Éppen arról kell most részletesebben beszélnem.
II.
Könnyű dolog visszamenőleg tisztázni valamilyen nyugtalanító folyamatot – és csodálatos módon csak most, ahogy kellő higgadtsággal szemlélem, tűnik föl előttem rendkívülinek, ami már mintegy két esztendeje folyik rokonainknál.
Pedig már korábban is ráeszmélhettünk volna, hogy valami nincs rendjén. Mert valóban, valami nincs rendjén, s ha egyáltalán valaha valami rendjén volt, amiben kételkedem: itt olyan dolgok történnek, amelyek egyszerűen megdöbbentenek. Milla néniről kezdettől fogva mindenki tudta a családban, hogy rajong a karácsonyfa-díszítésért; ártalmatlan, bár sajátos gyöngéje egyébként meglehetősen közkeletű honunkban. Mindannyian mosolyogtunk rajta, és az ellenállás, melyet Franz e „rumli” ellen kora ifjúságától fogva tanúsított, mindig élénk fölháborodást váltott ki, lévén Franz már amúgy is épp eléggé nyugtalanító jelenség. Semmiképp sem akart részt venni a fa díszítésében. Egy ideig mindez normális mederben folyt. Nénikém megszokta, hogy Franz kivonja magát az adventi előkészületekből, sőt a tulajdonképpeni ünnepségről is elmarad, és csak vacsorára jelenik meg. Hovatovább szót sem ejtettek róla.
Akármennyire is a népszerűtlenség kockázatával jár, meg kell említenem itt egy tényt; mentségére szolgálhat, hogy valóságos. 1939 és 1945 közt háború volt. Háborúban énekelnek, lőnek, harcolnak, éheznek és meghalnak, továbbá bombákat dobnak: csupa fölöttébb kellemetlen dolog, s korántsem célom, hogy elősorolásukkal kortársaimat untassam. Csupán azért kell említenem a dolgot, mert a történetben, melyet el akarok mondani, hathatós szerepe volt a háborúnak. Milla nénikém ugyanis úgy vette tudomásul a háborút, mint fenyegető hatalmat, mely már 1939 karácsonyán veszélyeztetni kezdte a karácsonyfáját. Tagadhatatlan, hogy karácsonyfája rendkívüli érzékenységgel rendelkezett.
Milla néni karácsonyfájának fő attrakciója ugyanis egy tucat üvegtörpe volt. Magasba emelték karjukat, kezükben parafa kalapáccsal; lábuknál harang formájú üllő függött. Talpuk alá gyertyát erősítettek, s ha a láng kellő meleget fejlesztett, a törpékben mozgásba jött valami rejtett gépezet: karjuk rángatózni kezdett, parafa kalapácsukkal eszeveszetten csapkodták a harangforma üllőt, s ezzel tündérien finom, csengő-bongó muzsikát keltettek. A karácsonyfa csúcsán pedig ezüstruhás, piros arcú angyal függött; ajka időnként fölnyílt, és azt suttogta: „Béke, béke.” Annak idején szinte hétről hétre megcsodálhattam ezt az angyalt, gépezetének szigorúan őrzött titkát azonban csak később fedeztem föl. Volt ezenkívül Milla néni karácsonyfáján természetesen cukorperec, sütemény, angyalhaj, számtalan marcipánfigurácska, továbbá – nehogy elfelejtsem – lametta; emlékszem rá, a sokféle dísz kellő szakértelemmel való fölrakása tetemes fáradságba került, megkívánta mindannyiunk közreműködését, úgyhogy a karácsonyi vacsorára mindenkinek elment az étvágya az idegességtől, és a hangulat, mint mondani szokták, egyszerűen pocsék volt, kivéve unokatestvéremet, Franzot, aki nem vett részt az előkészületekben, s az egyetlen volt az asztalnál, aki jóízűen ette a sültet és spárgát, a tejszínt, fagylaltot. Ha aztán karácsony másnapján látogatóba mentünk, és elvetemült vakmerőséggel azt állítottuk, a beszélő angyal titka ugyanolyanféle szerkezet, amely némely szóló babákkal „papát” meg „mamát” mondat: gúnyos mosoly volt a válasz.
Képzelhető, mekkora veszélyt jelentettek erre az érzékeny fára a közelben zuhogó bombák. Rettenetes jelenetekre került sor, ha a törpék lepotyogtak a fáról; egyszer még az angyal is leesett. Nénikém vigasztalhatatlan volt. Fáradságot nem kímélve minden egyes légitámadás után helyreállította a fát, hogy legalább a karácsonyi ünnepek alatt a helyén álljon. De már 1940-ben szó sem lehetett többé róla. Ismét csak a népszerűtlenség veszélyét vállalva meg kell említenem itt, hogy városunkat valóban nagyon sok légitámadás érte; ami hevességüket illeti, arról nem is beszélek. Áldozatul esett a modern hadviselésnek nénikém karácsonyfája is – egyéb áldozatokra nem térhetek ki, nem szakíthatom meg elbeszélésem fonalát -, idegen ballisztikusok oltották ki átmenetileg életét.
Nagynéném elragadó, szeretetreméltó asszony volt: valóban együtt éreztünk vele fájdalmában. Minket is bántott, hogy kemény harcok, végtelen vitatkozások, könnyek és jelenetek után végül is meg kellett adnia magát, hogy a háború tartamára lemond a fájáról.
Szerencsére – vagy talán szerencsétlenségére ? – jóformán egyebet sem érzett meg a háborúból. Bunkerunk, melyet nagybátyám épített, feltétlenül bombabiztos volt; azon felül egy kocsijuk állandóan készenlétben állt, hogy Milla nénit olyan vidékre vigye, ahol a háború közvetlen hatásából semmit sem látni; mindent megtettek, csakhogy megkíméljék a rettenetes pusztítások látványától. Két unokatestvérem is jól járt: a katonai szolgálat legkeményebb formáival egyiküknek sem kellett megismerkednie. Johannes hamarosan belépett nagybátyám vállalatába, melynek oroszlánrésze van városunk főzelékfélékkel való ellátásában; s ráadásul epebajos is volt. Ami Franzot illeti, ő ugyan a katonaságnál szolgált, de csak a hadifoglyok őrzését bízták rá, s ő ezt a beosztást arra használta, hogy katonai elöljárói előtt is lejárassa magát, amennyiben az orosz és lengyel foglyokat emberszámba vette. Unokahúgom, Lucie akkor még nem ment férjhez, és az üzletben segédkezett. Hetente egy délutánon önkéntes szolgálatot vállalt egy horogkereszthímző üzemben. De nem akarom itt rokonaim politikai bűneit sorjázni.
