Magyar vér.

Aki még nem adta fel, hogy a K2-nél valami formanyelvi azonosságot keressen, az most ismét nehézségekbe ütközhet, mivel a tőlük eddig nem látott fizikai színház nyelvén mesélik el nekünk Cserna-Szabó András regényét. Hegymegi Máté rendezésében kíméletlenül megelevenednek előttünk az identitásunk alap motívumai, azonban azok – a túlzások miatt és az azonosulási lehetőségek híján – mégis zárva maradnak számunkra.

A kettősségek néhol ellentétekké, máshol pedig erős szintézissé állnak össze ebben a szinte laboratóriumi környezetben. A tér egyszerű és elegáns megoldásokkal operál, hiszen az a célja, hogy egyszerre idézze a pusztaság miliőjét, és közben a történet meseiségét. A társulat  a teret  beszélve, zenélve és mozogva tölti be a történettel. Ahogy Beckettnél a fa, itt a színpad bal oldalán egy gémeskút áll, és a hátteret a nap lenyugvó sötét sárgás színei festik meg, megrajzolva számunkra az előtte feltűnő betyárok alakjait.

Az előadás során folyamatosan váltakozik a narráló szerepe – kik egyben szereplői is a történeknek:  szájról szájra adogatják a történetszálat. Eleinte nehezen követhető a cselekmény, nem is áll össze addig, amíg meg nem születik az ördög által elkeresztelt Rúzsa Sándor (Horváth Szabolcs). Az előadás ritmusa végig nagyon pontos, érezhető, hogy mind dramaturgiailag, mind a felhasznált eszközeiből tudatosan építkezik. Viszont ez a szűk színházi keret és a belső dinamika néhol lelassul, és így az egyébként jól sűrősődő részek szétterülnek és ellaposodnak. Előny azonban, hogy felkínált lehetőségekből egy sem marad kihasználatlanul, ám nem is lesz túlhajszolva.

A tanulságok, mint minden népmesében itt is levonhatóak, azzal a kitétellel, hogy itt nem köthető kompromisszum. Ez pedig pontosan rámutat arra magyar virtusban gyökerező dacra, ami képes aránytalanul eltorzítani az identitásunkat, ebből fakadóan feketének vagy fehérnek mutatkoznak a dolgaink. 

A gémes kút így válik hintává, árnyékot adó fává, a zene a hely atmoszférájának megteremtőjévé, testek pedig folyton változó díszletelemekké lesznek. A színészek minden „eszközzel” azon dolgoznak, hogy fenntartsák a Sömmi. világát. Ez a fajta színészkezelés a „szegény színházi” hagyományra mutat, de itt nem számolhatunk ehhez az irányzathoz kapcsolható zsigeri jelenléttel. Karakterisztikus alakokat láthatunk, képregényszerű színpadképeket, melyben keveredik magyar folklór és a modern filmes gondolkodásmód. Ez a kontrasztos eszközhasználat leginkább Tarantino filmjeire emlékeztet, ami hasonlóan vegyíti egy kultúra hagyományait  a modern eszközökkel és látásmóddal. Ez a fajt szerkesztésbeli kettősség egyre jobban kirajzolódnak előttünk, ahogy megismerjük Rúzsa Sándort. A szereplők első megjelenésre két dimenziósak, viszont az ebből eredő ellentmondások egyenetlenné teszik a figurák megítélését.

Tetteiket az igazságérzet és becsület vezérli, ám hol van az egyén igazságának és törvényeinek a határa? A „szemet szemért, fogat fogért” és az „aki másnak vermet ás, maga esik bele” igazságok itt szó szerintivé válnak. Így herélődik ki a méreggel gyógyító orvos, így lesz lelőve az áruló és agyon verve a kis gyerek, aki csak a Rúzsa Sándor nevét mondta ki. Az alázat, a tisztelet, a kegyesség már megalkuvásnak számít azokkal szemben, akik ütköznek a betyárok törvényeivel.

Az előadás ritmusa végig nagyon pontos, érezhető, hogy mind dramaturgiailag, mind a felhasznált eszközökben tudatosan építkezik. Viszont ez a szűk színházi keret és a belső dinamika néhol lelassul, és így az egyébként jól sűrősődő részek szétterülnek és ellaposodnak. Előny azonban, hogy felkínált lehetőségekből egy sem marad kihasználatlanul, ám nem is lesznek túlhajszolva.

Rúzsát talán a „sömmi sömmítette” ilyenné,  aki gyilkoláson és az ételhez elegendő rabláson kívül a napjait képes alvással tökéletesen eltengetni. Mindezt bűntelenül, hiszen ördögi jel védi, nem is csoda, hogy nem szándékunk vele azonosulni. Végig nézzük, hogyan szántja végig a pusztaságot Rúzsa dühe, és miként hajol meg mindenki körülötte.

A tanulságok, mint minden népmesében itt is levonhatóak, azzal a kitétellel, hogy itt nem köthető kompromisszum. Ez pedig pontosan rámutat arra magyar virtusból gyökerező dacra, ami képes aránytalanul eltorzítani az identitásunkat, ebből fakadóan feketének vagy fehérnek mutatkoznak a dolgaink. Azonban e két órára nyúló történet a remek színészi munka ellenére sem képes a figyelmünket önmagunkra irányítani. Megjeleníti a kérdéseket, de teret nem ad a vitára. Végtére is az a tükör, amin keresztül szembesülnénk saját hibáinkkal, csak akkor jöhetne létre, ha abba valamelyik szereplő szemén keresztül nézhetnénk bele.