“Minőségi hervadás” - POSzT 2. nap Pótszékfoglaló

Ez most az egyszer nem celofánba csomagolt fikázás kíván lenni majd, hanem a nemrég véget ért versenyelőadás, a Budapesti Operettszínház Béres Attila rendezte A chicagói hercegnőjéből egy igen pontos, finoman frappáns replika. Persze az is igaz, hogy ez másra is továbbvihető lenne, ám kár lenne előre szaladni. Hisz a szaladás közepette nem venni észre a részleteket…

És ez ma is, az idei POSzT első teljes napjára tökéletesen rímel. Igazán nem is kezdtük korán a napot, hisz a déli harangszó után kezdődött az első szakmai beszélgetés a Művészetek és Irodalom Házában a tegnap esti Jadviga párnájáról. Tényleg a szó jó és békebeli, POSzT békebeli értelmében vett szakmai beszélgetés kerekedett Lévai Balázs moderálásával Lökös Ildikó dramaturg, Nánay István tanár úr és Mezei Kinga rendező között. És mindnyájunk között, még akkor is, ha mi, a hallgatóság ma nem is voltunk aktívak. Jólesett hallgatni érveiket, ellenérveiket – közben újra megrágni a tegnap esti nagyszínpadi játékot. Szakmai azáltal lehet valami, hogy konstruktívvá gyúródik, gyúródhat egy beszélgetés, amihez aztán szavak nélkül, hallgatva befelé és a beszélő pódiumon ülőre, elkezdesz figyelni. Figyelni a másikra, az előadásra. Sokszor és sokat kívánok ilyen szakmai beszélgetéseket magunknak idénre.

©gabo

A délutáni tikkadtságban visszamentem háromra ugyanoda, a Művészetek és Irodalom Házába, ahol mint szinte a POSzT kezdetétől fogva, mától minden délután a Dramaturg Céh tartja a Nyílt Fórumát. A felolvasószínházi formában tálalt darabok sorában ma Kucsov Borisz: Félelem és reszketés Szabadkán c. drámaszövegét adta elő közösen a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a 42. Színház Fogarasi Gergely rendezésében. A Dramaturg Céh tavaly ősszel ismét változtatott a lassan húsz évtizede működő Céhnek a munkastruktúráján: a tavaly ősszel kiválasztott szövegeket először Zalaegerszegen, majd idén a DESZKA Fesztivál alatt javítgatták, fejlesztették, míg végül most itt a POSzTon, megrendezett formában délutánról délutánra elő is adják ezt a nyolc szöveget. Ez a Kucsov szöveg sajátos fantasy világ, amiben a realitás és a fikció egy egészet alkot. Szabadkán tengődő, életkilátásukat, saját helyüket, jövőjüket kereső fiatalok hányódnak benne. Csáth Gézás világ, a fiatalokban hatni kezd a drog. Persze nem eltompít, parázslik, hanem inkább fölébreszt: élesen látni ezt a politikailag inkorrekt, a lélegzés természetességével korrumpálódó közeget, amiben ma bárhol élhetni. Kicsit ventilállónak érzem a motívumok vissza-visszatérését a szövegben, de ennek ellenére jóféle, a város főterén szappanbuborékot fújó Pókemberrel megbolondított massza ez, igaz rémtörténet, amelyben leginkább önmagunktól kell tartanunk. Önmagunktól megijedni meg még akár jótékony is lehet. Érdekes, extravagáns lesz ezt a színpadon látni, ha majd arra kerül a sor!

Gyerekkoromban havonta többször vittek a Nagymező utcába. Magamtól nem mennék ma oda. A mai előadást látva ezt a mondatot szégyellem. Azaz: a magamfajta hülye sznoboknak sok ilyen operettet, hogy méltán, önmagunk számára feledhetetlenül elszégyellhessük magunkat évadonként többször az operettet illetően.

Ezután benyakaltam három gombóc fagyit a színháztéren, miközben pislogtam kifelé a napernyők világos drapp vásznai alól, majd a Király utcai Cooltour Café bárba vettem az irányt. Barátságos, belső udvaros hely. A BEKVART-nak kezdődött közönségtalálkozója. Azaz: Bánfalvi Eszter Kvartett – fiatal színészekből pár éve összeállt csapat. Örömből, tehetséggel zenélni, lazításként, hogy nagy eséllyel azt is lazítsák, aki őket hallgatja. Nem terveztem „elülni” itt, gondoltam, csak benézek, és utána odébb állok-ülök valahova kávézni és rágyújtani a pipára majd. Barna Zsuzsa kérdezte a fiúkat, és ha sikerült levetkezniük a műmacsós foghegy stílus válaszaikat, akkor kibujt belőlük az ott terebélyesedő, rajongásra őszintén érdemes ember-tehetség. Aztán nem álltam sehová csak ültem, és elmentem a pulthoz kávét kérni, és rágyújtottam. Ott ragadtam abban a felszabadult, őszinte nyitottságban, abban, ahol a beszélgetésükkel betöltötték ezt a száz négyzetméternyi fákkal benőtt, tűzfalakkal határolt belső sziget-udvart. Este kilenc után koncertet adnak ma a Sétatéren, a Dómnál. Ha nem ígértem meg volna magamnak A chicagói hercegnőt ma estére a nagyszínpadon, akkor tuti elflangáltam volna őket hallgatni.

