Ernella kérdezte ezt a férjétől ma este Farkaséknál. Kérlelően, önigazolást remélve. Kapott rá neki megfelelő választ? Szerintem erre nem lehet lehet jó válasz sem adni, sem kapni. Olyat meg főképpen nem, amelyet érzelmi zsarolásra bármikor kész lelkünk óhajtana. Annak ellenére sem, hogy ma csupa ilyen darabba, szituációba futhattunk bele a POSzT-on.

Hihetetlen sokadalom gyűlt össze a Kivilágos kivirradatig szakmai beszélgetésén, és jószerivel a darab csak elismerő és építő hozzászólásokat kapott. Závada Pálé maradt meg bennem legélénkebben, aki szelíden megjegyezte, hogy valószínűleg e kisregényből Móricz maga nem írt volna drámát, mert a szöveg oly erős, a zsidóellenességet oly kendőzetlenül állítja középpontba, hogy ezzel így, ilyen nyíltsággal akkoriban még maga Móricz sem szeretett vagy akart volna szembesülni színpadon.

fotó: Wéner Orsolya

Závada megosztott velünk Móriczról egy anekdotát: amikor Kassát visszacsatolták a ’30-as évek végén, akkor a magyar írók, köztük az imént említett is, nagyban reménykedett abban, hogy a visszacsatolt területek színházaiba majd többségében az árja magyar értelmiség, polgárság fog eljárni. Ám azt kellett tapasztaniuk, hogy a kassai színházba is a zsidó értelmiség járt leginkább. Ennek a sztorinak a fényében mérhető le igazán az, hogy a Kivilágos kivirradtig kis prózájában az író magán is igen erőteljes, mély önkritikát gyakorolt annak idején.

Meghatódtam, mert a femme fatale, a hatalmas kalapjai árnyékába menekülő s onnan önmagából rengetegszer csak erősen “plasztikázott valóságot”nyújtó színésznő emberivé vált, nem is akármilyen módon emberivé. Most is kalapot viselt, de ez a mai épp  csibészesen nyílt volt,  e fejfedő és a fülledtség megtette hatását: egészen közel lépett hozzánk – mert ő szeretett volna közeledni, nyilvánvaló.

Délután a Nyílt Fórumra indultam volna, ahol ma Bán Zsófia: Örökség/Lehr című “bel-ügyi operettjére” tartottam volna. A történet kórházban játszódik, kilenceskéje egy demenciával küszködő apa, aki végrendelkezni szeretne, ezért a két lányát a betegágyához hívatja. Egyszerre család- és Magyarország történet, az elmúlt 70 esztendő adja hozzá az alapanyagot. Sajnálom kicsit, hogy mégsem vitt el odáig a lábam. Mert leragadtam egy közönségtalálkozón. Pedig nem szerettem volna, ezen meg konkrétan  végképp nem. Még szerencse, hogy az emóciók és az intuíciók befolyásoltak, és nem  hangyányi agysejtjeim. Eszenyi Enikőt “boncolták élve háromtól a Színháztér Pódium színpadán. Válaszai oly keresetlenül nyíltak, ösztönösek, odafordulóak és kitárulkozóak voltak, hogy le is kellett ülnöm a szökőkút kávájára hűtendő magam a vízpermettel.

©gabo

Mesélt határon túli gyermekkoráról, az “egymásba kellett kapaszkodnunk, mert csak magunkra számíthattunk” esztendőiről, a főiskolás évei elején még erősen érezhető tájszólásáról és az akkoriban még kicsit foghíjas műveltségéről. Ültem, hallgattam, és e keresetlen őszinteségtől meghatódtam. Meghatódtam, mert a femme fatale, a hatalmas kalapjai árnyékába menekülő s onnan önmagából rengetegszer csak erősen “plasztikázott valóságot”nyújtó színésznő emberivé vált, nem is akármilyen módon emberivé. Most is kalapot viselt, de ez a mai épp  csibészesen nyílt volt,  e fejfedő és a fülledtség megtette hatását: egészen közel lépett hozzánk – mert ő szeretett volna közeledni, nyilvánvaló.

Szász Jánosék Apátlanulja rendezése ritkán látható elevenségben mutatja ezt a csehovi bomlasztóan erős nihilt – oly kézzel fogható és keservesen nyomasztó ennek az egzisztenciális és lelki semmi-létnek a hatása, hogy egészen belénk ég a lenyomata. A szeretetnek, az egymás szeretésének, a másikhoz való ragaszkodásnak a teljes elégtelenségét  is merengésre késztető rendezés ez. Sokáig nehezen feledhető emlék…– létszükséglet.

Tizenhét órakor kezdődött a Kecskeméti Katona József Színház Csehovja, a Platanov, azaz a kecskemétiek címadásában: Apátlanul. A három osztatú, körülbelül 100 főnek helyet adó nézőtér cselesen, a három rész mindegyikében más és más alakzatban, három oldalról vette körbe a játékteret. Szász János ezáltal minket is és a figyelmünket is rendezte. Olyannyira, hogy a harmadik részre visszaérve már a számozott székek soronként más és más számsorrendet követtek – hogy mi  anyátlanodjunk is, apátlanul. A kétszáz percnyi színmű második és harmadik része oly frappáns, pergő ritmusú, hogy az idő múlását szinte alig érzékelni. Platonov tipródó idejét (Kocsis Pál) már annál inkább. A gondtalan, filozofáló ficsúrból lassan elzüllött, ápolatlan álmodozó, majd még később az alkohol-delíriumtól az álom-ébrenlét kómájában ordító magányával szánni valóan egyedül lévő értelmiségi lesz. Egyszerre  a fokozatos leépülés és a minden pillanatban egyidejűleg magában hordott mindenféle gyengeségnek az árnyaltan érzékeny, tubarózsaszerű kibontása is ez a játék.