Egészében véve nem szenvedtek hiányt sem pénzben, sem élelemben, sem kellő biztonságban, és nagynénémet csupán egyetlen keserűség érte: hogy le kellett mondania a fájáról. Franz bácsikám, ez az aranyszívű ember kiváló érdemeket szerzett azzal, hogy közel ötven esztendőn át citromot és narancsot vásárolt a tropikus és szubtropikus országokban, s aztán megfelelő haszonnal továbbadta a kereskedelemnek. A háború alatt üzletét kevésbé értékes gyümölcsökre és főzelékekre is kiterjesztette. A háború után aztán újra fölbukkantak a déli gyümölcsök, melyekre legfőbb érdeklődése irányult, s a vevőközönség legkülönbözőbb rétegeiben rendkívül erős kereslet nyilvánult meg irántuk. Franz bácsinak sikerült ismét irányítóan bekapcsolódnia; a lakosságot rászoktatta a vitaminok élvezetére, ő maga pedig tisztes vagyont szerzett.
De már közel járt a hetvenhez, szeretett volna nyugalomba vonulni, átadva az üzletét vejének. Akkor történt az a bizonyos esemény; eleinte csak nevettünk rajta, ma azonban úgy látjuk, minden baj belőle származott.
Milla néni újra kezdte a karácsonyfásdit. Ez önmagába véve ártalmatlan dolog volt; azon is legföljebb csak mosolyogtunk, milyen szívósan ragaszkodott hozzá, hogy „minden úgy legyen, mint azelőtt”. Kezdetben igazán semmi okunk sem volt rá, hogy komolyan vegyük a dolgot. Igaz, a háborúban egy és más tönkrement; pótlásuk kétség kívül gonddal járt; de –mondtuk – miért ne szereznénk meg ezt a kis örömet egy bűbájos, öreg hölgynek?
Mindenki tudja, milyen nehezen lehetett abban az időben vajat és szalonnát szerezni. Franz bácsi kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett, de 1945-ben még ő sem volt képes előteremteni a szükséges marcipánfigurákat, csokoládépereceket és gyertyákat, csak 1946-ban lehetett mindent annak rendje és módja szerint előkészíteni. Szerencsére megmaradt egy teljes garnitúra törpe és üllő meg egy angyal.
Jól emlékszem még arra a napra, amikor meghívtak. 1947 januárjában volt, csípős hidegben; nagybátyáméknál azonban jó meleg volt és ennivalóban sem akadt hiány. S amikor aztán eloltották a lámpát és meggyújtották a gyertyákat, amikor a törpék kalapálni kezdtek, és az angyal azt súgta: „Béke, béke” mintha hirtelen egy másfajta időbe kerültem volna, vissza egy hajdan volt időbe, melyről tudtam, hogy réges-régen elmúlt.
Meglepő élmény volt, de azért mégsem rendkívüli. A rendkívüli az volt, amit három hónappal ezután tapasztaltam. Valamikor március közepén anyám átküldött, kérdezzem meg, „nem segíthetek-e valamiben” Franz bácsinak. Egy kis gyümölcsöt szeretett volna. Átbaktattam a szomszédos városrészbe; langyos idő volt, alkonyodott. Gyanútlanul haladtam el a romhalmazok mellett, melyeket fölvert a gyom, meg az elvadult parkok mentén, és benyitottam nagybátyámék kertjébe; egyszeriben megtorpantam. Az esti csöndben tisztán hallottam: nagybátyám szobájában énekelnek. Az éneklés szép német szokás, és sok tavaszi dalunkat ismerek; itt azonban félreérthetetlenül ezt vettem ki: Égi kisded, pihenj szépen…
Meg kell vallanom, elképedtem. Közelebb lopóztam, megvártam a dal végét. A függönyöket behúzták; lehajoltam a kulcslukhoz. Ebben a pillanatban fülembe csapott a törpék harangocskáinak csengése-bongása, és tisztán hallottam az angyal suttogását. Nem volt bátorságom hozzá, hogy benyissak; lassan hazamentem. Beszámolóm a családban általános derűt keltett. Csak akkor tudtuk meg, mi történt, mikor Franz előkerült, és részletesebben tájékoztatott.
Gyertyaszentelő körül, tehát akkortájt, amikor mifelénk leszedik a karácsonyfát és kidobják a szemétre, ahol aztán semmirekellő kis kölykök összeszedik, leverik róla a hamut és a mocskot, és mindenféle játékot játszanak vele: gyertyaszentelő körül történt a szörnyűség. Mikor gyertyaszentelő estéjén még egyszer meggyújtották a fát, majd unokabátyám, Johannes nekilátott, hogy leoldozza róla a törpéket, nagynéném, aki addig maga volt a szelídség, elkezdett keservesen jajgatni, olyan váratlanul és hevesen, hogy nagybátyám megijedt, uralmát vesztette az ingadozó fán, és máris megtörtént a baj: a törpék és harangok, üllők és angyal, minden lezuhant, nagynéném pedig csak kiabált és kiabált.
Majdnem egy kerek hétig. Neurológusokat táviratoztak a házhoz, pszichiáterek vágtattak oda taxin: hiába, a legkiválóbb kapacitások is vállukat vonogatva, és némileg megfélemedve távoztak. Egyikük sem bírt véget vetni a kínos koncertnek. Csak a legerősebb gyógyszerek biztosítottak egy-egy órányi nyugalmat; a luminált azonban, sajnos csak módjával lehet adagolni egy hatvanas éveiben járó hölgynek anélkül, hogy életét veszélyeztetnénk. Az viszont szerfölött kellemetlen, ha házunk egyik nőtagja reggeltől estig torkaszakadtából ordít; érthető, hogy a család már másnap a teljes bomlás állapotába került. Hiába beszélt lelkére a pap is, aki a karácsony esti ünnepségen részt szokott venni: nénikém szakadatlanul kiabált.
Franzra különösen megorroltak, azt tanácsolta ugyanis, végeztessenek Milla nénin szabályszerű ördögűzést. A tisztelendő úr összeszidta, a család megbotránkozott középkori nézetein, s néhány hétig sokkal több szó esett hírhedt brutalitásáról, mint ökölvívó hírességéről.
Közben persze mindent megpróbáltak, hogyan lehetne segíteni nénikém állapotán. Mert elutasította magától az ételt, nem beszélt, nem aludt; kísérletet tettek hideg vízzel, meleg vízzel, lábfürdővel, váltakozó hideg-meleg zuhannyal, az orvosok lexikonokat bújtak, keresték a komplexus nevét, de nem találtak semmit.
Nénikém egyre ordított, és addig ordított még csak Franz bácsi, ez a valóban aranyszívű ember rá nem eszmélt, hogy új karácsonyfát kell állítani.
III.
