Home / Megnéztük / Körben történik minden
Körben történik minden

Körben történik minden

Mert ebből a körből, nem tudunk kilépni. Nem tudunk, mégha olyannyira szeretnénk is. Nem csak a monda szerinti kaukázusiból, hanem a mindenkori életeink közös, egymástól elkülöníthetetlen köreiből, köréből sem. Rá vagyunk kényszerülve,  hogy képesek legyünk bánni magunkkal, a másikkal, a közös dolgainkkal… A brechti didaktikus dráma, A kaukázusi krétakör a Kamrában egyszerre lesz Székely Kriszta rendezésében szimbolikusan kicsinyített és a játszóhely falait globálisan átlépő körré, melyből nem – vagy csak küzdelmek árán – tudjuk kivonni magunkat.

A kerettörténet a brechti elidegenítő hatást elérendő kedélyes közönség csevejjel indul. A színházba meg kell érkezni, akklimatizálódni – mondhatnánk teoretikusan. Vajdai Vilmos keresetlen közvetlenséggel a színpad dobogójának szélén ülve könnyeden beszélgetésbe kezd velünk, mintha egy volna közülünk. És elfelejtjük a néző szerepünket, zavarba jövünk, aztán pillanatok alatt ebben a beszélgetős szerepünkben kezdjük másként gondolni azt, amit nézőként tőlünk “várnának”. Hiszen itt senki semmit nem vár, hacsak azt nem, hogy légy jelen a gondoltaiddal is az érzelmeid mellett. Felolvasó színházként zajlik a kerettörténet, vitáznak, érvelnek egymással a két kolhoz emberei. Meg kellene alkudni, közös jövőt építeni egy kisebbség által elzsákmányolt, kifosztott völgyben. Nézzük a színészeinket, mintha magunk ülnénk egymással szemben, jobb és bal felől a színpadszéleken. Egymással szemben, egyként, mégis kettéosztva. Jó lenne tudni, vajon Brecht milyen rendezői instrukciók közepette képzelte el ezt a keretjátékot, milyen felütést szánt és miképp neki – azon túl, hogy elidegeníteni akart. Persze nem érdemes csak ezt az egy brechti effektust szajkóznom, hisz vajon ugyanazt értem-e ma alatta és ugyanúgy, ahogy annak idején Brecht értette?

fotó: Horváth Judit

Mindenesetre itt valami működik. Valamit megértek abból, ami jóval több és kevesebb is, mintha csak az elidegenítő színházról beszélnénk. Székely Kriszta pár méternyi közelségbe hozza közénk azt, amitől egyszerre gondolkodunk el és csodálkozunk rá arra, ami ebben a darabban zajlik. A darabbéli darabnak én leszek a szereplője, és e darabbéli szereplő olyan lesz, mint én. A didaktikus dráma, tanmese színházzá,  tyúkszaros mindennapisággá lesz. A négyszögletes, dobogónyi színpadot üljük körbe (díszlet: Szakács Ferenc), amelynek közepe egy forgószínpad, rajta egyetlen téglalap alakú farost ládával, ami hol uralkodói magaslat, hol koporsó, hol kád, vagy épp csak menedék. Menedék, ami mögé bújni lehet, amire fel lehet állni, amin el lehet terpeszkedni, meg lehet pihenni.

…ebben az eszeveszett partizán összevisszaságban – amit Molnár Gusztáv igazi fogd-meg fegyverese hitelesít számunkra -, ebben az elkergetem-föllázadok-kifosztom happeningben valami mégis képes lesz megállítani az esemény-sorjázást: Gruse Vacsnadze (Pálmai Anna) és Szimon Csacsava (Mészáros Béla), a konyhalány és a katona szerelme. Kettejük játéka valamit odalop a pillanat erejének intenzitásából, ami egyszerre a szándékos érzelemvadászat és a lélek-finom ragaszkodás mesteri arányokkal tálalt elegye.

