Home / Megnéztük / Lángokban áll az élet
Lángokban áll az élet

Lángokban áll az élet

Wajdi Mouawad története mintha saját létjogosultságát is igazolná, hiszen a Futótűz legfontosabb üzenete, hogy kötelességeink között első az őszinte megnyilvánulás önmagunkkal és a világgal szemben. Arról pedig, ami a Radnóti színpadán Alföldi Róbert rendezésében megelevenedik, lehetetlen nem beszélni.

Egy percig sincs szó aktualizálásról, vagy bármiféle párhuzamba állításról, és talán ez a „hiány” a legfájdalmasabb: azért nincs, mert minden egyes elhangzott sor, töredékben maradt gondolat és bevégzett cselekvés a jelen irányába mutat. Nem kell semmit megtölteni a mával, hiszen a futótűz még mindig terjed és megolvasztja azokat az értékeket, amelyek útjába kerülnek. És úgy tűnik, képtelenek vagyunk megállítani.

…elsőre paradoxonnak is tűnhet, hogy  a Futótűz legfontosabb mondanivalója a beszédre való buzdítás, miközben a végén minden némaságot ölt magára – és ez már nem az anya súlyos, hangtalan borzongása –, ám aztán ráébredünk: egy kis csöndnél semmire sincs nagyobb szüksége a világnak. Azonban csak akkor hallgathatunk el, ha előtte kimondtunk mindent. Talán jobb lenne, ha már most el is kezdenénk oltani a lángokat, mert nem kétséges: sokáig fog ez nekünk tartani.

Nawal Marwan (Kováts Adél) mégis megpróbálja. Nawal, akit nőként, anyaként és emberként egyaránt kivetett magából saját sorsa, megaláztatásai szinte egymással versengtek: vajon melyik tud rajta nagyobbat ütni? Ő mégis felállt és továbbment. Újra és újra. Még akkor is, amikor az ép ész fogalma alapjaiban kérdőjeleződött meg, hiszen nem volt semmi, amit normalitásnak lehetett volna nevezni. A kegyetlenség násztáncra hívta a félelmet, hogy világra jöhessen az, amit olyan ártatlanul háborúnak hívunk, pedig nem más, mint egy világméretű mészárszék, ahol nemcsak a húst vágják apró darabokra, hanem minden érvényes eszmét és érzést, ami akár csak távoli rokonságban is áll a törődéssel vagy az odaadással. Nincs annál borzalmasabb, mint amikor az ember megfosztja magát attól az egyetlen dologtól, aminek révén több egyszerű vadállatnál: az önálló gondolkodástól, amelybe nem szól bele sem parancs, sem kényszer. Ha ez elveszik, akkor a rettegésre való idomítás elérte végcélját.

fotó: Dömölky Dániel

Mert milyen társadalom az, ahol az anyát elszakíthatják fiától, ahol természetes az, hogy a nő csupán a férfi szexuális vágyainak gyűjtőmedencéje, ahol a méltóság gúny tárgyává válhat? Nawal végrendelete által elmeséli saját, elmondhatatlannak tűnő történetét, amely ebbe a korlátlan brutalitással átitatott miliőbe ágyazódott. Elmeséli, még ha csak közvetetten is, mert pontosan tudja, hogy csak így képes felszabadítani családját és önmagát, így tudja kibogozni gyermekeihez fűződő kusza viszonyait. A mozaikdarabkák végül egymásba illeszkednek és láthatóvá teszik a múltat, megteremtik az élhető jelent. Szinte kiált felénk az üzenet, hogy a titok, az elhallgatás csak meg nem értéshez vezet, a meg nem értés pedig erőszakot szül, ami önmagát szaporítja – a körforgás örökös, és addig lehetetlen kilépni belőle, amíg nem tanulunk meg egyenesen, mindenféle rejtegetés nélkül megszólalni. Mindezt kiválóan reprezentálja a karakterformálás: Kováts Adél játékában az éneklő asszony olyan hangszerré válik, amely minden hamis hangot megtagad. Jelenléte lassan, finom érzékenységgel uralkodik el a színpadon, éppen úgy, ahogyan Nawal is megtanulja birtokba venni az életét.

