Home / A függöny mögött / Interjúk / „Az egyoldalúság mindig veszélyes”
„Az egyoldalúság mindig veszélyes”

„Az egyoldalúság mindig veszélyes”

A Radnóti Miklós Színház legújabb bemutatója, a Téli rege időn és téren átívelő mesét bont ki előttünk a féltékenységről, a megbocsátásról és az újrakezdés lehetőségéről. A Leontest alakító Pál Andrással olyan határvonalakról beszélgettünk, amelyek ezeket a fogalmat végtelenül illékonnyá teszik.

  • Ritka, hogy a karakterednek nincs valamiféle humora, iróniája, legyen szó tiszta komédiáról vagy éppen sötétebb, abszurdabb árnyalatról. Egy ilyen keményebb, komorabb szerep milyen más kihívások elé állított téged?
  • Leontes személyisége elképesztően összetett, éppen ezért rengeteget kell hozzáadnom a személyes élményeimből. Azt a fajta mániát és paranoiát, ami megjelenik a szerepben, tulajdonképpen saját magamból kell felkaparnom. Fel kell erősíteni a saját szorongásaimat, félelmeimet, viszonyaimat az egyes szituációkhoz. Akkor dolgozom igazán jól, ha egy idő után már nem is tudom teljesen objektív szemszögből figyelni a karaktert, mert összemosódnak a határok. Egyébként éppen az ilyen szerepköröket érzem nagyon közelinek, hiszen személyes üggyé tudnak válni. A párnaemberből Katurian figurája még az, ami ennyire komplex, ezért folyamatos kihívás számomra, de én éppen ezeket szeretem a legjobban játszani.
  • A próbafolyamat során egyébként éreztétek azt, hogy egy kultikus Shakespeare-darabbal foglalkoztok?
  • Természetesen, hiszen majdnem minden Shakespeare-darab kultikus, meg kell küzdeni velük. Gyönyörű, de elképesztően nehéz nyelvezete van a Téli regének, és ez már önmagában bonyolulttá teszi a darabot, hiszen komplex, összetett mondatokban kell egy-egy végtelenül egyszerű és tiszta gondolatot közvetítenünk. Nagyon nagy odafigyelést igényel, és mivel minden drámájának több bejárata van, folyamatos a döntéskényszer. A Téli rege monumentális, és iszonyatosan nehéz történet, főleg Leontes szemszögéből, aki kvázi megöli a feleségét és a gyerekét. Rettentően észnél kell lenni, és mivel még nagyon a bemutató közelében vagyunk, nem is tudom előadás után azonnal elengedni a szerepet. Egyfolytában ezen pörög az agyam, a dráma kemény időtlensége és szélsőségessége újra és újra meg tud ütni.

A tél itt is, mint a legtöbb drámában, az idő múlását, az elidegenedést jelképezi. Már csak ezért is hat rám olyan erősen, hiszen kamaszkoromban magasról tettem az időre, és most megdöbbent, mennyire igaz mindaz, amit a szüleim és a nagyszüleim mondtak az élet múlásáról. Ijesztő belegondolni abba, milyen gyorsan elmennek az ember mellett a napok. Szinte észre sem vesszük, de már eltelt tíz-húsz év, visszatekinteni pedig borzasztóan nehéz. Előbb vagy utóbb mindenki belekerül egy mókuskerékbe, amiből szinte lehetetlen kiszállni, pedig jó volna megállni egy kicsit és elgondolkodni azon, hogy vajon mi végre csináljuk mindezt, mi is az értelme az életünknek.