Remek ötlet volt, kivitele azonban súlyos nehézségekbe ütközött. Február közepén jártunk; ilyenkor már egyáltalán nem könnyű valamirevaló fenyőfát találni a piacon. Az üzleti világ akkor már régen másra tért rá, egyébként dicséretes fürgeséggel. Farsang közeledik: álarcok és pisztolyok, cowboy kalapok és csárdáskirálynőknek való bolondos fejfedők hemzsegnek a kirakatokban, ahol azelőtt angyalokat és angyalhajat, gyertyákat és jászolokat láthattunk. A cukorkaüzletekből a karácsonyi limlomok réges-régen visszakerültek a raktárba; ablakaikat most durranó bonbonok díszítik. Karácsonyfának a rendes piacon ilyenkor nyoma sincs már.
Végül is expedíció szerveződött, rablókedvű, zsebpénzzel és egy éles fejszével fölszerelt unokákból: kivonultak a városerdőbe, ahonnét aztán estefelé virágos kedvvel és egy ezüstfenyővel tértek haza. Időközben azonban kiderült, hogy négy törpe, hat harangforma üllő és a fa hegyére való angyal menthetetlenül tönkrement. A marcipánfigurák és a sütemények az unokák mohóságának estek áldozatul. Ez a most felnövő nemzedék sem ér semmit, s ha nemzedék egyáltalában ért valaha valamit, amiben kételkedem: egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ez a nemzedék apáink nemzedéke volt.
Noha sem eszközökben sem kapcsolatokban nem volt hiány, mégis további négy napba tellett, míg a fölszerelés teljesen elkészült. Ez alatt a négy nap alatt nénikém szakadatlanul ordított. Táviratok repültek az éteren át a nagy német játékgyárakhoz, melyek épp az újjáépülés gondjaival küszködtek; villámbeszélgetések folytak telefonon; éjnek évadján kihevült fiatal kihordók expressz csomagokat kézbesítettek: vesztegetéssel rövid úton behozatali engedélyt szereztek Csehszlovákiából. Nagybátyám családjának krónikájában ezek a napok úgy fognak szerepelni, mint a mértéktelen kávé-, cigaretta- és idegfogyasztás napjai. Közben a nagynéni mind jobban összeroskadt: kerekded arca szögletesre keményedett, szelíd kifejezését hajthatatlan szigor váltotta föl, nem evett, nem ivott, szakadatlanul kiabált, két betegápoló nővér vigyázott rá és a lumináladagot napról-napra emelni kellett.
Franz mesélte, hogy az egész családon beteges feszültség lett úrrá, mikor végre, február 12-én újra ott állt előttük a hiánytalanul földíszített karácsonyfa. Meggyújtották a gyertyákat, behúzták a függönyöket, elővezették a nagynénikét a betegszobából s az egybegyűltek köréből csak fölcsukló sírást és vihogást lehetett hallani. Nagynéném arckifejezése már a gyertyafényre megenyhült, s amikor aztán a meleg a kellő fokra emelkedett, és az üvegfickók eszeveszetten kalapálni kezdtek, az angyal pedig azt susogta: „béke, béke” – arcán gyönyörű mosoly áradt el, s akkor az egész család rákezdett az Ó Tannenbaumra. Hogy a kép teljes legyen, meghívták a plébánost is, aki különben is mindig ott töltötte Franz bácsiéknál a karácsonyestét; ő is nevetett, ő is megkönnyebbült, ő is velük énekelt.
Amire semmiféle teszt, semmiféle mélylélektani szakvélemény, rejtett traumák semmiféle tudós nyomozása nem volt képes: nagybátyám érző szíve megtalálta a helyes utat. Az aranyszívű ember karácsonyfa-terápiája megmentette a helyzetet.
Nagynéném megnyugodott, szinte meggyógyult, legalábbis akkor azt reméltük; elénekeltek néhány dalt, elfogyasztottak néhány tál süteményt, aztán elfáradtak, visszavonultak, és csodák csodája: Milla néni elaludt minden nyugtatószer nélkül. A két ápoló nővért elbocsátották, az orvosok vállukat vonogatták, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Nagynénikém újra evet, újra ivott, újra szelíd és szeretetreméltó volt. De másnap, mikor sötétedni kezdett, és bácsikám felesége társaságában újságot olvasva ült a fa alatt, Milla néni egyszer csak megérintette a karját, és így szólt:
Azt hiszem, ideje, hogy behívjuk a gyerekeket a gyertyagyújtáshoz.
Nagybátyám, mint később bevallotta, megijedt, de azért fölállt, hogy sietve összehívja gyerekeit és unokáit, s átküldjön a plébánosért. Ez rövidesen meg is jelent, kissé zaklatottan és csodálkozva; s akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, kalapáltatták a törpéket, suttogtatták az angyalt, énekeltek, süteményt ettek – és mintha mi sem történt volna.
IV.
A növényzeten bizonyos biológiai törvények uralkodnak, s a fenyőkben, amennyiben anyaföldjükből kitépik őket, köztudomásúlag meg van az a pusztító hajlam, hogy elejtik tűleveleiket, kivált, ha meleg helyen állnak, bácsikáméknál pedig meleg volt. Az ezüstfenyő valamivel tovább él a közönséges fenyőnél, mint Dr. Hergenring közismert Abies vulgaris és abies nobilis című művében kimutatta. De még az ezüstfenyő élettartama sem korlátlan. Bár ahogy a farsang közeledett, kezdett kiderülni, hogy nénikémre előbb-utóbb új megpróbáltatás vár: a fa rohamosan vesztette tűit, és nénikémen az esti daléneklés alkalmával némi enyhe homlokráncolás volt észlelhető. Egy valóban igen kiváló pszichológus tanácsára elhatározták, hogy megpróbálnak könnyedén csevegő hangnemben a karácsonyi ünnepek bekövetkezhető végére célozni, a fák ugyanis már kezdenek rügyezni, ami általában a tavasz közeledésének jele, a karácsony szó viszont a mi szélességi fokunk alatt óhatatlanul télies képzeteket kelt. Nagybácsikám egy este rendkívüli ügyességgel azt javasolta, ezúttal énekeljék a Minden madár megjött már, valamint a Jöjj, drága május kezdetű dalokat; de nagynénikém arca már a fönt nevezett első dal első sorára úgy elsötétült, hogy azonnal abbahagyták, és rákezdtek az Ó Tannenbaumra. Három napra rá Johannes unokabátyámat megbízták, tegyen némi kis leszedési kísérletet, de alig nyújtotta ki a kezét, alig vette el az egyik törpétől parafa kalapácsát, nénikém olyan éktelen sivalkodásban tört ki, hogy a törpe fölszerelését azonnal kiegészítették, a gyertyákat tüstént meggyújtották, és meglehetően izgatottan, de igen hangosan rágyújtottak a Csendes Éjre.
