Az Örkény Színház idei legbátrabb bemutatója kétségkívül a József és testvérei, hiszen az ezerötszáz oldalas tetralógia színpadra állítása a lehetetlenséggel vetekszik. Az persze kétségtelen, hogy az alkotók ennek ellenére megtalálták a kulcsot, így már csak az a kérdés, hogy vajon kinyitja-e a 20. század egyik alapművét, vagy beletörik a zárba.

Thomas Mann monumentális regénye úgy idézi fel a legendákba burkolt ősi kezdetet, hogy minden szavával lehánt egy mitikus réteget az emberiség történelméről. A mesebeli alakok húsvér emberekké válnak, a transzcendencia értelmezhető struktúrába rendeződik, a teljes mitológia átlépi a profanizálás küszöbét. A krónikák úgy öltik fel magukra az igazság köpönyegét, hogy pontosan tudjuk, ez csupán jelmez, mégis belemegyünk a játékba és hinni kezdünk. Az adaptálás bonyolultsága éppen ebben az egyszerűnek tűnő, ironikus gesztusban rejlik, ami olyan utazásra invitálja az olvasót, ahol az úti cél folyamatosan megkérdőjeleződik.

Gáspár Ildikó a brechti alapokhoz nyúlt, szinte meg sem kísérli bevonni a nézőt a színházi aktusba, élesen kijelöli a szemlélői pozíciót, az érzelmekre a legritkább esetben igyekszik hatni. Ám éppen ezek a maguk nemében kiválóan alkalmazott epikus gesztusok azok, amelyek révén a József és testvérei nem tud túljutni a technikai precizitás legmagasabb fokán. Hiába tágul kozmikussá a bibliai történet, a „desztillálás” megakadályozza, hogy megtaláljuk az igazi, elvitathatatlan kapcsolódási pontot Mann kultikus művéhez.

A szövegkönyv legnagyobb erénye egyértelműen az egyenes vonalú történetvezetés, az apróbb kitérők gondos lenyesegetése, így a három felvonás középpontjává József (Patkós Márton, Polgár Csaba) életútja válik: az ő mondatai, cselekedetei értékelik át a múltat, írják a jelent, és mozgatnak minden olyan szálat, amely a jövő felé vezet. Jákob (Gálffi László, Polgár Csaba) és másik tizenegy fia mintha csak statiszták volnának, akik felemésztődnek a természet, az ösztön és az érzékek által, míg József a már-már dölyfös öntudat és határozottság testet öltője, az első modern manipulátor. Testvéreiben csupán felemelkedésének eszközeit látja, az álmai által kijelölt utat szentnek és sérthetetlennek véli, ám ez az erősen hangsúlyozott magabiztos szerepjátszás – ugyanis József tökéletesen tisztában van azzal, hogy mikor milyennek is kell mutatnia magát –, az egész történetet megfosztja a feloldozástól. Nincs enyhülés, nincs elemelkedett pillanat, ahogyan fejlődésről sem beszélhetünk: József karaktere stagnál, az első percben is ugyanolyan szemérmetlenül számító, akárcsak az utolsóban. Hiába az önirónia által világos rendezői szándék, a színpadi történéseknek tétjüket vesztik. Ha ugyanis József pontosan látja, hogy mi fog következni, ha nem érheti semmi váratlan, akkor a kockázat fogalma eltörlődik, a felsőbbrendűség hetykesége pedig nem képes kitöltetni öt órát. A végső megbocsátás gesztusa csak kikacsintás marad, Jákob szörnyű jóslata az üdvözüléstől való megfosztatásról is elintéződik egyetlen vállrándítással, hiszen már mindent előre tudni lehetett. Az egy helyben állás még sosem volt ilyen nagyívű.

fotó: Horváth Judit

Ha Ascher Tamás és Gáspár Ildikó alapkoncepciója erre a számításra épült, a legnagyobb kérdés az, hogy a nyilvánvaló társadalmi-szociális üzeneten túl – ami egyébként a helyzethez idomulva hol finoman, hol átütő erővel artikulálódik –, mi az előadás célja. A hidegség és az ész egyeduralma nem bont ki olyan újszerű, a mához köthető értelmezést, amely tisztán kiolvasható volna a három felvonás valamelyikéből, pedig egymást érik a bravúros rendezői megoldások. Az első felvonásban a hangoskönyvre hajazó szövegmondás révén több gyenge pont fedezhető fel, mint a másik kettőben, ám a szimbolika már itt is rendkívül koherens, a jelentésrétegek pontosan illeszkednek egymáshoz. A folyton visszatérő gömbmetaforán kívül Noé bárkája az, ami vezérmotívumként vonul végig az egész darabon mind képileg, mind szövegszinten izgalmas dimenziókat nyitva meg. Ennek ellenére a József és testvérei tetőpontját egyértelműen a családon belüli kettőzés jelenti: a fiatal Jákobot és az érett, győzedelmes Józsefet egyaránt Polgár Csaba alakítja. Ez remekül érzékelteti az idő körkörös múlását, a generációk önmagába futó útját, és az eredet identitásmeghatározó szerepét, azaz voltaképpen mindent, amit a történet mondani akar nekünk.

Gáspár Ildikó a brechti alapokhoz nyúl, szinte meg sem kísérli bevonni a nézőt a színházi aktusba, élesen kijelöli a szemlélői pozíciót, az érzelmekre a legritkább esetben igyekszik hatni. Ám éppen ezek a maguk nemében kiválóan alkalmazott epikus gesztusok azok, amelyek révén a József és testvérei nem tud túljutni a technikai precizitás legmagasabb fokán. Hiába tágul kozmikussá a bibliai történet, a „desztillálás” megakadályozza, hogy megtaláljuk az igazi, elvitathatatlan kapcsolódási pontot Mann kultikus művéhez.

