Home / Megnéztük / Cárt nekünk! De minek?!
Cárt nekünk! De minek?!

Cárt nekünk! De minek?!

Hol gudonovság van,/ott gudonovság van/ nem csak a puskacsőben/ nem csak a börtönökben. Parafrazeálunk, mert nagy a kísértés rá, ha ma a Katona nagyszínpadán megnézzük a Zsámbéki Gábor rendezte Puskin-darabot, a Boris Gudonovot. Ám csak akkor, ha nem megyünk el szünetben, nem fut végig a hátunkon a hideg ettől az egysíkú unalomtól. Megtehetjük, hisz nem fogunk lemaradni semmiről, csupán a színház nyújtotta gondosan lepárolt látleletről – már ha  ilyenre vágyunk.  

Puskin egy nagy történelmi eposzt kívánt volna írni az orosz történelem 1598-ban a nép által megválasztott cárjáról, Boris Gudonovról, helyette azonban csak egy tablónyi dráma lett arról, ami a hatalom maga. Azaz arról, ami mi mindnyájan vagyunk a hatalom innenső és túlsó oldalán. Ebbe a darabba nem lehet beleborzongani, az egyik vagy másik karakter oldalára állni, mert nincs rá ok, nem lesz rá inditattásunk.  Még egy kósza leheletnyi sem. Pedig bizakodunk, váruk, reménykedünk: hátha mégis. De nem. Ez a darab, akárhányszor is bemutatták idehaza, mindig rendre megbukott. Beletörik a bicskája a nézőnek, semmi kétség. Más hámozó eszközt kíván ez a darab és a mostani rendezése is, mint a megszokott.

fotó: Szilágyi Lenke

Sötét, félhomályos, szürke világ van itt, a Katona nagyszínpadán, ahol állítható rámpák között vagyunk (látvány: Szakács Györgyi, Szlávik István), mint egy kimustrált ipartelepen. Ezek között bolyong Sujszkij (Bezerédi Zoltán) és Varatinszkij (Dér Zsolt e.h.) herceg, hogy a megválasztásra esélyes cár-jelölt, Borisz Gudonov (Máté Gábor) ellen szervezkedjenek. Szervezkedni, ellen pártot alakítani, vagy valami körvonalazhatatlanul hasonlót. Akarat, szándék van, csak legyen, aki komolyan vegye. Úgy, ahogy a nép se tudja, hogy mit is, kit is akarjon, mikor összecsődülne cárt választani. Bodnár Erika és Kiss Eszter a népből való Asszonyai a kétségbeesett együgyűség és a komikum forrásaiként képesek percek alatt pár dialógussal megfesteni, közénk hozni egy kort, egy mentalitást, egy létállapotnyi szent orosz mindig a  messiást váró nihilt. Máris itthon vagyunk. Vagy ez a XVI. századi orosz föld? A ruhák egyszerre sugallnak 400 évvel korábbit és letagadhatatlanul mait: fekete öltönyök, ortodox szerzetesi csuhák (jelmez: Szakács Györgyi)– szent, jótékony keveredés, amiben az egyik kor észrevétlenül átszublimál a másikba, mindenféle erőltetés nélkül. Ahogy a dráma szövegének Zsámbéki Gábor féle értelmezése – bár minden okot megadna hozzá a szöveg – messze elkerül mindenfajta áthallás kínálta párhuzamot. Egysíkú, karakterisztikum nélküli játék ez az egész! Pont ebben van a titka. Csak győzzük kivárni… Már ha lenne mit kivárni itt.

Hisz van itt egy kiugrott szerzetes, a megölt trónörökös Dimitríj-hasonmás, Grigoríj, az önjelölt cár, aki harcosaival Moszkva ellen indul, megszerzendő a cári hatalmat. Azonban kár messiás-jelöltekre függeszteni a tekintetünket ebben a színpadnyi birodalomban, mert Kovács Lehel azontúl, hogy elkápráztat és amazoni erővel vágyik kitörni ebből a szánalmasan posványos orosz világból, nem hoz minket lázba – kár is lenne, minek.

Borisz Gudonov, a választott cár regnálása is épp oly semmitmondó, átlagosan jelentéktelen, minden hatalmi csele és hatalom technikai újítása, zsarnokoskodása dacára is, mint elődeié és majdani utódaié is lesznek. Tűzpiros irodai görgős bőrfoteljén elmélkedik, mögötte aranyló sárgában málik képmásának ikonosztáza –mert csak a hatalom pillanatnyi szimbólumai képesek ideig-óráig kitűnni ebből a sötétszürke sehonnan-sehovából. Rezignált, impotens ő a hatalom gyakorlás szempontjából. Ám nem csak ő, hanem itt tulajdonképpen mindenki. Zsámbéki Gábor igyekezete nem kevés a tekintetben, hogy ezt a karakterektől megfosztott darabot még véletlenül sem engedi “vitettetni” egyetlen figurájának játékával sem. Mi csodát, szárnyalást, ívet várnánk, ám sem csodát, sem szárnyalást, sem drámai lüktetést nem kapunk. Mindenki erőtlen, persze mindenki önmagához mérten az, és ezért csak magunknak tehetnénk szemrehányást, Azt viszont biztos nem akarunk. Igaz is, miért is kéne tennünk? Az nem a mi asztalunk!