De az éjszakák csöndjének vége lett, garázda fiatalemberek kószáltak csapatostul a városban dobszóval, trombitaszóval: mindent belepett a szerpentin és a konfetti; álarcos kölykök nyüzsögtek naphosszat az utcákon, lövöldöztek, kiabáltak, egyesek még énekeltek is; s egy magánstatisztika szerint városunk legalább hatvanezer cowboyt és negyvenezer csárdáskirálynőt számlált; egyszóval farsang volt, és ezt mifelénk épp oly hevesen, sőt talán még hevesebben szokták megünnepelni, mint a karácsonyt. Nagynéném azonban mintha vak és süket lett volna: kifogásolta a farsangi öltözékeket, amelyek pedig nélkülözhetetlenek ilyenkor házaink ruhatárában; síri hangon panaszkodott az erkölcsök züllése miatt, hogy még a karácsonyi szent időben sem hajlandók lemondani az effajta erkölcstelenségekről; és mikor egy alkalommal unokahúgom hálószobájában fölfedezett egy luftballont, mely jócskán löttyedt volt ugyan már, de még világosan ki lehetett venni rajta egy bolondsapka fehér rajzát, Milla néni zokogni kezdett, és kérve kérte nagybátyámat, vessen véget ezeknek az istentelen üzelmeknek.
Nagy rémületükre meg kellett állapítaniuk: nagynéném valóban abban a tébolyult hitben élt, hogy szenteste van. Nagybátyám minden esetre családi tanácskozást hívott egybe, s kérte, kíméljék feleségét, legyenek tekintettel súlyos elmebeli állapotára, majd rövidesen új expedíciót szervezett, hogy legalább az esti ünnepségek békéjét biztosítsa.
Mialatt Milla néni aludt, leszedték a régi fát, földíszítették az újat, és nénikém állapota továbbra is örvendetesen biztató maradt.
V.
Aztán elmúlt a farsang is, és valóban megjött a tavasz, a Jöjj, drága május helyett most már azt lehetett volna énekelni: „Eljöttél hát, drága május”. Június lett. Már négy fenyőfa lekopott, de hiába hívtak új meg új orvosokat a beteghez, javulásra semmi remény nem volt. Nénikém szilárdan kitartott. Még a nemzetközi tekintélynek számító dr. Bless is csak vállát vonogatva vonult vissza dolgozószobájába, miután bezsebelte az 1365 márka honoráriumot, amivel egyébként ismét csak arról tett tanúbizonyságot, milyen idegenül mozog a világban. Néhány további, bágyadt kísérlet arra, hogy az ünnepet abbahagyják, vagy kihagyják, nagynéném részéről olyan rikoltozással találkozott, hogy a továbbiakban végérvényesen tartózkodtak minden effajta szentségtöréstől.
Az volt a szörnyű, hogy Milla néni ragaszkodott minden szívéhez közel álló személy megjelenéséhez. Ilyen volt a plébános, ilyenek voltak az unokák is. Még a családtagokat is csak a legnagyobb szigorral lehetett rászorítani a pontos részvételre: a pappal meg éppenséggel nehezen ment a dolog. Néhány hétig még tűrte valahogy, különös tekintettel régi lelki gyermekére, hanem akkor keserves torokköszörülések közt megpróbálta értésére adni nagybátyámnak, hogy ez nem megy így tovább. Igaz, hogy a tulajdonképpeni ünnepély meglehetősen rövid volt, mintegy harmincnyolc percig tartott: de a végtelenségig még egy ilyen rövid szertartást sem lehet kibírni, mondta a plébános. Neki más dolga is van: esti összejövetelek a konfráterekkel, lelkipásztori teendők, nem is beszélve a szombat esti gyóntatásról. Néhány hétig határidő-csúsztatásokkal operált, június vége táján kezdte erőteljesebben követelni, hogy mentsék föl. Franz dühöngve körbejárta a családot, cinkosokat keresett a tervéhez, hogy a mamát vigyék ideggyógyintézetbe, de mindenütt elutasításra talált.
Egy kétségtelen: nehézségek mutatkoztak. Egy este elmaradt a plébános; hiába keresték telefonon, hiába küldtek érte, nem lehetett megtalálni; nyilvánvaló volt, hogy kereket oldott. Nagybátyám iszonyatosan szitkozódott, és fölhasználva az alkalmat, olyan szavakkal illette az egyház szolgáit, amelyeket lehetetlen megismételnem. A végső szükségben megkérték az egyik káplánt, aki egyszerű származású ember volt, segítse ki őket. Megtette, de olyan lehetetlenül viselkedett, hogy már-már katasztrófa fenyegetett. Igaz, meg kell gondolni, június volt, tehát jó meleg, a függönyöket mégis behúzták, hogy legalább ezzel a kis csalással teremtsenek téli sötétséget, s azonfölül a gyertyák is égtek. Megkezdődött az ünnepség; a káplán ugyan hallott már erről a csodálatos dologról, de csak fogyatékos képzetei voltak róla. Rettegve mutatták be nagynénikémnek mint a plébános helyettesét.
Milla néni váratlanul belenyugodott a változásba. Tehát: a törpék kalapáltak, az angyal suttogott, elénekelték az Ó Tannenbaumot, süteményt ettek, elénekeltek még egy dalt, s ekkor a káplán hirtelen nevetőgörcsöt kapott. Később kijelentette, hogy ezt a sort: – „…nem, télen is, ha hull a hó”, egyszerűen nem bírta ki nevetés nélkül. Klerikális együgyűséggel fölvihogott, elhagyta a szobát, és azzal nyoma veszett. Valamennyien Milla nénire meredtek, ő azonban rezignáltan csak valami ilyesmit mormolt, hogy „reverendás proli”, s egy darab marcipánt dugott a szájába. Annak idején mi is sajnálkozva tárgyaltuk az esetet; ma azonban hajlandó vagyok a természetes vidámság kitörését látni benne.
Az igazság érdekében meg kell jegyeznem, hogy nagybátyám fölhasználta összeköttetéseit a legmagasabb egyházi hatóságoknál, és panasz tett mind a plébános, mind a káplán ellen. Az ügyet a lehető legnagyobb korrektséggel kezelték, eljárást indítottak a vádlottak ellen lelkipásztori kötelességeik elhanyagolása miatt, de első fokon a két pap megnyerte a pert. Másodfokon még nem történt döntés.
