A Trafóban zajló Next-Feszt keretében egy igen sajátos előadás-idegenvezetést láthatunk január 20 és 27 között még négy alkalommal: Játék a peremvidéken. E performansz megálmodójával, instruktorával, Vass Imrével beszélgettünk a Trafó épületéről, a kóborlás fontosságáról és a hallgatni tudás gyakorlatáról…

  • Volt már gyerekkorodban is bármilyen vonzalmad az épületekben vagy más rejtélyes helyeken való jövés-menés iránt?
  • Abszolút, bár szerintem gyermekkorában más is hasonlóképp lehetett ezzel. Nagyon sokat jártam a padlásunkon vagy bárhol ahová nem volt szabad mennem. Visszaemlékezve a tinédzser koromra: Karcagon például – ahol születtem – jó pár olyan épületbe másztunk be egy barátommal, ahová nem lett volna szabad. Ahol például most a Corvin negyed van, annak a helyén álló, lebontásra váró házakba is bementem bámészkodni 2007 nyarán. Igazság szerint ez az épületekről is szól és persze leginkább arról, hogy egész egyszerűen szeretek az efféle helyeken csellengeni.

A kóborlások arra szolgálnak, hogy legyen egy tér, amiben mehetek, létezhetem és közben új dolgok jutnak az eszembe. Egy kicsit művész szemmel is nézve: – bár én nem vagyok fotós, nem ilyen módon foglalkozom az épületekkel – mégis ezek az épületek inspirálnak. 

  • Mi az, ami vonz, ami adrenalin növelő ilyenkor számodra?
  • Ez a performanszhoz is kapcsolódik. Mert ebben szóba kerül a gondolkodásom, és az ahogyan az ötleteimet gyűjtöm. David Lynch beszél egy helyütt arról, hogy az ötleteket halászni kell. Mert, ahogy a halakat, úgy az ötleteket sem te “csinálod”, hanem egyszerűen csak rájuk akadsz, kihalászod őket. Vannak olyan helyszínek, melyek különösen alkalmasak ehhez. A kóborlások arra szolgálnak, hogy legyen egy tér, amiben mehetek, létezhetem és közben új dolgok jutnak az eszembe. Egy kicsit művész szemmel is nézve: – bár én nem vagyok fotós, nem ilyen módon foglalkozom az épületekkel – mégis ezek az épületek inspirálnak. Mindig van valami plusz információ, ami valamire késztet – és ez egyben egyfajta anyaggyűjtés is nálam.

fotó: Mihalicz Máté

  • Ez a mostani, Trafóbéli előadás hogyan indult?
  • Két éve volt az első Next Fesztivál. Akkor is és tavaly is kaptam egy felkérést: ha van kedvem, akkor csináljak valamit a Trafó épületében. Mindez köztem és a Trafó között egy párbeszédből indult – ők felajánlották a teret, én pedig elmondtam, hogy épp mivel foglalkoztam, amik érdekeltek érdekeltek épp akkor. Mind a két alkalommal egy helyspecifikus dolog született, két évvel ezelőtt például a galériában volt egy “körbemászkálás”. Ez a mostani is hasonló, csak most az egész épületre kizoomolva zajlik a kóborlás. Van egy felkérés, ehhez adott egy tér, és e kettőt próbálom betölteni valamivel.
  • Hogyan jellemeznéd a Trafót magát akkor, amikor be kell töltened, amikor dolgoznod kell vele?

Az érdekelt, hogy hogyan lehet kapcsolatba lépni az épülettel. Egy merev struktúrával, amiről azt gondolnád: sok mindent nem tudsz kezdeni vele. Aztán hamar kiderült: mégis lehet az épülettel beszélgetni. Egy hónapon át nagyon sokat időt töltöttem az épülettel. Csak sétáltam, kóboroltam, megfogtam dolgokat vagy épp csak leültem és igyekeztem kontemplatív kapcsolatba kerülni a Trafóval.

