Home / A függöny mögött / Interjúk / “Nézőként egy táncelőadáson egy idő után feszélyez, hogy egy székbe vagyok kényszerítve…”
“Nézőként egy táncelőadáson egy idő után feszélyez, hogy egy székbe vagyok kényszerítve…”

“Nézőként egy táncelőadáson egy idő után feszélyez, hogy egy székbe vagyok kényszerítve…”

Jövő kedden, január 17-én, a Next-Feszt keretében láthatjuk és ki is próbálhatjuk Cserepes Gyula: Selfy c. előadását a Trafóban. Az alkotóval a tánc szabadságáról, a befogadói korlátainkról és a közösségi élményről beszélgettünk…

  • Ha azt mondom: szabadság, mire asszociálsz?
  • Az egyén szabadságára. Arra, hogy saját magunkat mennyire fojtjuk el, illetve mennyire engedjük kiteljesedni. Hogy mondanánk szépen azt magyarul: to live your full potential? Teljes képességeddel, teljes kiteljesedéseddel talán? Számomra legtömörebben, esszenciálisabban talán ezt jelentheti a szabadság.

A tánc mitől nem színház, és mitől nem koncert? Lényegében a tánc önmagában mitől tánc? Egyelőre azt gondolom, hogy a tánc nem a rációra hat a nézőben, hanem az emócióra és az ösztönre. Másrészt viszont, ha a táncot belehelyezzük abba a hagyományos színházi viszonyba, amit az előbb említettem: színpad és nézőtér, akkor e közegben le is gyilkoljuk kicsit a tánc elemi erejét.

  • Annak idején a Selfy-nek ez a fajta nagyon interaktív megközelítési módja hogyan született meg benned?
  • A társulati és az alkotómunkámnak a kulminációjaként. Régebben táncosként dolgoztam társulatokkal és többnyire hagyományos darabokat csináltunk: egy színpad, egy nézőtér és közte ott van a negyedik falnak nevezett képzeletbeli válaszvonal. Számomra, előadóként ez eléggé steril, személytelen az, hogy csak egy fekete valamit látsz magad előtt. Talán ez lehet az egyik. Másrészről viszont lehet az, ami Grotowskit is foglalkoztatta már: a színháznak mi a veleje, mi az esszenciája? Ha levesszük róla a társművészeteket és az egyéb művészeti ágak rétegeit: a jelmezt, a fényt, a zenét és a többit , akkor mi a színház veleje? Az elmúlt években – leginkább mióta elkezdtem alkotóként tevékenykedni – engem is egyre jobban foglalkoztat az, hogy a táncnak mi lehet a veleje? A tánc mitől nem színház, és mitől nem koncert? Lényegében a tánc önmagában mitől tánc? Egyelőre azt gondolom, hogy a tánc nem a rációra hat a nézőben, hanem az emócióra és az ösztönre. Másrészt viszont, ha a táncot belehelyezzük abba a hagyományos színházi viszonyba, amit az előbb említettem: színpad és nézőtér, akkor e közegben le is gyilkoljuk kicsit a tánc elemi erejét. Azt, hogy ez valójában egy közösségi élmény. Lehetetlenné tesszük azt, hogy aki szeretne, az részt vehessen benne. Ez a táncnál szerintem nagyon fontos.  Miközben a táncot nézem, ha azt érzem, akár be is kapcsolódhassak. Amikor elmegyek nézőként egy táncelőadásra, elkezd feszélyezni egy idő után az, hogy egy székbe vagyok belekényszerítve.

fotó: Mihalicz Máté

  • Miért maradt meg ennyire statikusnak ez a “szereposztása” a táncelőadásoknak?
  • A tánctörténetből tudjuk, hogy XIV. Lajosnak, a Napkirálynak volt egy olyan óhaja, mely szerint – miként az opera és a színház is – a tánc is kerüljön fel a színpadra. A tánc ellenben fiatalabb színpadi műfaj, mint maga a színház. Nyilván át kell mennie a saját evolúcióján, melyre a színháznak az antik görögök óta volt több, mint 2000 éve. Ha ezen a vonalon indulva próbálunk valamilyen párhuzamot keresni, akkor a táncnak eddig erre mindössze csak 300 éve volt. Így hát a tánc még messze nem tárta fel minden lehetőségét. Egészen a közelmúltig az esztétikai megközelítés volt nagyon fontos. Van egy egész sor alkotó, akiknél erősen meghatározó a formanyelv. Azt gondolom, hogy a tánc ezen a téren most kezd eljutni az “eddig és ne tovább”-ig. Az elmúlt néhány évtizedben elkezdte feszegetni a tánc azt, hogy mi van még benne a formai síkon túl/alatt/mögött/kívül vagy épp azon belül?