Szerencsére találtak egy nyugalmazott prelátust, aki a közelben lakott. Ez az elragadó öregúr a legtermészetesebb szívélyességgel vállalkozott rá, hogy rendelkezésükre áll, és kész napról napra teljessé tenni az esti ünnepség létszámát. De kissé elébe vágtam a dolgoknak. Franz bácsi nem áltatta magát, belátta, hogy nincs orvosi segítség, attól pedig, hogy ördögűzéshez folyamodjanak, makacsul vonakodott: ám ugyanakkor sokkal jobb üzletember volt, semhogy ne rendezkedett volna be hosszú távra, és ne számította volna ki, mi lenne a leggazdaságosabb megoldás. Az unokák expedícióit már június derekán megszüntették, mert kiderült, hogy túl költségesek. Leleményes unokabátyám, Johannes, akinek a lehető legjobb kapcsolatai vannak szerte az üzleti világban, fölkutatta a Söderbaum cég frissfenyő-szolgálatát; egyike ez a legfürgébb vállalatoknak, mely mintegy két esztendeje kiváló szolgálatokat tesz a rokonság idegzete érdekében. A Söderbaum cég már fél év multán átváltoztatta a fenyőszállítást jóval jutányosabb előfizetésre, és vállalta, hogy a szállítási határidőt tűlevél-specialistája, dr. Alfast a lehető legpontosabban megállapítsa, oly módon, hogy három nappal a régi fa lehetetlenülése előtt már ott legyen az új, és kényelmesen földíszíthessék. Azonfölül, minden eshetőségre készen, raktáron tartottak két tucat törpét, és tartalékoltak három angyalt.
Egyetlen sebezhető pont maradt mindezidáig: az édességek. Megvan az a gonosz tulajdonságuk, hogy megolvadnak és lecsöpögnek a fáról, szaporábban és menthetetlenebbül, mint az olvadó viasz. Legalábbis a nyári hónapokban. Csődöt mondott eddig minden próbálkozás, mely arra irányult, hogy ügyesen álcázott hűtőberendezéssel a karácsonyi keménység állapotában tartsák őket, és hasonlóképpen kudarccal végződött az a kísérletsorozat is, mely a fa preparálásának módozatait kívánta volna kidolgozni. Ám a család változatlanul hálásan és készséggel fogad minden javaslatot, amely az állandó családi ünnepség költségeinek csökkentésével kecsegtet.
VI.
Időközben az esti ünnepségek már-már hivatalos merevséget öltöttek nagybátyáméknál: összegyűlnek a fa alatt vagy a fa körül; Milla néni belép, meggyújtják a gyertyákat, a törpék elkezdenek kalapálni, az angyal elsuttogja, hogy „béke, béke”, elénekelnek néhány dalt, elrágcsálnak néhány süteményt, beszélgetnek egy kicsit, ásítozva „boldog ünnepeket” kívánnak egymásnak és visszavonulnak; az ifjúság nekilát évszak szerint esedékes szórakozásainak, aranyszívű Franz bácsikám pedig Milla nénivel feküdni tér. A szobában gyertyafüst keveredik az átmelegedett fenyőágacskák illatával és a fűszerek szagával. A törpék, kissé foszforeszkálva, meredten állnak a homályban, karjukat fenyegetően magasba emelik és az angyal ezüstruhája is látszik, szintén foszforeszkálva.
Talán mondanom sem kell, hogy az igazi karácsonyi ünnep családunkban sokat vesztett varázsából: ha akarunk, nagybátyáméknál bármikor láthatunk klasszikus karácsonyfát, s nemegyszer előfordul, hogy mikor nyaranta a verandán üldögélünk, s a napi munka fáradalmai után bácsikánk remek narancsbóléját kortyoljuk, odabentről egyszerre lágy csilingelés hallatszik, s látni, ahogy a törpék, mint fürge kis ördögöcskék, nagyban kalapálnak, miközben az angyal egyre azt suttogja: „béke, béke”. S még mindig furcsának találjuk, ha a nyár kellős közepén Franz bácsi egyszerre csak gyermekeit szólítja: „Anya mindjárt jön, kérlek, gyújtsátok meg a fát.” Ekkor, többnyire pontosan megjelenik a prelátus is, egy kedves öregúr, akit mindnyájan a szívünkbe zártunk, mert kiválóan játssza szerepét, ha egyáltalán tudja, hogy szerepet és milyen szerepet játszik. De mindegy: az a fontos, hogy játssza, ősz hajjal, mosolygósan, és megjelenését csak még előkelőbbé teszi a lila csík a gallérja alatt. Rendkívüli élmény langyos nyári estéken hallani az izgatott kérdezősködést: „Hol a koppantó, gyorsan, gyorsan, hol a koppantó?” Az is megtörtént már, hogy egy heves zivatar alkalmával a törpék, hirtelen kényszernek engedelmeskedve, minden előzetes fűtés nélkül magasba emelték karjukat, vadul hadonásztak, és soron kívüli hangversenyt adtak, amit aztán a gyért képzeletűek a lapos elektromosság szóval igyekeztek megmagyarázni.
Ennek az egész intézménynek van egy koránt sem mellékes oldala: a pénzügyi. Noha családunk egyáltalán nem szenved szükséget anyagiakban, az ilyen rendkívüli kiadások mégis fölborítják a számadást. Mert a természetes törpe-, üllő- és kalapácsfogyás minden óvatosság ellenére is óriási, amellett az angyalt beszéltető érzékeny szerkezet is állandó gondot és karbantartást, valamint időről-időre való fölújítást igényel. Azóta egyébként fölfedeztem a titkot: az angyalt kábelt köti össze a szomszéd szobában levő mikrofonnal, mely előtt állandóan hanglemez forog és kellő időközökben azt suttogja: „béke, béke”. Ezek a dolgok csak annál költségesebbek, mivel úgy készültek, hogy az évnek csak néhány napján működjenek, most pedig egész éven át koptatják őket. Elképedtem, mikor nagybátyám egy szép napon elárulta, hogy a törpéket háromhavonta ki kell cserélni, s egy teljes készlet kereken 128 márkába kerül. Megkérte egy mérnök barátját, próbálja kaucsukburokba bújtatni őket, anélkül, hogy hangjuk vesztene szépségükből. A kísérlet kudarcot vallott. A gyertya-, pasziánsz-és marcipánfogyasztás, a faelőfizetés, az orvosi számlák, meg az a kis figyelmesség negyedévente, mellyel a prelátusnak kedveskednek: mindez együttvéve átlagban napi 11 márkára rúg, mondta nagybátyám, nem is szólva az idegek őrlődéséről, s azokról az egyéb egészségi zavarokról, melyek akkortájt kezdtek jelentkezni. De mivel ősz volt, a bajokat a széltében észlelhető őszi érzékenység számlájára írták.
VII.