  • Erre nehéz válaszolni… Az elején azt gondoltam, hogy majd odamegyek és beszélgetek azokkal az emberekkel, akik ott dolgoznak már a kezdetek óta. Ők mesélnek majd az épületről nekem, a falon lévő képekről, és minden sarokról biztosan lesz majd ezer és ezer történetük, amit majd, mint alapanyagot, összegyűjthetek. Aztán persze amikor odamentem, rájöttem – bármennyire is érdekelt és izgalmas volt – hogy ez annyira nem érdekel. A kiindulópontom az volt, hogy valamit a színpadon kívül szeretnék csinálni. Egy olyan típusú dolgot, ami nem egy narratívát, nem egy történetet akar elmondani. Nem belehelyezni egy színházi térbe egy adott kontextust – hisz itt a Trafó épülete maga a kontextus. Inkább egy másik színű “szűrőt” szeretnék tenni közénk és az épület közé. Az érdekelt, hogy hogyan lehet kapcsolatba lépni az épülettel. Egy merev struktúrával, amiről azt gondolnád: sok mindent nem tudsz kezdeni vele. Aztán hamar kiderült: mégis lehet az épülettel beszélgetni. Egy hónapon át nagyon sokat időt töltöttem az épülettel. Csak sétáltam, kóboroltam, megfogtam dolgokat vagy épp csak leültem és igyekeztem kontemplatív kapcsolatba kerülni a Trafóval.
  • Mit sikerült megbeszélnetek egymással?
  • Azt tapasztaltam, hogy a Trafó nagyon nyitott rám. Partner volt abban, hogy azokról a dolgokról beszélgessünk, melyek engem érdekeltek, amik kapcsolódnak a bennem kavargó fogalmakhoz: a központ nélküli, a szerv nélküli testekhez. Kicsit nehéz erről beszélni, mert mindez nyilván egy nem verbális kommunikáció. Egy ilyen párbeszéd gondolatokat is ébreszt és remekül működik tükörként is. Felhoz belőlem dolgokat a Trafó épülete, melyek már meglévőkként mélyre ásódtak bennem. Nagyon sok nem verbális dolog, ami nem kézzelfogható, de mégis szervesen beleépült abba az eseményfolyamba, ami ott, ezekben az egy órákban történik.

fotó: Mihalicz Máté

  • Milyen tapasztalásokat adott?
  • Ezt a szót használom az előadásban: “időtöltés”. Időt tölteni a Trafóval vagy a Trafóban. Mindig azt láttam, tapasztaltam, éreztem az épületben, hogy: “jé, abból a sarokból hiányzik valami…akkor ott lehetne például egy… – azaz éreztem, hogy felajánlásokat tesz. Ám ahhoz, hogy ezt a felajánlásnak nevezett valamit észre vegyem, az kell, hogy elidőzzek, rá figyeljek, hogy teret engedjek neki – hogy észre vehessem, hogy „jé, még soha nem is néztem itt felfelé, még nem figyeltem ott azt az üres teret vagy épp egy kiszögelést“, ami mind-mind arra késztethet, hogy valamit kezdjek vele. Minden ilyesmi behív valamit. Valamit, amit eddig még nem tapasztaltam és nem próbáltam ki. Nagyon könnyen meg tudja ez adni azt az üres, flow állapotot, amiben jönnek-mennek a gondolatok. Könnyen el tudtam érni, hogy egy kreatív, figyelmesebb állapotba kerüljek.
  • Magáról az épületről, a TRAFÓról, mi az, amit lehet tudni?
  • Ez alatt a próbafolyamat alatt én sem tudtam meg semmit, amit előtte ne tudtam volna. Mert a célom is az volt, hogy ne is kérdezzek meg semmit. Pont úgy, ahogy most mi is találkozunk: mi sem ismerjük egymást. Holott nyilván érdekel az, hogy te ki vagy, mi a múltad, mik történtek veled, ahogy az is, hogy milyen terveid vannak. Viszont csak borzasztó ritkán tud megtörténni az, hogy két ember találkozik, együtt van és csak beszélget, mindentől függetlenül. Csak annyit tudok, hogy ez az épület egy transzformátor állomás volt – innen a neve is: Trafó. Amikor kapcsolatba kerültünk, ömlöttek volna a történetek, de én ezzel egyáltalán nem akartam foglalkozni. Egy szűz találkozást szerettem volna, amennyire az csak lehetséges.
  • Az eddigi előadásaid alapján milyen tapasztalataid lettek?

Ez alatt a próbafolyamat alatt én sem tudtam meg semmit, amit előtte ne tudtam volna. Mert a célom is az volt, hogy ne is kérdezzek meg semmit. Pont úgy, ahogy most mi is találkozunk: mi sem ismerjük egymást. Holott nyilván érdekel az, hogy te ki vagy, mi a múltad, mik történtek veled, ahogy az is, hogy milyen terveid vannak. Viszont csak borzasztó ritkán tud megtörténni az, hogy két ember találkozik, együtt van és csak beszélget, mindentől függetlenül.