  • Ez az intenzív érzelmi hatás nyilván nem független attól, hogy a karaktered voltaképpen féltékeny, hatalmaskodó zsarnok.
  • Igen, ő valóban egy önhitt autokrata, de nekem meg kell találnom az igazságát is, mert úgy lesz hiteles a játék, ha az ő oldalát tudom teljes odaadással képviselni. Leontes kiváló példa arra, hogy mennyire befolyásolhatja az életünket egy-egy apró sejtés, mert olyan mértékben felerősítheti a paranoid gondolatainkat, hogy már magunkon sem tudunk uralkodni. És hiába klappol az élet minden tekintetben, egyetlen pillanat alatt kihívhatjuk a sorsot magunk ellen.

fotó: Gerencsér Anna

  • Igen, valójában Leontes csak sejt valamit és ennek a sejtésnek teljesen alárendeli magát, mintha a bizonyítékok nem is érdekelnék. De ha az alapvető bűn, a megcsalás nem történt meg, akkor mi itt a drámai vétség?
  • Ez persze elemzésbeli kérdés, de több megfejtés lehetséges.  A kulcs talán az, hogy ráébredjünk, egyetlen félreértés milyen iszonyatos lavinát tud elindítani, főleg akkor, ha az emberek között nincs nyílt kommunikáció. Az egyoldalúság mindig veszélyes és ez jelenti az igazi vétséget, ami által egészen könnyedén szét tudjuk rombolni azt, ami körbevesz bennünket. Leontesnak megadatott egy szinte tökéletes házasság, az életének minden szegmense harmonikus, de a hatalmon lévők állandó rettegése végül felőrli őt is. Az pedig, hogy egy apa kiváltja a saját fia halálát, olyan erős sokk, amit az ember agya még befogadni sem képes, nemhogy feldolgozni. Az ő életében ezután nincs már megváltás, ez egészen biztos.

Az a borzasztó és egyben szép is a munkámban, hogy elemezzük a különböző szituációkat, és folyamatosan újabb megoldásokra bukkanunk, mert akár egy mondatot is ezerféleképpen értelmezhetünk. Nem lehet pontosan megmondani, hogy mi a helyes, vagy mi az, ami kevésbé érvényes, éles határok pedig főleg nincsenek. Ezért van az, hogy az előadás végén sincs igazi feloldás, miközben látszólag visszaáll egyfajta rend. Azt gondolom, hogy egy ilyen szörnyű történet után nincs újrakezdés, elindulhat ugyan valami, az mégsem lehet rokona a hajdan volt harmóniának, mert ha két ember viszonya a megbánáson alapul, akkor már semmiféle gesztus nem lehet természetes.

  • Ezért ’téli rege’ az ő története?
  • A tél itt is, mint a legtöbb drámában, az idő múlását, az elidegenedést jelképezi. Már csak ezért is hat rám olyan erősen, hiszen kamaszkoromban magasról tettem az időre, és most megdöbbent, mennyire igaz mindaz, amit a szüleim és a nagyszüleim mondtak az élet múlásáról. Ijesztő belegondolni abba, milyen gyorsan elmennek az ember mellett a napok. Szinte észre sem vesszük, de már eltelt tíz-húsz év, visszatekinteni pedig borzasztóan nehéz. Előbb vagy utóbb mindenki belekerül egy mókuskerékbe, amiből szinte lehetetlen kiszállni, pedig jó volna megállni egy kicsit és elgondolkodni azon, hogy vajon mi végre csináljuk mindezt, mi is az értelme az életünknek.
  • Te meg tudsz állni néha?
  • Folyamatosan a maximumon pörgök, ami nagyon jó, ugyanakkor azt is tudom élvezni, ha egy kicsit minden elcsendesedik körülöttem. A nővérem Szicíliában él, mindig hatalmas élmény az, amikor meglátogatom és kisétálok a partra, nézem a tengert. Valaminek a végét és a kezdetét. Ez az időtlenség. Ugyanakkor itt  érzem a leginkább azt, hogy milyen jelentéktelenek vagyunk, mert akármi is történik, mennünk kell tovább. A Téli rege szépen mutatja, hogy az idő megold mindent, valójában pedig semmit sem, mert éppen általa hajszoljuk bele magunkat a tévedéseinkbe. Folyamatosan sürgetjük magunkat, pedig igazából csak azokban a pillanatokban ragadható meg leginkább az élet miértje, amikor törődünk, szeretünk, tapasztalunk.