Azt gondolom, hogy a tánc nem a rációra hat elsősorban – ahogyan a színház képes az ember értelmi felfogóképességére hatni –, és nem feltétlenül ott fejti ki az elsődleges hatását. Ez a fajta értelemre való hatni akarás a kanonizált balettnél érhető tetten, hisz ott megkíséreltek felépíteni egy olyan jelrendszert, nyelvet, amit ha az ember eleget néz vagy csinál, akkor úgymond érti is. Mert látom, hogy egy plié az mindig egy plié és így tovább. Ugyanakkor kérdéses számomra a 21. században az, hogy mennyire lehet ez még fontos? Mert amikor ma kilépünk a színházból, az előadóteremből és körülnézünk, akkor már lehet, hogy totálisan más dolgok fontosak az embereknek, mint 200 évvel ezelőtt.

  • Ezt a fajta statikus, “te ott táncolsz, mi pedig itt nézünk” leosztást erősíthette a balett is? Amolyan “ha mi is táncolni akarnánk, akkor azt bálnak hívnák, de nem táncelőadásnak” elv szerint?
  • Igen, így van. Mert a balettben megpróbáljuk misztifikálni, szentesíteni a táncot. Elemelni a hétköznapoktól és piedesztálra helyezni. Ha a hagyományos vagy a klasszikus balettre gondolunk, akkor az egy erősen kodifikált és kanonizált rendszer. Ott van x darab mozdulat, ami benne van a Vaganova nagykönyvéven. Eszerint a megközelítés szerint viszont, ami nincs ebben benne, az nem lehet balett. Azt gondolom, hogy a tánc nem a rációra hat elsősorban – ahogyan a színház képes az ember értelmi felfogóképességére hatni –, és nem feltétlenül ott fejti ki az elsődleges hatását. Ez a fajta értelemre való hatni akarás a kanonizált balettnél érhető tetten, hisz ott megkíséreltek felépíteni egy olyan jelrendszert, nyelvet, amit ha az ember eleget néz vagy csinál, akkor úgymond érti is. Mert látom, hogy egy plié az mindig egy plié és így tovább. Ugyanakkor kérdéses számomra a 21. században az, hogy mennyire lehet ez még fontos? Mert amikor ma kilépünk a színházból, az előadóteremből és körülnézünk, akkor már lehet, hogy totálisan más dolgok fontosak az embereknek, mint 200 évvel ezelőtt.
  • Ha jól értelek, akkor te szándékosan, jó értelemben véve szembe is mész vagy szembe szeretnél menni ezzel a fajta hagyományos értelmezéssel?
  • Azt nem tudom, hogy szembe megyek-e ezzel, de azt igen, hogy foglalkoztat, hogy lehet-e mindezt másképp is csinálni, mint ahogyan eddig?

fotó: Mihalicz Máté

  • Voltak a Selfy-nak hazai vagy külföldi előzményei?
  • Lehetséges. Bár nem tudok róla, ám sajnos nem is láttam a világ összes táncelőadását. Tapasztalataim, ismereteim a nézőbevonós, interaktív előadó művészeti munkákról elsősorban a színházból valók.
  • Ez az előadás most megy a Trafóban először?
  • Igen, viszont az ősbemutató óta ez lesz a hetedik játék. Ljubjanában volt az ősbemutató, aztán Budapesten a MU Színházban, Szlovákiában Zsolnán (Žilina), a Stanica nevű helyen.
  • A Selfy kapcsán milyen tapasztalataid vannak?
  • Nagyon változatosak, mert mindenki a maga módján reagál. A totális passzivitástól a totális bevonódásig a paletta szinte összes színe megjelenik. Onnantól, hogy valaki csak félénken elmosolyodik, egészen odáig, hogy az utolsó öt percben őrülten táncol velem együtt. Eddig hat alkalommal játszottuk, három különböző országban a darabot és többé-kevésbé mindig volt ilyen is és olyan is.

Ami nekem nagy öröm, az az, hogy a próbafolyamat során – ami eredetileg egy egészen más kérdés feltárásának az igényéből indult – rájöttem, hogy a belőlem megszületni kívánó darab az önreflexióról szól. A nézőéről, nem az enyémről. Sokkal fontosabb nekem az, hogy a nézőnek ez milyen élmény, mint az, hogy mindez most milyen koreográfiai nyelv. Baromi jó élmény, hogy mindig odajön valaki és önmagáról kezd el beszélni.