©gabo

Ám ha már, hadd ne írjam, milyen minősíthetetlenül kényelmes e sorok írója, és nem megy el a Nagymező utcai zenés teátrumba, akkor jobb híján itt pótolja az Operettszínház versenyprogramba beválogatott operett darabját. Szokatlan és szerintem szinte példátlan, hogy operettet versenyprogramba beválogattak volna. Ha mégis szép számmal történt volna ilyen, a zenés, klasszikusan prózai színházban bemutatott darabokat nem ér ide számolni (hisz olyanra rendszeresen, akár alkalmanként több darab kapcsán is volt már példa – természetesen). Béres Attila rendezése az operettet operettnek veszi, nem hígítja musicallé. Hülyeség is lenne, hisz az őshonos magyar színházi műfaj hungarikum. Nem feltétlen entellektüel, de mindenesetre hazai, akár a fröccs. A Chicagóból magyar földre tévedt milliomosnő, Mary (Bordás Barbara) autentikus, mindent kilóra megveszek nőként az ősi nemesi családot, és főként annak dendijét, Boriszt (Dolhai Attila) simán kibérelné, apró dollármilliókért felvásárolná magának, mit neki, eddig is ezt tette.No persze, Borisz ezt nem így képzeli, őt, holmi chicagói papa kedvence nem fogja sem az ujja, sem pedig más köré csavarni. Igényesen kidolgozott jellem- és helyzetkomikumok szakajtóra való sora, zenei világában a történet stílusával finoman kapcsolódó dallamok.

És mindezt a rég elfeledett Kálmán Imre darab olyan szofisztikált, az operett minőségét, ma és talán régóta nem is játszott unikum stílusát ösztönösen adja vissza ez a rendezés. Nem csöpög, nem kell lavór. Kell viszont intellektuális humorérzék, a ritmusra nem csettintgető, ám értelemmel annál bátrabban “doboló” elme. Gyerekkoromban havonta többször vittek a Nagymező utcába. Magamtól nem mennék ma oda. A mai előadást látva ezt a mondatot szégyellem. Azaz: a magamfajta hülye sznoboknak sok ilyen operettet, hogy méltán, önmagunk számára feledhetetlenül elszégyellhessük magunkat évadonként többször. Még akkor is igaz ez, ha ez a Kálmán Imre olvasat eltolódott az értelemmel kibetűzött és aztán a közönségnek ekként szervírozott operett műfaj felé. Vagy egész egyszerűen, hogy önmagam sznobságát mentsem: lehet ezt így is csinálni!
Míg a nagyszínpadon vérbő, igazi hungarikum hungarikumot, operettet néztem, addig a Pécsi Nemzeti Színház egy másik játszóhelyén Eke Angéla és Zsótér Sándor Peter Handke: Az aranjuezi szép napokját adták elő. Szilágyi Bálint rendezésében egy hosszú, fehér damaszttal borított asztal két végén a férfi és a nő ül – mi pedig kettőjüket vesszük két oldalról körbe. Szerelem beszéd a vágyról, mindent latolgató bátortalanságról, visszafojtottságról és a szerelem folyton hevülő erejét visszatartani nem akarásról. Kérdez-felelek érzékeny kettős teniszmeccse ez, ahol Zsótér Sándor Férfija a nyíltan vágyó és Eke Angéla Nője az önmagát védelemből falakkal körbevevő fél. Lelkek passzolgatnak érzelemlabdákat fogalmakba bújtatva egymásnak, és nem tudunk kimaradni ebből a mérkőzésből, már ha vagyunk, voltunk elég nyitottak ahhoz, hogy az ő kettősük közös játékába bekéredzkedjünk.
Kár lenne a részleteknél nem megállni, lelassítani – üzente a 2017-es POSzT második napja. A minőségi hanyatlás csak “magasról nézvést” igaz – avagy a kritikus nem kurvul el, ha operettet néz. A részleteket szemlélve, érdemes megtanulni minőséggel hanyatlani, az nem megy ösztönösen, alapból, én azt hiszem.