Home / Megnéztük / “Nyitott szemmel állt egész éjszaka…”
“Nyitott szemmel állt egész éjszaka…”

“Nyitott szemmel állt egész éjszaka…”

“…s reggel is, mikor agyonverték.” Mármint Pilinszky Fabulájának farkasát. És persze minket is a Katona Sufnijában. Mert ülve állunk és állva ülünk a döbbenetes, torkunkat fájdító röhögések futamjainak szusszanást engedő szüneteiben. Vajdai Vilmos a kortárs német szerző, Philip Löhle legtöbbet játszott darabját, a Nem vagyunk mi barbárokat rendezte a Katona legkisebb játékterébe – s mindez több lett, mint jótékony tükörtartás és Európa-látlelet. Nevetünk, nyerítünk, a könnyeink csorognak és mégse szabadulunk fel, mert mindeközben belénk nyilall végtelen kisszerűségünk valósága.

Avagy nem vagyunk mi barbárok, nem lógnak szánkból véres húscafatok, nem állatbőr ágyékkötőkben flangálunk le-föl, hanem társasházak minimál dizájnos lakásaiban, plazmatévék mellett zsibbasztjuk agyunk és a vegakajáktól garantáltan ropikként pózolhatunk magunknak és a szomszédainknak. A sufninyi térben egy neonvázas kockába applikáltan egy lakóparki lakás, fehér kanapéjú nappalija (díszlet-jelmez: Juhász Nóra), melynek előterében egy fel-le engedhető vízszintes deszka szolgál a nappali ablakpárkányául.

fotó: Horváth Judit

Barbara (Fullajtár Andrea) és Mario (Dankó István) életunt, semleges, fehérre plasztikázott otthona ez, ahol fedő alatt forralódó életek zajlanak. Persze ez nem csak az ő kettejük elfuserált, férfidominanciájú házasélete, hanem a tiéd és az enyém is. Ahol sem a szexualitás, sem az érzelmek, sem az őszinteség, sem a nyíltság   nem működik már rég. Ez a civilizáltság lebutított primitivizmusa, melyben csak vegetálunk. Gépek tartanak életben: okostelefon, síkképernyős okostévé, előre megrágott és gondosan visszaöklendezett szólamok a bennünket körbevevő világról.

Az értelmiségi barbárok összetalálkozása a sík sötétség barbárjaival  A túllicitálhatatlanul szép aranyköpésekben és hülyeségcunamikban fuldoklunk e párbeszédeket hallgatva. Peer Krisztián átdolgozásában és Török Tamara dramaturgiai finomhangolásában felszabadultan fetrengünk a röhögéstől – akár még be is rekedhetünk.

Philip Löhle szövege ezeket a vegetációnkat működtető automatizmusokat patentként rakja halomba. Semmi különös. Ám ez a halom összességében mégis kísérteties, mert ebben a halomban te meg én vagyunk. Fullajtár Andrea megfélemlített, szende szűz, bármikor robbanni kész, frusztrált frigidje és Dankó István pincsikutya macsója a kifogyhatatlanságig fokozza a szöveg jellem- és helyzetkomikumait, melyek kettősük mellbedobásai nélkül csak tizenkettő egy tucatként hatnának már talán a tizedik perc után.

A röhej és a vállalhatatlan tirpákság párban szép, sőt: kettős párban. Új szomszédok érkeznek Barbaráék mellé: Levente (Rajkai Zoltán) és fitneszedző, cicababa felesége, Linda (Pálos Hanna) fokozza tovább a fokozhatatlant: újabb brillírozó karakterek e vaskos sötétségű hülyeségnek az egén. Az értelmiségi barbárok összetalálkozása a sík sötétség barbárjaival. A túllicitálhatatlanul szép aranyköpésekben és hülyeségcunamikban fuldoklunk e párbeszédeket hallgatva. Peer Krisztián átdolgozásában és Török Tamara dramaturgiai finomhangolásában felszabadultan fetrengünk a röhögéstől – akár még be is rekedhetünk.

fotó: Horváth Judit

Mert mi magunk ülünk a kanapén mellettük, a mi baráti társaságainkban elhangzó prosztóságok ezek. Olyanok, melyeket az “európai kultúrember” annyiszor böfögött már vissza, hogy ettől aztán e mérföldes hülyeségek kifényesedve kezdtek el ragyogni a normának tartott gondolkodásunk egén. Kár szépíteni: sötétek vagyunk, akár a többi nép, tudjuk (avagy már azt sem), miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. E nagyon is ismerős hülyeség-idill egyetlen pontján – mikor Rajkai Zoltán Leventéje öklendezését fetrengéssé fokozza a padlón – érezni némi  mennyiségi aránytévesztést.