Azaz csak lehetne, mert ez a ládány stabilitás, ez a négyszögletnyi színpad majd egésze forog. Ritmust, ütemet diktálva ennek a szándékosan kicsire, már-már parányira zsugorított játéktérnek. Minden másképp látszik, minden máshova kerül, minden más rálátást nyer. És van is itt mire fókuszálni: a láda tetején szoborcsoportként pózoló Georgi Abasvili (Rajkai Zoltán) és uralkodói sleppe terebélyesedik fölénk onnan a ládafiáról, mint Petőfi tyúkja, mi meg csak nézünk fölfelé, hunyorgunk rájuk. Ők közben, mint a vásári körhinta keringenek és csevegnek – államügyeket vitatnak meg: palota építést – a fejünk fölött. Natela (Borbély Alexandra) nercbundájának sárgája kiviláglik a többiek feketéjéből (jelmez: Nagy Fruzsina). Az fekete ruhák szabása teszi a feketét egyedivé: karaktert, dinamikát adva a bélé öltözött karakternek. Egyszerű és köznapi: mindenhol és mindenkor lehetnének ebben a szereplők – a tanmesei egyetemesség e feketék által letisztultá válik.

fotó: Horvát Judit

Vége lesz e mesebeli együtt állásnak, hisz az Abasvili-birodalmat Húsvét vasárnap leverik az alattvalók, és az uralkodót megölik. Borbély Alexandra futkos, kapkodva csomagol, a menekülősdire alkalmas szettjeit dobálja bőröndbe. Nehéz lenne nem megérteni általa a hatalom mámorával agymosott, önmaga körül forgolódó haszonélvező elit lélektanát – ösztönösen pontos, szánalmasan szánni való butácskájában benne van minden, ami egy önmaga gőgjétől megtántorodott uralkodó feleségben ott lehet. A gyermeke, a trón várományosa, Micheil – egyetlen szorosan kötött pólya és Zsámbéki Jakab – könnyedén hátramarad mint elunt-megunt játékszer. Nem jut az efféle hatalomban figyelem semmire vagy semmi olyanra, amit egyetemes értéknek szokás tartani – annál több a sleppre, a hatalom nadrágszárán felkapaszkodók éhes szájainak tömködésére.

Mindenesetre itt valami működik. Valamit megértek abból, ami jóval több és kevesebb is, mintha csak az elidegenítő színházról beszélnénk. Székely Kriszta pár méternyi közelségbe hozza közénk azt, amitől egyszerre gondolkodunk el és csodálkozunk rá arra, ami ebben a darabban zajlik. A darabbéli darabnak én leszek a szereplője, és e darabbéli szereplő olyan lesz, mint én. A didaktikus dráma, tanmese színházzá,  tyúkszaros mindennapisággá lesz.

Aztán ebben az eszeveszett partizán összevisszaságban – amit Molnár Gusztáv igazi fogd-meg fegyverese hitelesít számunkra -, ebben az elkergetem-föllázadok-kifosztom happeningben valami mégis képes lesz megállítani az esemény-sorjázást: Gruse Vacsnadze (Pálmai Anna) és Szimon Csacsava (Mészáros Béla), a konyhalány és a katona szerelme. Kettejük játéka valamit odalop a pillanat erejének intenzitásából, ami egyszerre a szándékos érzelemvadászat és a lélek-finom ragaszkodás mesteri arányokkal tálalt elegye. Ezt a finomságot a ragaszkodás szenvedélyével srófolja még tovább Pálmai Anna, amikor a pólyányi csecsemővel menekül – menti a gyermek és önmaga életét. Ahogy ők ketten együtt, egymással játszanak, abból érteni-érezni a gyöngéd szeretet mindennel dacolni képes hőfokát.

fotó: Horváth Judit

Mindez sorvezetőjévé-ellenpontozásává lesz ennek a kaukázusi életvágtának. Annak, amelyről csak képekben, cselekvésekben lehet igazán pontosat elmondani: üldözni, üldözve lenni, más jóindulatára bízatni, a másikért kiállásban gyöngének lenni, akarni, de belső erő híján kiszolgáltatódni. Szirtes Ági Parasztasszonya Pálmai Anna tökéletes negatív öntőformája annak, ami lenni szeretnénk, ám belső erő híján mégsem lehetünk – kétségbeesett, kitartó kiáltás a könnyen elveszni képes lelkünkért.

