Home / Megnéztük / Itt kalitkában élünk mind…
Itt kalitkában élünk mind…

Itt kalitkában élünk mind…

Akkor is, ha nem tudunk róla, és akkor is, ha számunkra ez már normalitás. Mindez nem kor- és geopolitika-függő, megterem ez mindenhol. Frances Ya-Chu Crowing amerikai kortárs drámaíró egy tajvani anya és egy amerikai diplomata gyerekeként A tökéletes boldogság világával a kínai népi demokratikus köztársaság mindennapjait hozza el közénk, Török Tamara fordításában, a Kamrába. A Máté Gábor rendezte előadás szelíd kézenfekvőséggel, minden direkt áthallás hangsúlyozása nélkül, már-már lírai epikussággal nyit ablakot a bennünket körülvevő és a magunkra erőltetett kalitka-létezésre.

A Kamra terében két oldalról körbeülünk egy nyújtott téglalapnyi, vascsövekből hegesztett, piros beton padlózatú kalitkát (díszlet: Czigler Balázs). Szellős rácsozatú kalitka, rácsai között átférne bárki, ki-be járhatna, ám nem tesz ilyet itt senki. Kényelmes determináltsággal, minden érdemi lázadás nélkül élnek benne a darab szereplői. Evidencia és magától értetődő adottságnak vett alapállapot.

fotó: Dömölky Dániel

Itt, így, ekképp zajlik az élet. Az élet, amelyben a lánycsecsemők moslékos vödörben végzik, mert a fiúgyerek az érték, minden más csak megtűrt, szégyellni való vegetálás. Ez a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság alaprezgése, ahol a Napsugárt (Mészáros Blanka) világra hozó anya, Xiao Li (Borbély Alexandra) sokadjára sem tud fiút szülni, majd amikor mégis, akkor bele is hal a szülésbe. Szelíd, kérlelhetetlen beletörődés, mely nem tud, nem képes már lázadni. És persze minek is lázadna, hisz a kínai társadalom már csak ilyen, itt ez így természetes. Pont úgy, ahogy a szülésznő kirángatja Napsugárt az anyából. Végállapot, fiúgyerek-orientáltság. Nyüszítés, rúgkapálás a kalitka rácsaiba kapaszkodva. Véglényekké válunk mi is ebben a szülésben. Észrevétlen beleszületünk általa ebbe a kényelmes, kalitkaelőadás-világba, ahol csak a férfiúi érvényesülésnek szavaznak sikert.

Szellős rácsozatú kalitka, rácsai között átférne bárki, ki-be járhatna, ám nem tesz ilyet itt senki. Kényelmes determináltsággal, minden érdemi lázadás nélkül élnek benne a darab szereplői. Evidencia és magától értetődő adottságnak vett alapállapot.

Vagy talán még annak se, hisz Li Han, Napsugár apja (Dankó István) szénbányászként szotyolát köpdös, galambokat tenyészt, és képtelen arra, hogy fiút nemzzen, hiába fizet ezért a vajákos asszonynak évente akár többször is. Az öntudatos versenygalamb-tenyésztő, a beszűkült világával, amelyben a tehetetlenség komfortossá, az akaratgyengeség mindennapossá szürkül. Elveszve a bánya, de leginkább önmaga mélységeiben. Bányász társával, Ran Fenggel (Dér Zsolt e.h.) az álmodozásban és a köpdösésben merül ki a szabadságuk, de nekik ez is normális. Ahogy nekünk is egyre inkább annak tűnik, minél tovább nézzük kettejüket. A fizikai és lelki nyomor hétköznapiságát, ahová hol mások taszítanak bennünket, hol pedig mi rántjuk saját magunkat. Máté Gábor rendezése, mint lassan lecsepegő infúzió áramoltatja belénk a tömény, frusztráló elnyomás, elnyomattatás mérgét. Oly lassan, hatásosan adagolva, hogy csak időnként eszmélünk fel, aztán ismét beleszendergünk ebbe az embertelen normalitásba.