Az igazi karácsony normálisan telt el. Nagybátyám családja valósággal föllélegzett, most, hogy a többi családok is karácsonyfájuk köré gyűltek, énekeltek, és pasziánszot ropogtattak. Ez a megkönnyebbülés azonban csak a karácsonyi időszakra korlátozódott. Lucie unokahúgomon már január közepén csodálatos betegség tünetei mutatkoztak: ha meglátta az utcán vagy a szemétdombokon heverő fenyőfákat, hisztériás zokogásban tört ki. Utána szabályos őrültségi roham vett erőt rajta; ezt igyekeztek idegösszeomlásnak minősíteni. Egy barátnőjének, aki meghívta egy kis kávé melletti pletykára, kiverte a kezéből a tálat, amikor szelíd mosolygás közben pasziánsszal kívánta. Unokahúgom minden esetre úgynevezett temperamentumos nő; kiverte hát barátnője kezéből a tálat, odaugrott a karácsonyfájához, lerángatta az állványról, és toporzékolva tiporni kezdte az üveggömböket, gombákat, gyertyákat és csillagokat, és közben kitartó üvöltést hallatott. Az egybegyűjt hölgyek háziasszonyostul elmenetültek; hagyták, hadd tomboljon odabent Lucie; a lépcsőházban várták az orvost, és szívszorongva figyelték, hogy csörömpöl bent a sok porcelánholmi. Bármily nehezemre esik, meg kell mondanom, hogy Lucie-t kényszerzubbonyban szállították el.
Kitartó hipnotikus kezelés a bajt nyugvópontra juttatta, igazi gyógyulása azonban vajmi lassan haladt. Az esti ünnepségektől való tartózkodás, amit az orvos elrendelt, szemlátomást jót tett neki, már néhány nap múltán kezdett helyrejönni. Tíz napra rá a doktor megkockáztatta, hogy pasziánszról beszéljen vele, de arra, hogy egyék is, semmiképp sem lehetett rávenni. Ekkor az orvosnak az a lángelméjű ötlete támadt, hogy savanyú uborkát ad neki, és salátákkal meg jó erős húsokkal táplálja. S ez valóságos megváltás volt szegény Lucie számára. Megtanult újra nevetni, s a végeláthatatlan gyógyászati beszélgetéseket, melyeket a doktor folytatott vele, kezdte gunyorkás megjegyzésekkel fűszerezni.
A hiány, melyet az esti ünnepségekről való elmaradása keltett, fájdalmasan érintette nagynénémet; de olyan körülménnyel indokolták, mely minden asszony szemében kielégítő mentségül szolgálhat: azt mondták, állapotos. Lucie azonban megteremtett ezzel valamit, amit úgy hívnak, hogy precedens: nyilvánvalóvá tette, hogy nagynéném, noha szenved, ha valaki hiányzik, azért még nem kezd azonnal kiabálni; úgyhogy most már unokabátyám, Johannes és sógorom, Karl is megpróbálták megtörni a szigorú fegyelmet: betegségre, üzleti elfoglaltságra hivatkoztak, vagy egyéb átlátszó ürügyeket hoztak föl. Csakhogy nagybátyám ezen a téren bámulatos szilárdságról tett tanulságot: vasszigorral keresztülvitte, hogy a távolmaradást csak kivételes esetekben igazolja, és csak nagyon kurta szabadságokat engedélyez. Mert nénikém minden további hiányt azonnal észrevett, és olyan csöndes, de kitartó zokogásba kezdett, hogy abból a legrosszabbra lehetett következtetni.
Négy hét múltán Lucie is visszatért, és kijelentette, hajlandó részt venni a mindennapi szertartáson; orvosa csak azt kötötte ki, tartsanak készenlétben számára egy üveg uborkát meg egy tányér vastagon kent vajas kenyeret, tekintettel arra, hogy pasziánsztraumája gyógyíthatatlannak bizonyult. Így tehát nagybátyámnak, aki ezen a téren meglepően hajthatatlannak mutatkozott, sikerült egy időre minden fegyelmi nehézséget leküzdenie.
VIII.
Már az állandó karácsony első évfordulóján nyugtalanító hírek keltek szárnyra: Johannes unokabátyám állítólag véleményt kért egyik orvos barátjától, mennyi ideig élhet még nagynénikém; sötét hír, gyanús fényt vet egy minden áldott este békességben egybegyűlő családra. Az orvosi vélemény állítólag lesújtó volt Johannes-re nézve. Milla néni világéletében jó egészségnek örvendett, most is tökéletesen rendben volt minden szerve, apja hetvennyolc, anyja nyolcvanhat évig élt: semmi oka hát, hogy közeli végét jósolják. Még kevésbé, hogy kívánják, véleményem szerint. Mikor aztán nyár derekán megbetegedett – hányt szegényke, és hasmenése volt -, azt rebesgették, hogy valaki megmérgezte; határozottan kijelentem azonban, hogy ez a mendemonda mindenestül rosszhiszemű rokonok találmánya. Tagadhatatlanul bebizonyosodott ugyanis, hogy fertőzésről volt szó, amit az egyik unoka hurcolt be a házba. Nénikém ürülékének vegyelemzése méregnek még a leghalványabb nyomát se mutatta ki.
Johannes unokabátyámon ugyanezen a nyáron kezdtek kiütközni bizonyos társaságellenes hajlamok: kilépett az énekegyletből, és írásban is kijelentette, hogy a német daléneklés előmozdításában nem kíván tovább részt venni. Meg kell jegyeznem róla, hogy noha letette a doktorátust, mindig is pallérozatlan ember volt. A Virhymniának nagy veszteséget jelentett, hogy le kellett mondania zengő basszusáról.
Karl sógorom titokban kivándorlási irodákkal lépett kapcsolatba. Álmai országának sajátos tulajdonságokkal kellett rendelkeznie: földjén fenyő nem nőhet, behozatalát vagy egészen tiltsák meg, vagy rendkívüli vámokkal tegyék lehetetlenné; azonfölül – tekintettel a feleségére – ne ismerjék a pasziánszkészítés titkát, és törvény tilalmazza a karácsonyi dalok éneklését. Ennek fejében Karl kijelentette, hogy a legkeményebb fizikai munkát is vállalja
Szökési terveit már rég nem takarja lepel, mert időközben nagybátyámon is teljes és hirtelen változás ment végbe. S ez olyan züllésszerűen történt, hogy joggal megrémülhettünk tőle. Ezt a derék embert, akiről csak annyit mondhatok, hogy épp annyira nyakas, mint amennyire jószívű, olyan utakon kapták rajta, amelyek egyszerűen erkölcstelenek, és azok is maradnak, míg a világ világ. Olyasmi derült ki róla, tanúkkal is igazoltan, amire csak egyetlen minősítés illik: házasságtörés. S ami a legborzasztóbb: már nem is tagadja, hanem azt hangoztatja, olyan viszonyok és körülmények közt él, melyek külön erkölcsi törvények alkalmazását teszik indokolttá. Ráadásul a hirtelen változás éppen akkor került napvilágra, amikor a plébánia két papja ellen a második terminus esedékessé vált. Franz bácsi mind fővádló, mint panaszos olyan siralmas benyomást kelthetett, hogy egyedül neki tulajdonítható, ha a második tárgyalás a két papra nézve kedvezően végződött. De Franz bácsi számára már az egész ügy közömbössé vált: ő már kész van, rajta már beteljesedett a bomlás.