Aztán egy újabb jelenetben – mely mint a többi is: derengő fények közepette válik egyre konkrétabbá (fény: Balázs Krisztián) – egy éjszaka becsöngető menekült fölött, mellett és ellen folyik a vita négyük között, mert míg Barbaráék befogadják az éjszakai segélykérőt, addig Lindáék nem. Befogadás és elutasítás pártiság sűrű sötét kliséerdőbe borítva, melyen továbbra is fetrengünk a röhögéstől. Mert  önnön magunk állatias, csupaszra vedlett valóságát hallgatva nem is tehetünk mást. Aztán ez a menekült, vélelmezetten színes bőrű valaki a két házaspár közti szexuális és emberiességi “cseretárggyá” lesz. Pedig hát nem vagyunk mi “elvileg” barbárok… Hát, nem… Nem eléggé. Európa közepén, betechnikázva, önmagunk kliséit visszaböfögve…

Mert mi magunk ülünk a kanapén mellettük, a mi baráti társaságainkban elhangzó prosztóságok ezek. Olyanok, melyeket az “európai kultúrember” annyiszor böfögött már vissza, hogy ettől aztán e mérföldes hülyeségek kifényesedve kezdtek el ragyogni a normának tartott gondolkodásunk egén. Kár szépíteni: sötétek vagyunk, akár a többi nép, tudjuk (avagy már azt sem), miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. 

Barbara elszökik ezzel az otthon tartott menekülttel, és aztán Barbarát megölik. Csodás alkalom Lindának a bűnbakgyártásra és a bezárkózásra. Pálos Hanna csúcsra járatja Lindáját, pillanatok alatt vedlik át szitkozódó, mocskolódó alpáriságba, és csak recitálja, csak recitálja tovább, hogy aztán Levente és Marió, mint a nagy óceánba dobott egyedüli mentőövbe, kapaszkodjanak belé, felsorakozva Linda mögé a bűnbakgyártó köpködésben. Ez így, idáig egy klasszikus görög sorsdráma, amit itt befejezve babérokat lehetne aratni e darabbal. Ám Barbara testvére (Fullajtár Andrea) lép a három vérgőzös elé, bejelentve: nem a segélykérő ölte meg Barbarát.

fotó: Horváth Judit

Vajdai Vilmos mintha nem tudná befejezni ezt az esszenciálisan sűrű, tömény, erős dózisú rendezését: a zárójelenetet követően – melyet egy krimi is megirigyelhetne –  a Katona behívós fiataljai énekelnek egy dalt zárásképp egy kihallgató szobára hajazó elsötétíthető üvegfala mögül. Az utolsó 5-8 perc nélkül még ütősebb, maróbb lenne az összhatás. Az, amely mindannyiunk polgári, kultúremberi és mérhetetlenül nagy barbárságáról szól. Arról az eszeveszett, állati létnél is aljasabb önhittségünkről, amelyben élünk és amellyel utolsó mentsvárként körbevesszük magunkat. Ami torokszorító és a nevetésünket belénk fagyasztó, mint e rendezés prológusa, Pilinszky Fabula-ja: Hol volt, hol nem volt,/élt egyszer egy magányos farkas./Magányosabb az angyaloknál./Elvetődött egyszer egy faluba,/és beleszeretett az első házba, amit meglátott./Már a falát is megszerette,/a kőművesek simogatását,/de az ablak megállította./A szobában emberek ültek./Istenen kívül soha senki/olyan szépnek nem látta őket,/mint ez a tisztaszívű állat./Éjszaka aztán be is ment a házba,/megállt a szoba közepén,/s nem mozdult onnan soha többé./Nyitott szemmel állt egész éjszaka,/s reggel is, mikor agyonverték.

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top