fotó: Dömölky Dániel

Ahol a vécépucolóvá lett Napsugárból – aki így fedezi a testvére, Öcsi (Dér Zsolt.e.h) középiskola tanulmányait – annak ellenére nem lehet tíz év után sem részlegvezető, hogy egy öngyilkosság miatt megüresedik a poszt. Munkatársnője, Ming-Ming (Borbély Alexandra) aztán egyszer csak elcsábítja őt egy önfejlesztő tanfolyamra, ahol az önhipnózistól remélhet pénzt, karriert és boldogságot. Mészáros Blanka magától értetődő lelkesedéssel súrol padlót, sikálja a wc-kalitka rúdjait, szinte tapinthatóvá válik a beletörődés, az önfeladás. Az ő nyomora a miénket kürtöli világgá, még akkor is, ha legszívesebben elkendőznénk a saját, természetesnek gondolt kiszolgáltatottságunkat. Épp ezért kezdünk el mi is reménykedni vele együtt, a lehúzó determináltságból való kitörés lendületében. Mészáros Blanka kitörni vágyó, boldogulni akaró Napsugara mi magunk vagyunk.

Pontosan szerkesztett, karaktereket “ellenkarakterekkel” kiegyensúlyozó dráma ez, ahol mindenkinek megvan a maga szebbik, törekvő karakter-énje is. Napsugár anyjának, Xiao Lin-nek Qing Su Min arrogáns rendőrnője (Borbély Alexandra). Lao-nak, Napsugár felettesének (Bán János) Mr. Destiny (Bán János), aki az önhipnózis alaptanfolyam showmanjeként ugyanolyan ködös víziókba kergeti a hallgatóit, mint Lao, aki Napsugár ambícióit a beletörődés és a meghunyászkodás kliséivel tompítja.

Máté Gábor rendezése, mint lassan lecsepegő infúzió áramoltatja belénk a tömény, frusztráló elnyomás, elnyomattatás mérgét. Oly lassan, hatásosan adagolva, hogy csak időnként eszmélünk fel, aztán ismét beleszendergünk ebbe az embertelen normalitásba.

Ahogy a szülésznőnek is megvan az ellenpárja: Artemis Csang (Szirtes Ági), a vezérigazgató-helyettes üzletasszony, aki persze a paraszti származását ugyanúgy nem tudja leküzdeni, mint ahogy a szülésznő is csak a halott fiát képes névleg megesketni Napsugárral. A szénbányász Li Han-nak James Lin, a nagyarcú, ám tökéletesen alamuszi gyárosa (Dankó István) az “ikerpárja”. Ran Feng-nek pedig az ambíciókkal teli, művelt Öcsi, aki mindenáron igyekszik kilépni a családi determináltságból. Legalább annyira iker-, mint ellentétpárjai ezek a karakterek egymásnak. Máté Gábor rá is játszik erre az iker- ellentétpár dinamikára, amikor párhuzamosan, egymás mellett villantja fel ezeket a karaktereket. Megmutatva, hogy e karakterek nem a személyiségfejlődés egymást követő lépcsőfokai, s nem komplementerei, kiegészítői egymásnak, hanem csupán ugyan annak az éremnek a jobb és bal felőli mintázatai.

fotó: Dömölky Dániel

Tökéletes libikókajátéka ez a tökéletes boldogság világának, ahol senki sem képes meghaladni önmagát – bármennyire is vágyik rá, bármennyire is képesnek tartja magát a feladatra. Napsugárnak ugyan végül sikerül kitörnie és irodai alkalmazottá válnia abban a gyárban, ahol takarítóként kezdte, ám egy nyilvános szónoki beszéde miatt – amelyben szembehelyezkedik a rendszer mindent maga alá gyűrő visszásságaival – végül elmegyógyintézetbe zárják. Azonban innen is meg lehet szabadulni…

Máté Gábor rá is játszik erre az iker- ellentétpár dinamikára, amikor párhuzamosan, egymás mellett villantja fel ezeket a karaktereket. Megmutatva, hogy e karakterek nem a személyiségfejlődés egymást követő lépcsőfokai, s nem komplementerei, kiegészítői egymásnak, hanem csupán ugyan annak az éremnek a jobb és bal felőli mintázatai.

A bemutatón láttam az előadást, ahol a rendezői szándék még nem tudott igazán letisztult erővel hatni az előbb említett nagyon finom libikókajáték karakterformálásaiban – de ez csak idő kérdése. Ahogy az is, hogy felismerhessük végre: egymás ellentét- és ikerpárjaiként mind ugyanannak a tökéletes boldogságnak hitt kalitka-világnak a lakói vagyunk. Nem csupán a népi demokratikus Kínában, hanem a kelet-közép-európai Magyarországon is.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

Scroll To Top