Az is neki jutott először eszébe, hogy az esti ünnepségeken színésszel helyettesíttesse magát. Fölhajszolt valahol egy munka nélküli bonvivánt, s az két héten keresztül olyan tökéletesen utánozta, hogy még a felesége se vette észre a szerepcserét. Gyerekei se vettek észre semmit. Az egyik unoka volt, aki az ének pillanatnyi szünetében fölkiáltott: „Nagypapán karikás harisnya van!” – és diadalmasan fölhúzta a bonviván nadrágszárát. Szegény művész számára rettenetes pillanatok lehettek: a család is megdöbbent, s hogy elkerüljék a tragédiát, mint mindig, ha kínos helyzet adódott, gyorsan rágyújtottak egy dalra. Miután Milla néni lefeküdt, egykettőre kiderítették a művész személyazonosságát. S ezzel kezdődött a már-már teljes összeomlás.
IX.
Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy másfél év nagy idő, s újra nyár volt, kánikula, amikor rokonaimnak a leginkább nehezükre esik a részvétel ebben a játékban. Kelletlenül nyámmognak a mézescsókon és a mézeskalácson, merev vigyorral bámulnak maguk elé, ahogy a kiszáradt diókat ropogtatják, a törpék fáradhatatlan kalapálását hallgatják, s meg-megrándulnak, amikor fejük fölött az angyal „béke”, suttogja, „béke”, és mégis kitartanak, miközben, bár nyári ruhában vannak, arcukon, nyakukon csorog a verejték, és hátukra tapad a csuromvizes ing. Inkább ezt kell méltányolnunk: hogy igen is kitartottak.
A pénz egyelőre nem számít, majdnem ellenkezőleg. Úgy hírlik, Franz bácsi üzleti téren is olyan eszközökhöz folyamodott, amelyekre már alig-alig illik a „keresztény kereskedő” minősítés. Eltökélte, hogy a vagyon semmiféle károsodását nem tűri, s ez az elhatározása egyszerre meg is nyugtat és meg is ijeszt minket.
A bonviván leleplezése után szabályszerű zendülés tört ki, mely a következő kompromisszummal végződött: Franz bácsi kijelentette, hogy vállalja egy kis együttes költségeit, mely őt, Johannes-t, Karl sógoromat és Lucie-t helyettesíti, és megállapodás jött létre, hogy egyikük minden este eredeti minőségében vesz részt az ünnepségen, hogy a gyerekeket sakkban tartsa. A prelátus mindez ideig mit sem gyanított a csalásból, melyet a legjobb akarattal sem lehetett kegyesnek mondani. Nagynéném és a gyerekek mellett ő az egyetlen eredeti figura ebben a játékban.
Pontos tervet készítettek; ezt a rokonságban játéktervnek nevezik, és mivel egy valakinek mindig a maga mivoltában kell jelen lennie, a színészek számára is biztosít némi pihenőt. Közben azt is észrevették, hogy ezek szívesen lépnek föl az ünnepségeken, örülnek neki, hogy némi mellékes keresethez jutnak, így aztán sikerült lenyomni a gázsijukat, minthogy állástalan színészekben egyáltalán nincs hiány. Karl szerint minden remény meg van e „tisztségek” költségeinek további csökkentésére, amennyiben a színészeknek vacsorát ajánlanak föl, s ha kenyérre megy, a művészet tudvalevőleg mindig olcsóbb.
X.
A korábbiakban már utaltam Lucie végzetes pályafutására: jóformán egyebet sem tesz már, mint éjjeli mulatókban kódorog, s kivált azokon a napokon, amikor kénytelen részt venni a családi ünnepségen, mintha végképp eszét vesztette volna. Kordbársony nadrágot, tarka pulóvert hord, szandálban lófrál, levágatta gyönyörű haját, és most dísztelen tincsekbe szedeti; csak a minap tudtam meg, hogy ez a hajviselet pónifrizura néven már néhányszor divatban volt. Bár nyilvánvaló erkölcstelenséget nem észleltem nála, legföljebb valami egzaltáltságot, amit ő maga is egzisztencializmusnak nevez: lehetetlen rászánnom magam, hogy fejlődését örvendetesnek találjam, én a magam részéről jobban kedvelem azokat a szelíd asszonyokat, akik illedelmesen mozognak a valcer ütemére, tetszetős verssorokat idéznek és nem egyedül csak savanyú uborkával meg agyonpaprikázott gulyással táplálkoznak. Ami Karl sógorom kivándorlási terveit illeti, azokból úgy látszik, lesz valami: Equadortól nem messze fölfedezett egy országot, amely föltételei szerint valónak ígérkezik, és Lucie is lelkesedik a dologért: az ottani öltözködésmód nagyjából hasonlít az övéhez, ott is szeretik az erős fűszereket és olyan ritmusokra táncolnak, amelyek nélkül azt állítja, képtelen élni. Bizonyos fokig meghökkentő, hogy így fittyet hánynak a közmondásra, amely szerint „hazádhoz hű légy, s edd tisztes étkét”; másfelől viszont megértem, hogy a menekülést választják.
Johannes esete már súlyosabb. A szóbeszéd, sajnos, beigazolódott: Johannes kommunista lett. Családjával minden kapcsolatot megszakított, nem törődik semmivel, és az esti ünnepségeken már csak képmása révén van jelen. Szemébe fanatikus kifejezés költözött, pártja rendezvényein dervis módra produkálja magát, elhanyagolja hivatalát, és tajtékzó cikkeket ír a megfelelő lapokba. Csodálatosképpen most gyakrabban találkozik Franzcal, és kölcsönösen hiábavaló kísérletet tesznek egymás megtérítésére. Személyesen minden szellemi távolság ellenére is közelebb kerültek egymáshoz.
