Fiatal és középkorú budai értelmiségiekkel tömött lépcső fogad a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház hatalmas ajtójának belső oldalán. Egy pillanatra a valahai gimnáziumom folyosóján érzem magam a várban, ahol a büfé előtt mindig olyan türelmetlenül ácsorogtunk a nagyszünetben. Egy középkorú vörös nő tolakodón kérdezi, hogy az a sor-e amiben én állok, talán azt hitte fagyiért várakozok a jegypénztár bódéja előtt… Eljátszottam a gondolattal, hogy talán már ez is a Pass Andrea rendezte Bebújós című előadás része – amit látni fogok héttől, de nem az volt.
Egyszerre tűnik izgalmas és elcsépelt vállalkozásnak az eljövendő drámapedagógiai lecke a színlap bemutatkozó szövege alapján. A sötétben lágy női énekhang száll. Az egyre felerősödő erotikusan fülledt fényben rekedtes hangon dúdol Petrik Andrea. Utoljára a Radnóti Miklós Színház Turandot címszerepében láttam az azóta függetlenné avanzsált színésznőt. Nem ez az első közös munkája a rendezővel, a Napraforgó című előadásban – első közös munkájuk során, melynek idén februárban volt a bemutatója – ő játszotta a tanítónénit.

fotó: Dömölky Dániel
Hasonlóan ehhez, már abban az előadásban is nehezen voltak szétválaszthatóak a gyerek és felnőtt karakterek. Az első színben a játéktér közepén az öt elemből összeilleszthető kör alakú ülőalkalmatosság most képzeletbeli színpadként szolgál egy valódi pesti szórakozóhelyen, a Lámpásban. Amint bevilágítódik a színpad, egy óvoda gyerekbarát öltöző padjai villannak fel a színpad jobb és bal oldalán, hátul szekrénysor zárja a teret (diszlet: Balázs Juli). Pető Kata jelmezei passzolnak a kék–piros bútorokhoz, a felnőttek ruhái kinézetre jellegtelenek, de praktikusak. Mivel az előadás során a színészek egyszerre két szerepet játszanak – a szülőket és a gyerekeket – könnyen és gyorsan válthatóak, tépőzárral leszedhetőek. Egyedül az óvónénit alakító Réti Adrienn ússza meg a folyamatos átvedlést – ő végig megmarad a karakterében, porondmestereként.
Pass Andrea közvetlenül, őszintén érthetően, és életszerűen írta meg az előadás szövegét. Olvasmányos, könnyen emészthető, tetszik. Ezáltal válik könnyebben emészthetővé a másfél órás, szünet nélküli nyomasztóan komoly történet. A teljesen átlagos szülők a hétköznapokban is összejárnak, nemcsak az óvodában érintkeznek, amikor viszik és hozzák a gyerekeiket. Panni anyukájának (Petrik Andrea) fellépéséről távozva ismerkedek meg ezzel a négy könnyen beazonosítható szülő típusokkal, akik korántsem olyan bonyolult és összetett jellemek, mint ahogy az az első látásra tűnik.
Vegyük is őket sorjába. A Schruff Milán alakította Olivér és apukája a tipikus felelőtlen, hirtelen egyedülállóvá váló apuka, – aki a viselkedése által – tudattalanul agresszívvá, sunyivá hergeli kisfiát, aki dinoszauruszokkal, tigrissel, mások megalázásával kompenzálja apja viselkedési zavarait. A színész nagyon élvezi, amikor gyerekbőrbe bújhat, vérszemet kapva játssza Olivért. A közönség talán az ő jeleneteinél nevet a legtöbbet – ez sajnos az egész előadás mondanivalójának az összekuszálásához vezet. Amíg a többiek szemmel láthatóan komoly küzdelmet vívnak, hogy ne “gügyögjék túl” a jeleneteket, ő gátlástalanul gügyög. Apukaként jobban áll neki a színpad, az előadás elején, amikor részeget alakít, nem hiszem el, hogy részeg.