fotó: Szilágyi Lenke

Hisz van itt egy kiugrott szerzetes, a megölt trónörökös Dimitríj-hasonmás, Grigoríj (Kovács Lehel), az önjelölt cár, aki harcosaival Moszkva ellen indul, megszerzendő a cári hatalmat. Azonban kár messiás-jelöltekre függeszteni a tekintetünket ebben a színpadnyi birodalomban, mert Kovács Lehel azontúl, hogy elkápráztat és amazoni erővel vágyik kitörni ebből a szánalmasan posványos orosz világból, nem hoz minket lázba – kár is lenne, minek. Csupán a szerelmi vallomása sikeredik áthevítettre, amit a lengyel Marina-nak (Rujder Vivien e.h.) mond, és az is csak addig tart, míg le nem hűti őt Marina a hataloméhes pragmatizmusával. Rujder Vivien csillog a színpadon, és ez a csillogás tökéletesen elég, hogy a külső-belső ellentmondását a végletekig erősítse – könnyed magabiztossággal. Kovács Lehel önjelöltjének se hiszünk el semmit, bármennyire is vágynánk a szabadítóra. Munkásmozgalmi szobrot imitáló, félmeztelen harcosra (Kovács Tamás e. h.), mint harci paripára felkapaszkodva igyekszik mindennel szembeszálló hősként mutatkozni – hisz ebben a puskini hatalmi káoszban kár is lenne vezért remélő egérutakban bizakodni. Itt még a csatába is megafonokkal indulnak, mintegy a süketek párbeszédének csatájába – meglepően mai rendezői ötlet, de szerencsére nem turbóztatik fel sok ilyennel ez az olvasat. Nem lehet felpörgetni egy olyan darabot, amelynek zsigeri ereje épp az egy az egybeni párhuzamokban rejlik. Nihili és kilátástalanul vánszorgó itt minden – hamisítatlan és önkéntelen önmagunk.

Fordulhatna itt egyértelműbbre a kocka, kerülhetne a hatalom végre határozott, biztos kezű vezetőhöz is, hisz Borisz Gudonov haldoklik – de azt is csak szolíd visszafogottsággal –, és a körülötte tolongó bojárok is alig várják, hogy másik talpat nyalhassanak, nem feltétlen Fjodor cárevicsét (Zsámbéki Tóbiás). Ám minden potenciális ön-jelölt eleve csődre van ítélve ebben a szorongatott nagy orosz semmiben. Bezerédi Zoltán mesterien adagolt kaméleon Sujszkíj hercege éppúgy, mint a többi ál-potens bojár,  vagy mint Kabanov tábornok (Vizi Dávid e.h.), a  hófehér uniformisban lelkiismeretében tipródó katonavezér. Pedig mi már annyira, de annyira szeretnénk valakinek hinni,valakire felnézni, valakit tűzön-vízen követni, de teljesen hiába. Lehetetlen helyzet, lehetetlen dráma, egy teljesen ellehetetlenkedett színjáték. De mélyen és erősen hiszem és gondolom, hogy nem Puskinnal, Zsámbéki Gáborral van bajunk, hanem azzal, amit látunk – saját magunk totálisan fölnagyított önvalójával.

Ahogy a dráma szövegének Zsámbéki Gábor féle értelmezése – bár minden okot megadna hozzá a szöveg – messze elkerül mindenfajta áthallás kínálta párhuzamot. Egysíkú, karakterisztikum nélküli játék ez az egész! Pont ebben van a titka. Csak győzzük kivárni… Már ha lenne mit kivárni itt.

Merthát a bojárok megmérgezik szerencsésen a cári gyerekeket, Kabanov átadja a hatalmat Grigoríj csapatának, és ezzel végre lehetne új, erőskezű vezetője a népnek. Viszont a nép most nem éljenez! Ez a nem éljenző némaság, ez a makacs hallgatás ebben a darabban az egyetlen váratlan fordulat. Egy eszelős (Bán János), a valamikori szerzetes kopejkát koldul, ahogy még Borisz cár idején, az ő jelenlétében is tette. Néma marad a nép, e némaságtól megdöbben a hatalmi elit, csak Bán János kántál mementóként – míg el nem veszi fejét és bádoglábas fejfedőjét ezért cserébe.

fotó: Szilágyi Lenke

Zsámbéki Gábor rendezése lehetetlen, és egyben  lehetetlenül pontos vállalkozás is. Pláne akkor, ha ezt a rendezést a fregoliként egymásba átjátszó karakterek és a végletekig alapvonalra instruált színészi játék totálisan “tönkretette”. Lehetetlen azért, mert ez a rendezés bennünk, nálunk akar véget érni, a katarszisz  benned, veled, általad történik – a polgári színház ezt nem teheti meg velünk, ugye? Velünk, egy országnyi gudonovság nézőivel. Egy sehonnan sehová tartó társadalommal, melyben mindezeken – legyen ez orosz vagy magyar – nem találunk fogást, mert leginkább önmagunkon nem találunk. Kínos, felettébb kínos, ám ez legfőképp nem a hatalmon lévők kínja, hanem a népé, a mienk.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top