Franz-ot magát régóta nem láttam, csupán hallottam róla. Állítólag búskomorságba esett, a sötét templomokat bújja, jámborságát, azt hiszem, nyugodtan minősíthetjük túlzónak. Attól fogva, hogy családjára rászakadt a szerencsétlenség, mind kevesebbet törődött hivatásával, és csak nemrégiben láttam az egyik romház falán egy megfakult plakátot ezzel a fölírattal: „A bajnok Lenz utolsó mérkőzése Lecoq ellen. Lenz szögre akasztja a kesztyűjét.” Márciusi plakát volt, s most már jócskán augusztusban járunk. Franz állítólag nagyon lecsúszott; azt hiszem, olyan állapotban van, amilyen családunkban még sosem fordult elő: szegény. Szerencsére nőtlen maradt, felelőtlen jámborságának szociális következményei így csak őt magát érintik. Meglepő szívóssággal igyekezett valamilyen patronázst kieszközölni Lucie gyerekei számára, mert úgy hitte, az esti ünnepségek rossz hatással vannak rájuk. Fáradozásai sikertelenek maradtak; tehetős emberek gyermekei, hála istennek nincsenek kitéve szociális intézmények zaklatásainak.
A rokonságtól, néhány visszataszító vonása ellenére is, Franz bácsi távolodott el a legkevésbé. Igaz, szeretőt tart, noha jócskán benne jár már a korban, s üzleti fogásai is olyanok, hogy csodálni ugyan csodálhatjuk, helyeselni azonban semmiképpen sem helyeselhetjük őket. Nemrégiben egy állástalan ügyelőt szerződtetett, az tartja kezében az esti ünnepséget, és gondoskodik róla, hogy minden menjen, mint a karikacsapás. És megy is minden, mint a karikacsapás.
XI.
Közben majdnem két esztendő telt el: nagy idő. S egy este nem állhattam meg, hogy séta közben el ne kerüljek nagybátyám házához, ahol lehetetlenné vált minden rendes vendégeskedés, amióta esténként vadidegen művésznépség garázdálkodik a lakásban, a családtagok pedig meghökkentő élvezeteiket hajszolják. Langyos nyári este volt, mikor arra mentem, s már ahogy befordultam a gesztenyefasorba, meghallottam az ének egy sorát: Karácsonyi fényben áll az erdő… A többit elnyomta egy arra haladó teherautó zaja; én pedig lassan a házhoz surrantam, és a függönyök hagyta résen belestem a szobába: a színészek oly félelmetesen hasonlítottak azokhoz, akiket alakítottak, hogy döbbenetemben hirtelen meg sem bírtam állapítani, hogy ki gyakorolta aznap este a felügyeletet – ahogy ők nevezték a dolgot. A törpéket nem láthattam, hallani azonban hallottam. Ciripelő csengésük-bongásuk hullámhossza minden falon áthat. Az angyal suttogását nem lehetett kivenni. Nagynéném valóban boldognak látszott: a prelátussal csevegett, és én csak később ismertem föl a sógoromat, a jelenetnek, ha szabad így mondanom, egyetlen reális személyét. Ajka csücsörítéséről ismertem meg, ahogy a gyufát elfújta. Úgy látszik, az egyéniségnek vannak elcserélhetetlen vonásai. Ekkor jutott eszembe: hogy a színészeket nyilván szivarral, cigarettával és borral is traktálják, amellett minden este spárga van vacsorára. Ha szemtelenek – melyik művész nem az -, nagybátyámnak további jelentős kiadást jelent a dolog. A gyerekek az egyik sarokban babákkal és fából készült kis kocsikkal játszottak; úgy láttam, sápadtak és fáradtak. Igaz, ami igaz: rájuk is kellene gondolni. Fölötlött bennem, talán viaszbabákkal lehetne helyettesíteni őket, ahogy a drogériák kirakataiban csinálják, tejpor és bőrápoló krémek reklámjául. Véleményem szerint elég természetesen hatnak.
Minden esetre módját ejtem majd, hogy a család figyelmét fölhívjam rá, milyen káros lehet a gyermeki kedélyre ez a naponta ismétlődő rendkívüli izgalom. Noha egy bizonyos fegyelem egyáltalán nem árt nekik, úgy tetszik, ezúttal mértéken fölül igénybe veszik őket.
Mikor odabent rákezdtek a Csendes éjre, elhagytam megfigyelő állásomat; ezt a dalt már nem bírtam elviselni. A levegő olyan langyos – s én egy pillanatra valóban úgy éreztem, mintha kísértetek gyülekezetében volnék. Hirtelen mohón megkívántam a savanyú uborkát, s ebből egyszerre megsejtettem, milyen kínokat állhat ki Lucie.
XII.
Időközben sikerült elérnem, hogy a gyerekeket viaszbábukkal helyettesítsék. A babák előállítása meglehetősen drága mulatság volt, Franz bácsi sokáig húzódozott is tőle, de tovább már nem lehetett vállalni a felelősséget, hogy a gyerekek naponta teletömjék magukat marcipánnal, és olyan énekeket énekeljenek, amelyek untig ismételve végül is pszichikai ártalmukra válhatnak. A bábuk elkészítése annál is szükségesebb lett, mivel Karl és Lucie valóban kivándorolt és Johannes is elvitte gyermekeit apja házából. Hatalmas hajókofferok közt vettem búcsút Karl-tól, Lucie-tól és a gyerekektől; úgy tapasztaltam, boldogok, ha kissé aggódnak is. Johannes ezután elköltözött városunkból. Most pártja valamelyik kerületét szervezi újjá valahol.
Franz bácsi életunt. A minap gyászos hangon panaszolta nekem, hogy mindig elfelejtik leporolni a babákat. A cselédséggel egyébként is sok baja van, a színészek közt pedig, úgy látszik, kezd meglazulni a fegyelem. Többet isznak, mint illenék, s egyiket másikat rajtakapták, hogy szivart és cigarettát csen. Azt ajánlottam nagybátyámnak, adjon elébük színes vizet, és csináltasson számukra papírmassé szivarokat.
Csak ők ketten gyanútlanok: Milla néni meg a prelátus. Elbeszélgetnek egymással a régi jó időkről, nevetgélnek, minden jel szerint rendkívül elégedettek, és csak akkor szakítják félbe csevegésüket, ha fölzendül egy-egy dal.
Az ünnepség mindenesetre folytatódik.
Unokatestvérem, Franz sorsa csodálatosan alakult. Fölvették laikus testvérnek egy környékbeli kolostorba. Mikor először láttam kámzsában, megdöbbentem: ez a széles arc, a szétvert orr, a vastag ajkak, a mélabús tekintet – mindez inkább fegyencre emlékeztetett, mint szerzetesre. Mintha olvasott volna a gondolataimban.
„Az élet a büntetésünk” – mondta halkan. Követtem a társalgóba. Akadozva beszélgettünk és kétségkívül megkönnyebbült, mikor a harangszó a templomba szólította imádságra. Tűnődve utána néztem, ahogy elment: sietett, és szemlátomást őszinte sietséggel.
Rónay György fordítása