  • Milyen visszacsatolásokat kaptál?
  • Amikor kijönnek a nézők a színházból, a színpadról a Selfy után, mindig van olyan néző, aki odajön hozzám és beszélget. Teljesen függetlenül attól, hogy ismertük-e előtte egymást vagy sem. Ez a hagyományosabb előadások után csak nagyon ritkán fordul elő. Aki odajön, az elkezdi mesélni, hogy ő mit élt át. Van, aki fel van háborodva, van, aki végtelenül boldog. Ami nekem nagy öröm, az az, hogy a próbafolyamat során – ami eredetileg egy egészen más kérdés feltárásának az igényéből indult – rájöttem, hogy a belőlem megszületni kívánó darab az önreflexióról szól. A nézőéről, nem az enyémről. Sokkal fontosabb nekem az, hogy a nézőnek ez milyen élmény, mint az, hogy mindez most milyen koreográfiai nyelv. Baromi jó élmény, hogy mindig odajön valaki és önmagáról kezd el beszélni. Volt olyan előadás, ami után egy idősebb táncos kolléga odajött és elkezdett szabadkozni, hogy ő mennyire be akart állni táncolni, de egy térdsérülése miatt nem tudta megtenni. Volt olyan is, mikor egy néző, akivel akkor találkoztam először, odajött és azt mondta, hogy nagyon felbosszantottál. Viszont utána mindegyikből tök jó beszélgetés kerekedett.
  • Számodra miért fontos megosztani a színpadot a nézővel? Erre miért van most nagyobb szükség, mint 2-300 évvel korábban?    
  • Erről aztgondolom, hogy bármilyen jellegű színház 200 évvel ezelőtt azt a fajta emberi szórakoztatási igényt szolgálta ki, ami arról szólt, hogy van egy keret, amin belül zajlik egy történet. Ám most már van filmszínház, van youtube és van megannyi médium, ami a szórakoztatásunkat szolgálja. Tapasztaljuk mindannyian, akik színházban vagy annak közelében dolgozunk, hogy az elmúlt 15-20 évben radikálisan esik a nézőszám. Felmerül a kérdés: miért venné az ember a fáradságot, hogy a kényelmes szobájából kimozduljon és 2000 forintért beüljön egy fekete, sötét terembe? Már nem elég az, hogy megy egy történet, megy egy narratíva. Amiért érdemes otthonról elmenni egy színháznak nevezett helyre, az az, hogy olyan élményeket kaphatok, amit otthon, a kényelmes kanapén ülve nem. Olyan élményeket, melyek a bőröm alá hatnak, érzem a szagukat, rám csapódik az izzadság vagy megérint és megmozdít valamiért.
  • A fizikai közegedet is érinti…a tévének hangja van, de szaga nincs …
  • Az ötlet, gondolat, hogy megosztani a nézőkkel, az ebből is ered. Adni nekik valami olyat, amiért érdemes eljönniük, mert azt máshol nem kaphatják meg.

fotó: Mihalicz Máté

  • …és biztosan az is, hogy újra közösségi élménnyé tenni azt, ami eleve is az volt, csak már elfelejtettük az elmúlt évszázadok során: valaha a színház nem statikus élmény, hanem közösségi élmény volt. És még akkor is az, ha a nézőtér és a színpad között van egy pár méter….

Tapasztaljuk mindannyian, akik színházban vagy annak közelében dolgozunk, hogy az elmúlt 15-20 évben radikálisan esik a nézőszám. Felmerül a kérdés: miért venné az ember a fáradságot, hogy a kényelmes szobájából kimozduljon és 2000 forintért beüljön egy fekete, sötét terembe? Már nem elég az, hogy megy egy történet, megy egy narratíva. Amiért érdemes otthonról elmenni egy színháznak nevezett helyre, az az, hogy olyan élményeket kaphatok, amit otthon, a kényelmes kanapén ülve nem. Olyan élményeket, melyek a bőröm alá hatnak, érzem a szagukat, rám csapódik az izzadság vagy megérint és megmozdít valamiért.

  • Igen, igen. Ezt így még nem is gondoltam át… Ez egy teljesen jogos és fontos szempont, ami minden bizonnyal a következő években foglalkoztatni is fog majd engem. Azt, hogy a színház közösségi élmény volt, azt talán elfelejtettük…igen. Holott annak kellene lennie. Ebben nagyon sok igazság van, csak én eddig még nem figyeltem erre, nem szűrtem át magamon át ezt a nézőpontot.

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top