fotó: Dömölky Dániel
Brunó apukája (Formán Bálint) szintén elvált – valószínűleg nem a vehemens viselkedése miatt. Nem esik nehezére a jó fej – akár Mikulásnak is beöltöző – apuka karakterének a megformálása. Igazán a balladai homály akkor kezd erősödni karaktere körül, amikor fia, Brunó bőrébe bújik, aki betegesen vonzódik a csillogó szemű, mindig mosolygó óvónénihez, és nőies viselkedéssel kompenzálja apja puhányságát és tétlenségét a vele nyíltan flörtölő csinos óvónővel szemben. A Pannit és anyukáját játszó Petrik Andrea kimérten, komolysággal áll hozzá mindkét szerepéhez. Alázatosan és határozottan, néhol zavarba ejtő  pontossággal alakítja a sérült kislányt, aki anyja eseti önzősége miatt szeretethiányban szenved, és némán tűri keresztútját az óvoda szekrényében, folyosóin. A színésznő rájön arra, hogy ha az általa megformált szerepnek az eszenciájára koncentrál, akkor a külsőségek, a testbeszéd, a gesztusok, a mimika, a hangleejtés hozzá illeszkedik. Ezért mûködik. Tudatosan koncentrál a tudatalattijára. Elgondolkoztat, és általa értem meg, hogy az előadás célja valójában az, hogy rámutasson a felnőtt társadalom gyerekes viselkedésére, a gyermekek kegyetlenül őszinte tekintetén keresztül.
Herczeg Adrienn Bori és mamája szerepében izgalmas témákat „hasogat a fejszéjével”, de néha kirepül a kezéből a balta. A felszínes anyuka színjátékát viccesen leplezi le a kislány, és az óvodai rejtély is megoldódni látszik, közben elharapódznak a szülők között az indulatok. Amikor az anyukát alakítja, akkor következetesen buta, csipőből hozza a szerepet, ugyanakkor kár, hogy koncentráció hiányában hajlamos arra, hogy következetlenül „szétgügyögje’ a gyerekes jeleneteket. Az átváltozások váratlanul történnek, figyelmeztetések nélkül, amitől álomszerűvé, ködössé válik az előadás történetvezetése.
A párhuzamos világok cselekményének gőzöse két sávon zakatol a fejemben, próbálom értelmezni az eseményeket, de a felnőttek és gyermekeik történeteinek sínei nem találkoznak.  Csak fel-fel villannak az elsuhanó táj, a jelenetek váltakozásában. Habár a Réti Adrienn játszotta óvónéni karaktere tűnik a legnormálisabbnak, legszerencsésebbnek, (ő az aki végig egy szerepben maradhat az este során) én már az előadás elején gyanakszom rá, hogy nem minden arany ami fénylik. Úgy érzem a színésznő nem mer kilépni a komfortzónájából, és sokszor feleslegesen „visszahúzza” magát. Hatásvadász a szétkent szemfesték összeroppanása végén, és az egy helyben álló cigarettázás sem volt túl jó ötlet. Talán zavarta, hogy a többiekkel ellentétben neki végig felnőttnek kellett maradnia? A csinos nő, akinek nincs társa. Miért nincs? Még egy elvarratlan szál.

fotó: Dömölky Dániel
Legszívesebben belépnék a színpadra, kézen fognám, és elvinném vacsorázni. Ez a szál, talán a legizgalmasabb, teljesen nyitva marad. A darab vége hanyagul össze lett csapva, a remek ötlet, és élvezetes dialógok által szőtt feszes háló megreped, és a katarzis legyét óhajtó kritikus-pók már nem vacsorázik ma este – az óvodai szimbolikával élve. A bebújós játék túldramatizált, ezért súlytalan marad a drámai hatása. Keresztes Gábor sejtelmes, enyhén horror filmre emlékeztetô zenéje viszont a fülemben maradt. Az előadás idézőjelbe teszi magát. Remélem, hogy a gyerekek nem ilyen gonoszok, és a felnőttek sem ennyire hülyék.
(2017. április 26.)

Bozóky Balázs