Egy percig sincs szó aktualizálásról, vagy bármiféle párhuzamba állításról, és talán ez a „hiány” a legfájdalmasabb: azért nincs, mert minden egyes elhangzott sor, töredékben maradt gondolat és bevégzett cselekvés a jelen irányába mutat. Nem kell semmit megtölteni a mával, hiszen a futótűz még mindig terjed és megolvasztja azokat az értékeket, amelyek útjába kerülnek. És úgy tűnik, képtelenek vagyunk megállítani.

A konkrét drámai cselekmény tehát Nawal hagyatéka köré szerveződik, Jeanne (Martinovics Dorina) és Simon (Olasz Renátó) azt a megoldhatatlannak tűnő feladatot kapják anyjuktól, hogy találják meg halottnak hitt apjukat, és bátyjukat, akinek létezéséről eddig még csak nem is sejthettek.  A végakarat hatására semmivé lesz a nagy egész, az azonosságtudat széttöredezettsége pedig kétféleképpen tárul elénk: Martinovics Dorina hideg racionalizmusa éppen ellentéte Olasz Renátó vehemenciájának és kamaszos dacának. Mindketten következetes, szép ívet rajzolnak fel, melyen keresztül láthatóvá válik az önfelépítés folyamata.

fotó: Dömölky Dániel

Igencsak szokatlan módon László Zsoltra hárul a feladat, hogy Hermile Lebel szerepében néha-néha oldószert csepegtessen a borzalmak vegyületébe. Igazi bogaras, ügyetlenkedő figura, aki saját zavarát monumentális szóáradattal igyekszik leplezni, ám hiába minden különcsége, ebben a történetben mégis ő az iránytű. Beindítja a megismerés rég üzemen kívül helyezett gépezetét, és olajozza, amikor a nyikorgás erősödni látszik. Ebbe a bohókás figurába is intellektualitást csempész, és bár kevés lehetősége adódik rá, mégis képes megmutatni, hogy igen, Hermil Lebelnek is megvan a maga, magánnyal teleírt története. Mellette Pál András és Lovas Rozi tud még igazán remekelni. Pál András Nihadjának ádáz, már-már cinikus hidegvérűsége egy pillanat alatt fordul át végtelen megrendültségbe, Lovas Rozi Shawdaként pedig elsöprő indulattal száguld végig a színpadon. A többi mellékszereplő figurája azonban kevésbé ihletett, így funkciójuk csupán a valóság egy-egy szeletének feltárására redukálódik.

A nyugati és keleti civilizációt Menczel Róbert küzdőteret szimbolizáló díszlete játssza egymásba. Bár alapvető életminőségi és társadalmi különbségeket láthatunk, annyi egészen bizonyos, hogy itt mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát, legyen az kishivatalnok, egyetemi tanár, vagy haditudósító. A homokkal telített medencébe a visszatekintések révén jelentésrétegek íródnak, miközben a korlátok folyamatosan újrarendezőnek. Az emlékezés, a múlttal való szembenézés metaforikussága ölt testet ebben a térben, és a felszabadítás gesztusa is itt érhető tetten: a futótűz után jön a megtisztító vízözön, így az oidipuszi borzalomból mégiscsak átszűrődik az univerzális életigenlés.

fotó: Dömölky Dániel

Alföldi Róbert rendezésében kirojtosodik a kultúrák és az idősíkok közötti kapcsolat, a határátlépések sorozatának lehetünk szemtanúi. A két felvonás ugyan nem kiegyenlített, az első részben olykor-olykor megtörik a ritmus, de a nehéz, költői mondatok minden kísértés ellenére sem csúsznak át a szavalás regiszterébe. Talán naturalistább, néha pedig a megszokottnál erősebben kifelé forduló a szövegmondás, ám ez ennek a megteremtett miliőnek a sajátossága. A küzdelmek és a kötelékek bábeli zűrzavarában pedig különös módon éppen a csend teremt rendet. Nem az elfojtásoktól megrepedezett, hanem a mély és telt csend, amely két ember között csak az igazság pillanatában tud megszületni. Elsőre paradoxonnak is tűnhet, hogy a Futótűz legfontosabb mondanivalója a beszédre való buzdítás, miközben a végén minden némaságot ölt magára – és ez már nem az anya súlyos, hangtalan borzongása –, de aztán ráébredünk: egy kis csöndnél semmire sincs nagyobb szüksége a világnak. Azonban csak akkor hallgathatunk el, ha előtte kimondtunk mindent. Talán jobb lenne, ha már most elkezdenénk oltani a lángokat, mert nem kétséges: sokáig fog ez nekünk tartani.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top