Forog-forog a színpad, felvillan egy, homályba kerül egy másik jelenet, mindezzel oly ügyesen játszik, varázsol a rendezés, hogy a Kamra zsebkendőnyi játéktere a sokadik hatványban tágul. De vajon hol, hogyan, miképp tágul a tér? Körülöttünk vagy bennünk, talán velünk? Ki-és bejárnak szereplők, és érezni, hogy egy nagyszínpadnyi tér lakódik itt be. Vagy talán csak a lelkünk, az értelmünk tágúl, mert az elménken keresztül jutottak az emócióinkig – ekkora térben is élni kezd a brechti… Olyannyira, hogy itt a songok egy egész komoly, professzionális hangzásvilágú zenekart kapnak (Gáspár Gergely, Nagy István), Péterfy Bori vokáljával vezetetten. Ungár Juli dalszöveg fordításai sajátos fénytörésben szólalnak meg – talán mintha több lapáttal rá kívánnának tenni az elidegenít-effektre. Hangerőben, hangtónusban kilógnak mindenhonnan – gondolom, aztán gondolom tovább: ez a fajta “kilógás” csak a távolságtartásra való brechti felszólítás nem elitélhető rendezői túlhajtása.

…mindezzel oly ügyesen játszik, varázsol a rendezés, hogy a Kamra zsebkendőnyi játéktere a sokadik hatványban tágul. De vajon hol, hogyan, miképp tágul a tér? Körülöttünk vagy bennünk, talán velünk? Ki-és bejárnak szereplők, és érezni, hogy egy nagyszínpadnyi tér lakódik itt be. Vagy talán csak a lelkünk, az értelmünk tágúl, mert az elménken keresztül jutottak az emócióinkig – ekkora térben is élni kezd a brechti…

Forognak-pörögnek ennek a jó hatvan szereplős daranak a figurái előttünk, és mégse tántorodunk meg, szédülünk bele. Mert majd minden szereplő zsáner: szakács, építőmester, zsíros paraszt, katona, öreg tejesgazda, vendégfogadós stb… Zsánerélet, zsáner figurák…pont olyan, mit az enyém vagy a tied. Ahogy Acdak (Kocsis Gergely) bíró sorsa is a mi sorsunk. Belőlünk nőtt, mi tettük azzá: fejünk fölé bírónak, aki aztán jobbról is, balról is begyűjti a maga sarcát. A politikai üldözött, a kisemmizettségében fulladozó kisembert a partizánok bíróvá teszik, hisz a korruptsága, elfogultsága pont az ővékével csereszabatos. Pont annyira, ahogy a zöld-fehér csíkos frottír hálóköntösben rohangáló Acdak írnokból öltönyös, fehér galléros dörzsölt bíró válik, aki aztán Gruse és Natela, Michail nevelő és igazi anyja között ítélni kénytelen. Kocsis Gergely kannás lőrét vedelő, lezüllött, visszakapaszkodott értelmiségije – pontos, finom korrajz a társadalom szélére hajszoltakról. Nem tudunk keserédes könnyek nélkül derülni rajta – joggal.

fotó: Horváth Judit

Tárgyalóterem: vádló és vádlott – gyerekét visszaszerezni és neveltjét maga mellett tartani akaróknak a tárgyalása. Nem egyenlő küzdelem, hisz nem tudnak egyformán pénzzel bírói zsebet tömni. Ez ma már komoly helyzeti hátrány. Persze nemcsak pénzben áll itt a különbség, hanem a szándékban is. És nem csak Grúziában. A körben állva húzuk-vonjuk önmagunk gyerekét, mert erre ítél a bíró. A bíró, az önmagunkból kinevelt, és a  magunk feje fölé magunk által emelt.

Felolvasó színházként zajlik a kerettörténet, vitáznak, érvelnek egymással a két kolhoz emberei. Meg kellene alkudni, közös jövőt építeni egy kisebbség által elzsákmányolt, kifosztott völgyben. Nézzük a színészeinket, mintha magunk ülnénk egymással szemben, jobb és bal felől a színpadszéleken. Egymással szemben, egyként, mégis kettéosztva.

Székely Kriszta Brecht-olvasatában a kör közös: a kettőnk, a mindannyiunk köre. Az a közös kör, amelyben s amely körül történik minden. Megéled benne a kör-létünk szimbólikusan és szószerint is. Kié lesz aztán ez a környi utód? Kié is a völgy? Csak azoké, akiknek kívül-belül és mindenestül, a kör körül állva közük van hozzá.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top