Egyedül vagyunk, ahogy minden jövés-menés ellenére – a szereplők keresztbe- kasul, a nagyvárosi lézengők szabadságával járkálnak akár a széksorok között, mögött is – az összes többi szereplő is végtelenül egyedül bolyong. Mihail Vaszilijevics Platonov triplán kaphatná a szerelmet – még sincs neki egy gyűszűnyi se belőle. Borzalmasan gyönyörű a második rész hajtány-vonatja elé szaladó Szása (Hajdú Melinda) kitárulkozni, magát mindenkiért odaadó meghalni akarása – meghal a többiekért, értünk, ezért az egész elárvult csehovi lelki hontalanságért. Szász Jánosék Apátlanulja rendezése ritkán látható elevenségben mutatja ezt a csehovi bomlasztóan erős nihilt – oly kézzel fogható és keservesen nyomasztó ennek az egzisztenciális és lelki semmi-létnek a hatása, hogy egészen belénk ég a lenyomata. A szeretetnek, az egymás szeretésének, a másikhoz való ragaszkodásnak a teljes elégtelenségét  is merengésre késztető rendezés ez. Sokáig nehezen feledhető emlék…– létszükséglet.

Este kilenc előtt pár perccel támolygunk ki a Platanovról, és sietősre vesszük Kiss Csaba barátommal-kollégámmal lépteinket. A MIH-be tartunk, a Hajdu Szabolcs írta Ernelláék Farkaséknálra. Nekem volt rá jegyem, de még délután elajándékoztam, mert akkor még azt hittem, hogy a Vígszínház Bűn és bűnhődés versenyelőadására megyek majd este kilenctől a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadára.

Ennek ellenére, hogy hiányérzetünk ne maradjon Dézsi Fruzsi kritikájából álljon itt néhány sornyi: “Hiába a formai tökély, a nagyszerű rendezői víziók sorjázása, érzelmi tartalom híján mindez csupán technika marad – az ész privilégiuma. Elmélkedés, színház nélkül. A narrációk, a songok, a hangalámondások mind-mind a filmszerűség érzetét keltik, ezt húzzák alá a gyors, éles vágások is. Az időkezelésben sincs hiba: Raszkolnyikov (Orosz Ákos) elméjéhez igazodik, mégpedig mesterien. A napok, az órák hol kitágulnak, hol összeszűkülnek, egyszerre érezzük lehetetlenül hosszúnak és elképzelhetetlenül rövidnek a történések közötti távolságokat. Az ingerekre tehát nem lehet panasz, az előadás folyamatosan irányítja a figyelmet, egyszerre több oldalról rohamozza az érzékszerveket, míg végül a néző gondolatai és éppolyan csapongóak lesznek, mint az őrület peremén egyensúlyozó gyilkos főhősé. Ez is azt mutatja, hogy az előadás megfeszíti ugyan minden idegszálunkat, ennél mélyebbre azonban nem próbál hatolni.“

Azonban “megártott” a kecskemétiek és Szász János Apátlanokja. Most ismét az emóciók és az intuíciók nyertek, mint ma már sokadjára. Családdráma a 2010-es, kilencvenháromezernyi magyar honból. Ernella és házastársa, Albert és lányuk, Laura egy évig próbáltak szerencsét Skóciában. Most,az éjszaka közepén,   pénztelenül, az apától kapott egyetlen ajándékuk, a kocsijuk nélkül beállítanak Eszter nevű nővéréhez és férjéhez, Farkashoz. A Hajdu Szabolcs szövegéből készült film a Kristály Glóbuszt hozta el Karlovy Vary Nemzetközi  Filmfesztiválról néhány éve.

Most azonban, e dramatizált, 3D-s változat, a maga pergően tömör, pontosan kimért, céljába találó dialógusaival, tompára vett és ezáltal kíméletlen élességgel telibe találó játékkal szintén méltó kihívója a hatodik nap művészeti termékeinek. Nincs mit tagadni, nincs mit nagyítani, stilizálni. Csizma az asztalon: azaz itt Magyarországon így, ilyen lelki regiszterekben és ilyen érzelmi mentalitással élünk. Elvágyunk, kolbászból valónak gondoljuk a skóciai és a nővérünk kerítését, de legalábbis a sajátunkénál menőbbnek.

fotó: Wéner Orsolya

És legfőképp magunkat különbnek, mert “mi szeretjük egymást, ugye?”?! Nem úgy, mint a nővérünkék: Eszter és Farkas. Ám ez  Ernella, Eszter, Albert és Farkas Magyarországa. Vajon csak az övék? Pontos, pergő, kíméletlenül groteszk – kapszulázni kellene. Aztán mindenkinek, vény nélkül, vagy ha kell, orvosi rendelvényre fölírni. Utána tuti könnyebben megy a “szeretés” is. Annyira könnyen, hogy talán evidenciává is válhat. És az evidenciákra már szükségtelen lesz majd rákérdezni, ugye?

Csatádi Gábor

“Most már tiszta a levegő!” – POSzT 5. nap
“Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap
“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap
“Minőségi hervadás” – POSzT 2. nap
“Színház a padláson, a pincében, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT