…van még valami, amit nem lehet jól körülírni. Ami nem a fül és az értelem számára beszédes, hanem minden más számára, melyek e kettőn túl léteznek. A Száz Szóban Budapest pályázatára beérkezett szövegeket a város szívében Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor adta tovább nekünk a Manna Produkció és a Mozsár Műhely közös estjén. A Nagymező utcai kávézó felső emelete megtelt a múlt és jelen Budapestjének időtlenségével, amely a szavak között, alatt, mellett és túl átragadt ránk is.
Ebben a reánk átragadásban döntően fontos, hogy a szavak értelemre hatásának szintjén túl történt. Annyira igaz ez, hogy a két részes előadás első 20-30 percében a szövegek még csak elsorjáztak előttünk. Szövegszínházat kaptunk, amolyan két dimenziósat. Masíroztak a százszónyi történetek, egyik a másik után, ám mégsem érződött a színészi interpretáláson, hogy hús-vérré változnának ezek a prózában lenyomatolt városi legendák. Érdekes hatás ez: érzed a lüktetést, a szándékot, hallgatod a jól egybeszerkesztett, gondosan együvé illesztett szövegek pontos, egymásból élő ritmusát (dramaturg: Fekete Ádám), viszont az a svung, érzelmi tónus, ami mindezekben ott van, nem képes hozzád elérni.

fotó: Sin Oliver

Hibátlan, profi szövegmondás, amely mégsem tud az első fél órájában az előadásban testet ölteni, csupán a fejed fölött elreppenve, csiszoltságával az értelmedre, a lényed egyik felére hatni. A város történetei elsorjáznak melletted, de nem érzed, hogy személyesen közöd lenne mindehhez. Szilágyi Csengének és Nagy Dániel Viktornak ebben az első 30 percbeni kontakt szegénységéből eredhet, hogy nagyon kevéssé érezzük csak magunkénak a budapestiségnek ezt az egyedire hangszerelni akart atmoszféráját – holott indíttatást kaphatnánk kettőjüktől hozzá.

Bejárjuk Budapestet, az imént még csak mellettünk elzakatoló szavak elkezdenek szikleveleket bontogatni, a szövegek mozdulatokat, gesztusokat növeszteni. Minden történet tekergődzni indul a maga iramában  bennünk. Élővé válik az, ami eddig csak mesteri szövegszínházként létezett.

Aztán ez a kezdeti szöveg vonulás lelassul. És ettől a lassulástól és ütem váltástól elkezdenek életre növekedni a száz szónyi szövegek. Megnőnek a szünetek, jut idő a szavak, a tagmondatok, a tőmondatok ízlelgetésére. Elkezdenek belakódni a hangsúlyok, élettel telni a rövidebb-hosszabb történet-egészek. A Mozsár Műhely pici pódiuma, két szélén az előadók bárszékeivel, a színpad hátsó részében lévő vetítővászonnal együtt lassacskán mozgalmas elegyé állnak össze, melyben minden alkotó elem a maga helyére kerül. Kazi Roland hang- és fénytechnikai bravúrjai, a vászonra vetítődő képekkel, az árnyjátékokra épülő játékosságaival ideális alap egy induló utazáshoz.
Igen, mert szép lassan, ám annál határozottabban, a két színészünk és a szövegek gyűrűztető utazásba kezdenek velünk együtt. Bejárjuk Budapestet, az imént még csak mellettünk elzakatoló szavak elkezdenek szikleveleket bontogatni, a szövegek mozdulatokat, gesztusokat növeszteni. Minden történet tekergődzni indul a maga iramában  bennünk. Élővé válik az, ami eddig csak mesteri szövegszínházként létezett.

fotó: Sin Oliver

Mesél a 4-es 6-os magányos nénije Szilágyi Csenge tűpontos monológjával, a zöldesre világított fényben, Nagy Dániel Viktor meghitt játékosággal átnyújtott, körfolyosós Babi nénije a pesti bérházakból. Kettőjük közös, autentikus játékával megrajzolt volán sofőrje és utasa az utazási szabályok értelmetlen rugalmatlanságáról, a panaszkönyvbe írogatás lehetetlenségéről.

A szavakon túli tájszólás számba menő pesti hanglejtések, és a két színész saját dalai az előadás végére képesek lesznek teljesen átitatni Budapest-létérzéssel az egész produkciót. Azt, amely így már könnyedén eléri célját: Budapestről a szavak szintjén tünékeny, ám életérzésben összetéveszthetetlen és kitörölhetetlen lenyomatot adni.

Az est 50 percének tájékán elkezdjük érteni Budapest Budapestiségét. A magyar rögvalóság szocializmusból ránk hagyományozódott, mással össze nem keverhetőt illatát. Azt, ami józan ésszel nehezen viselhető, amit csak szeretni lehet, mert egyébként csak menekülnél előle. Ezek a szövegek így, most már képesek lesznek “hazatalálni”, és Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor segédkezésével életérzéssé válni. A mondatok, a bekezdéseknek izzadtsága, groteszk derűje, az épp ésszel elviselhetetlen, csak rajongással értelmezhető abszurditása lüktetni kezd. Az, amelyről az itt élő, vagy a gyakorta ide látogató kölföldi vakon is felismeri: ez Budapest!

fotó: Sin Oliver

A szavakon túli tájszólás számba menő pesti hanglejtések, és a két színész saját dalai az előadás végére képesek lesznek teljesen átitatni Budapest-létérzéssel az egész produkciót. Azt, amely így már könnyedén eléri célját: Budapestről a szavak szintjén tünékeny, ám életérzésben összetéveszthetetlen és kitörölhetetlen lenyomatot adni.
Következő előadás: május 5., Mozsár Műhely