A színészi játék egyértelműen Gálffi László, Polgár Csaba és Patkós Márton hármasában csúcsosodik ki, ők a bástyái az előadásnak, az egymás körül keringő origók. Gálffi Jákobként elegáns iróniával mozog a színpadon, alakításában kiválóan elegyedik a magasztosság és a világi egyszerűség. Egyszerre érezzük azt, hogy ő minden földi bölcsesség hordozója, és azt, hogy tudása a naivitással párhuzamos. Ez a remek kettősség Polgár Csaba Jákobjában szintén tetten érhető, ám az idősebb József levetkőzik magáról mindenféle túlvilági, pátosszal rokon gesztust: a misztikum lehullik az emberről, és ott áll a maga manipulativitással átitatott meztelenségében. Polgár nagyszerűen karikíroz, komikus gesztusai egy kisfiú lelkesedését idézik fel, közvetlensége új, élénk színt hoz az előadásba. Ám hármuk közül legkiemelkedőbb – mondhatni első az egyenlők között – mégiscsak Patkós Márton, aki a fiatal József szerepében hihetetlen energiákat képes mozgósítani. Karakterformálásában az ösztön és az ész tökéletes egyensúlya figyelhető meg, és ami talán a legfontosabb: egy percig sem ég takaréklángon. Színészi mestermunka ez a legjavából.

fotó: Horváth Judit

Ugyancsak emlékezetes alakítást nyújt Kerekes Éva, aki Mutként a legelemibb testiség felől közelít a nőhöz, megpendít minden olyan húrt, amely a vággyal, az érzékiséggel, a sóvársággal és a bosszúval rezonál. Vele éppen ellentétes értékeket képvisel Hámori Gabriella földön túli, vigyázó Ráhele, aki a tisztaság mintaképeként fogja családja kezét a megbocsátás pillanatáig. Mellettük Tenki Réka az, aki igazán élővé tudja tenni karaktereit, aprócska manóként is komolyan veszi magát, valódi jutalomjáték az övé.

A színészi alakítások a mellékszerepekben is kiegyensúlyozottak, ám lehetetlen nem megfigyelnünk azt, hogy sokan az ironikus beszédmód végett a paródia oldaláról fogják meg karakterüket, így számos kisebb jelentőséggel bíró kétdimenziós figura tűnik fel az előadásban. Ez önmagában még nem zavaró, a probléma inkább abban rejlik, hogy így a történet súlya is el-elveszik az egyes részletekben. A sodrás egyébként ott a legerősebb, ahol a színészek nem narrációval jelenítik meg az érzelmeiket, hanem teljes valójukkal belehelyezkednek az adott szituációba, nem kételkedve igazukban. Ezeket a jeleneteket azonban újra és újra megakasztják a kifelé forduló szövegmondások, hol szerencsésen, hol pedig kevésbé sikerülten.

…lehetetlen nem megfigyelnünk azt, hogy sokan az ironikus beszédmód végett a paródia oldaláról fogják meg karakterüket, így számos kisebb jelentőséggel bíró kétdimenziós figura tűnik fel az előadásban. Ez önmagában még nem zavaró, a probléma inkább abban rejlik, hogy így a történet súlya is el-elveszik az egyes részletekben. A sodrás egyébként ott a legerősebb, ahol a színészek nem narrációval jelenítik meg az érzelmeiket, hanem teljes valójukkal belehelyezkednek az adott szituációba, nem kételkedve igazukban.

Izsák Lili díszlete kiválóan idomul a rendezés alapkoncepciójához. Stilizáltsága révén kitágítja a teret és az időt, mintha nem is számítana az, hogy hol zajlik a cselekmény, egyedül a megtörténés volna fontos. Szimbolikájával aládolgozik a Noé-motívumnak, központi díszletelemmé emelve a puritán kisházat, amely hol szerelmi fészek, hol menedék, hol pedig az Istennel való találkozás, az elmélkedés helyszíne. A felvonások során a környezet folyamatosan változik, ám ez az otthon állandó marad, a biztos pontot jelenti a világ őrjöngésében: a család mindenen felülálló, megbonthatatlan közösség, a hazatérés elkerülhetetlen. Szlávik Júlia jelmezeinek lezsersége szintén ezt a kortalanságot erősítik, egyértelművé teszik a szerepkettőzések kapcsolatát, így a viszonyrendszereket és jellemeket nem kusza hálóként látjuk, hanem rendezett, azonnal értelmezhető egységként.

fotó: Horváth Judit

A József és testvérei bizonyos értelemben véve páratlan előadás, más oldalról közelítve azonban csupán félig sikerült, merész vállalkozás. Mann műve ugyanis az emberiség fejlődésének nagyregénye, ebből azonban a remek színészi játék és a csúcsra járatott szimbolizmus ellenére is alig-alig kapunk vissza valamit. Nincs ígéret, nincs hitbe kapaszkodás, sem előrevivő remény, hiszen József mindvégig csupán önnön ravaszságából táplálkozik. Így maga az alapforrás kérdőjeleződik meg, hiszen Biblia értékei szinte kiíródnak a darab szövetéből, a kultúra alapjává pedig a mesterkedés, a taktikázás válik. A távolságtartó brechti mozzanatok nem hagyják, hogy a közönség érzelmet tápláljon a szereplők, a történések iránt, nincs közvetlen kapcsolat a színpad és a nézőtér között – éppen az hiányzik, amitől az Örkény bemutatója többé válhatna puszta interpretációnál.

(2017. február 4.)

Dézsi Fruzsina