fotó: Gerencsér Anna

  • Az idő  mellett a másik absztrakt fogalom, ami hangsúlyosan megjelenik a Téli regében, az a képzelet. A képzelet és a valóság közötti határ illékonysága.
  • Pontosan. Az a valóság, amit gondolunk, és ez baromi rémisztő. Már a puszta tények mindent döntéssé tesznek, mert választanunk kell, hogyan is fogjuk meg őket, milyen oldalról szemlélünk egy-egy problémát, konfliktust vagy bármiféle eseményt, tehát a képzelet a kezdetektől fogva jelen van minden élethelyzetben. Az a borzasztó és egyben szép is a munkámban, hogy elemezzük a különböző szituációkat, és folyamatosan újabb megoldásokra bukkanunk, mert akár egy mondatot is ezerféleképpen értelmezhetünk. Nem lehet pontosan megmondani, hogy mi a helyes, vagy mi az, ami kevésbé érvényes, éles határok pedig főleg nincsenek. Ezért van az, hogy az előadás végén sincs igazi feloldás, miközben látszólag visszaáll egyfajta rend. Azt gondolom, hogy egy ilyen szörnyű történet után nincs újrakezdés, elindulhat ugyan valami, az mégsem lehet rokona a hajdan volt harmóniának, mert ha két ember viszonya a megbánáson alapul, akkor már semmiféle gesztus nem lehet természetes.

A fontossági sorrendek mindig váltakoznak, a viszonyunk a világhoz egészen meghatározhatatlan. Persze mindenki megideologizálja magának, hogy mit miért csinál, de ezek az ideológiák lehetnek ugyanannyira érvényesek, mint amilyen erősen megkérdőjelezhetőek. Olyan, mintha eltűnt volna az állandóság.

  • Ezek szerint az idő és a képzelet az, ami összekötheti a Téli regét bármelyik korszakkal?
  • Igen, főleg ezeknél a fogalmaknál kapcsolódhat be minden generáció a történetbe. Irgalmatlanul gyors világban élünk, egy-egy sejtést azonnal igazságnak könyvelünk el, és máris megosztjuk a közösségi média platformjain. Megfosztjuk magunkat az időnek attól a kegyétől, hogy rálássunk a dolgokra, megvizsgáljuk őket, és ne csupán halvány megérzések alapján ítélkezzünk. Fogalmam sincs, hogy ez visszafordítható-e egyáltalán. Az azonnali visszajelzés mentén próbálunk létezni, nincsenek meg azok a mély gyökerű értékrendek, amelyek régen még működtek. Vadon van most, azt érzem. Ez talán törvényszerű is, mert minden újra és újra megismétlődik. Mindig van valami, amihez nehéz alkalmazkodni, ami miatt nyakló nélkül rohanunk előre egészen addig, amíg bele nem ütközünk a korlátainkba.
  • Mi az, amihez másképp állunk hozzá? Milyen értékrendekre gondolsz most pontosan?
  • Azokra az alapviszonyokra, amiket a Téli rege  megjelenít: a házasságra, a családhoz való viszonyra, a szerelemre, a barátságra és ezek már önmagukban is lefedik az egész életet.. Olyan értékek ezek, amelyeket nagyon könnyű szétrombolni, Sok esetben jóval többet vagyunk a munkahelyünkön, mint otthon, és nem lehet, hogy ez ne hasson ki a kapcsolatainkra. , Ha nem figyelünk oda, gyakran egymásba mosódnak a viszonyainkban elfoglalt szerepeink.

fotó: Gerencsér Anna

  • Ezek szerint ma a munka nagyobb értéknek számít, mint a család?
  • Túl erős lenne ez a fajta általánosítás. Van olyan ember, akinek megszületik a gyereke és onnantól kezdve semmi másról nem szólnak a napjai, csak a családjáról, és ennek az ellenkezője éppolyan gyakran megfigyelhető. A fontossági sorrendek mindig váltakoznak, a viszonyunk a világhoz egészen meghatározhatatlan. Persze mindenki megideologizálja magának, hogy mit miért csinál, de ezek az ideológiák lehetnek ugyanannyira érvényesek, mint amilyen erősen megkérdőjelezhetőek. Olyan, mintha eltűnt volna az állandóság.

A szerző: Dézsi Fruzsina

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*

Scroll To Top