  • Egy olyan dolgot szerettem volna csinálni, amiben szabadon lehet kezelni azt, hogy mikor merre megyünk. Ne fixálódjon az, hogy a színházi térben erről, az irodában pedig arról beszélek – hanem mindez szabad maradhasson. Nagyon érdekes, mert a Next Fesztnek a megnyitó napján kb. 15-en mentünk végig és tele volt a ház, hatalmas nyüzsgés volt. A következő alkalom egy koncert előtt volt, ekkor 3-4-en voltak. Az is teljesen más élmény volt. Most vasárnap, délután kettőkor tizen voltak. Semmi nem volt a házban, szinte teljesen üres volt – ekkor is teljesen más a hangulata az egésznek, hisz nem folyt a megszokott élet a házban. Alapvetően az történik, amit eltervezek, de mindez sokat tud változni attól is, hogy milyen útvonalon megyünk és éppen milyen napszak van. Pont ezért volt szempont az is, hogy legyen délután kettőkor, négykor, hatkor, este nyolckor, előadás közben, hogy különböző szeleteket lehessen kiragadni az épület életéből.
  • Hogyan kell ezt elképzelni? A téged követő nézők mennek a nyomodban és…?
  • Az történik, hogy jönnek utánam és különböző helyeken megállunk és különböző témákat hozok fel. Már eleve az is sok információ, hogy mindig új térben vannak és nagyon sokuknak ismeretlenekezek ezek a helyek. Amikor kevesebben voltunk, akkor több lehetőség volt arra, hogy kinyíljon egy kicsit ez az egész és elindult egy párbeszéd a nézők és köztem.

fotó: Mihalicz Máté

  • Mik ezek a helyszínek ? Gondolom nem ugyanazok, ahol az emberek a közönségtérben mozognak.
  • Igen, az a cél, hogy legyen minél több olyan helyszín, amin keresztül mennek az emberek – de azért mégsem olyan jelentőségteljes, mint a galéria, az iroda vagy a színháztér. Sok állomás például, lépcsőfordulókban Pontosan azért, hogy kerüljük a nagyon frekventált tereket – de azért így is végigmegyünk az egész Trafón. A pincétől a padlásig – ja, padlás nincs. Keresztül megyünk a klubon, a galérián, a színháztermen. Felmegyünk az irodába, ahová azért ritkán szoktak bemenni, a tetőteraszra, a belső teraszra. A ruhatár az egyik legjobb helyszín, de ide nem megyünk, és van egy kazánház, ahová szintén nem. A végén az történik, hogy bemegyünk a színházi térbe, ott van egy karzat Az is egy lenyűgöző helyszíne a Trafónak.
  • … igen, van perspektívája annak a helynek …
  • Vicces, az első idegenvezetésen le volt függönyözve a nézőtér, nem láttunk semmit abból, ami s színpadon történt, csak hallottunk – ez zseniális volt.

 Csendben vagyunk és csak figyelünk – függetlenül attól, hogy mi történik a térben. Eltöltünk 10-15 percet, amikor csak ülünk. Az előadás alatt azért volt zseniális ott lenni, fenn a karzaton, mert a legkisebb neszt is lehetett hallani. Éppen egy zene nélküli előadás volt, a Lépésidő, amiben ketten sétálnak körbe. Egy hanginstallációként működött ez az egész. Mert van egy előadás, amit nézni kéne, de most csak hallod. Ez akkor, ott mindenkinek elementáris élmény volt. Különlegessé vált.

  • Mitől volt az zseniális, hogy a lefüggönyözött tér mögött épp ment egy előadás?
  • A színházi “idegenvezetés” közben sokat beszélek arról, hogy igazság szerint nem csináltam semmit az elmúlt egy hónapban, csak itt voltam a térben és az időt töltöttem különböző helyszíneken. Próbáltam, hogy ezt hogyan lehet úgy beilleszteni az előadásba, hogy az emberek ne csak engem hallgassanak, hanem ők maguk is képesek legyenek ott erre az időtöltésre, elidőzésre. Voltak erre különböző ötleteim, de végül is, ami legjobban működik és ami a leglátványosab, a legnagyobb spektákulum, az az, ahogy felülről nézzük a színházteret. Csendben vagyunk és csak figyelünk – függetlenül attól, hogy mi történik a térben. Eltöltünk 10-15 percet, amikor csak ülünk. Az előadás alatt azért volt zseniális ott lenni, fenn a karzaton, mert a legkisebb neszt is lehetett hallani. Éppen egy zene nélküli előadás volt, a Lépésidő, amiben ketten sétálnak körbe. Egy hanginstallációként működött ez az egész. Mert van egy előadás, amit nézni kéne, de most csak hallod. Ez akkor, ott mindenkinek elementáris élmény volt. Különlegessé vált. Ehhez képest, amikor semmi nem történik a színpadon, akkor tényleg csak a teret lehet nézni és hallgatni: azt, hogy milyen zajok szűrődnek be. Ez egy kicsit ilyen John Cage-i figyelem hallgatás-gyakorlat. Nagyon jó egy ilyen hosszú séta után leülni. Mint az erdőben egy séta után is leülsz a padra és csak nézed a tájat egy kicsit… – hát ez is valami ilyesmi. És a Trafóban van is mit nézni.

 

Csatádi Gábor