"Hát, mit lehet tenni?"

Főleg akkor, ha tehetség híján kell kormányozni, ügyeket intézni, zeneszerzőnek lenni, komponálni! A Szabadkai Népszínház Városmajori Színházi Szemlére beválogatott Amadeusa, Béres Attila rendezésében keserűen fanyar,  e fanyarságában azonban mégis magasra szárnyalni képes válaszokat ad a XVIII. század végén a bécsi udvar két egymásnak feszülő zenefejedelmének mindennapjain keresztül.

Antonio Salieri (Balázs Áron m.v.) mesél összetörten, tolószékében gubbasztva, mint egy elárvult, szárnyát tört galamb. Mondja, fűzi, egyre fűzi önmagába csavarodó vízióját Mozart meggyilkolásáról – amelyet szent meggyőződése szerint ő, saját maga vitt véghez. Béres Attila ebbe a nyomasztóan sötét, retardált kerettörténetbe ágyazza, keretezi bele ezt a drámát. Avíttnak és  konvenciózusnak hat ez a fajta vonalvezetése, dramaturgiai beágyazása a történetnek – azon tipródom a székemben ülve: mi a csudát lehet ilyen felütés után kezdeni majd ezzel a darabbal?

Sötét itt minden,  sötét kárpittal, drapériával telítődik a színpad (díszlet: Horesnyik Balázs). Ez a nagy fekete “semmi” az ide-oda tologatott zongorával mégis tökéletesen megtölti a színpadot. Ritkán tapasztalni ilyet: a maximális lecsupaszítás az ábrázolás felerősítéseként a lehető legtöbbet képes adni. Főként úgy, hogy ebben a tetőtől talpig feketébe bújtatott térben a keretjáték alatti túlvilági kékes fény, illetve a történet egyéb részeiben a rizsporos parókák vakító fehérje vagy éppen Amadeus (Pálfi Ervin) és  Constanze (Pámer Csilla) mind-mind beszél, üzen, rendez, vezet. Sejtelmes és lehangoló világ ez, ahol a Béres Attila által igazgatott darab egészen új tónusait lesz képes megmutatni.

Érzelmi giccsbe oldott lenne ez az olvasat így? Minden valószínűség szerint igen. Ám nehéz nem észre venni a fények és árnyak, a Nap-Hold páros finoman, éterien a színpadra hozott játékát. Azt, amely képes igényesen feljebb emelni azt az érzelmi síkot, mely enélkül a megemelés nélkül csak középszerű hatásvadászat lenne. Senki sem középszerű, talán még Salieri sem,  ehhez azonban el kellene fogadnia, hogy a tehetség a visszatükröződés során születik.

Lélektani rétegek ezek, a fény és az árnyék, a Nap és a Hold egymással ellentétes, egymást kölcsönösen feltételező rétegei. Amadeus Mozart a “Nap”, aki csak süt, süt önkéntelenül, nem nézi, hogy hova, minek, miért. Nem latolgat, nem mérlegel, csak a belülről vezérelt világa mozgatja. Mindez persze egy cseppet sem akadályozza meg abban, hogy képességeinek tudatában, egy úthenger magabiztosságával törjön előre, ösztönösen sejtve: ha ezt maga meg nem teszi önmagáért, akkor más senki sem teszi majd meg érte. Pálfi Ervin örök gyerekként, lángoló lélekként küzd, persze nem tudja igazán, hogy Salieri az igazi ellenfele. Nem tudja, mert zseni-játéka, a játszó zsenijét hozza közénk, és mint ilyen ösztönös, elemi erejű a “harca”. Efféle harcoknak pedig sosincs igazi ellenfele, mert Pálfi Ervin Amadeusa a mindenség egésze és önmaga ellen vívja küzdelmét.

Ebben a csatában nincsen igazi ellenpontja. A Holdat a Nap világítja meg. Balázs Áron küzdelmének okot és értelmet is csak Amadeus ad. Salierijének középszerűségében nem kételkedünk – középszerűt játszani, hogy kitapinthatóan süssön, sugározzon felénk az efféle középszerűség, ehhez kell az  igazi alázattal jól összegyúrt profizmus, amelyet a keretjátékban emel igazán magasra, ekkor látni meg igazán “Holdjának” égitest mértékű erejét – megérezni a visszatükröztetésre képes nagyságot.

Constanze szívét a homlokán hordó, naiv feleségként csak tovább erősíti ezt a Nap-Hold párharcot. Mintha Béres Attila az érzelmi tónusokat nem csökkenteni, átírni, mellőzni, hanem magasabb, elvontabb síkra kívánta volna helyezni. Megtartja minden külsődleges elemét, paravánját ennek az érzelmekre hatni akaró fegyverzetnek, és e fegyverzet elemei által mégis eggyel magasabb spirálban mondja el az érzelmek tudatalattijában ugyanezt.

Ritkán tapasztalni ilyet: a maximális lecsupaszítás az ábrázolás felerősítéseként a lehető legtöbbet képes adni. Főként úgy, hogy ebben a tetőtől talpig feketébe bújtatott térben a keretjáték alatti túlvilági kékes fény, illetve a történet egyéb részeiben a rizsporos parókák vakító fehérje vagy éppen Amadeus és  Constanze mind-mind beszél, üzen, rendez, vezet. Sejtelmes és lehangoló világ ez, ahol a Béres Attila által igazgatott darab egészen új tónusait lesz képes megmutatni.

Ehhez tehetséges szereplőként “asszisztál” mindenki más. Egy egész császári udvar sereglete. Franz Orsini-Rosenberg gróf, az opera főintendánsa (Ralbovszki Csaba), kérlelhetetlen, kutyanyelveket meghazudtoló hosszban lihegtetni képes szervilizmusával, Gottfried van Swieten báró, a könyvtári főintendáns (Hajdú Tamás) szolgalelkűségét levetkőzni képtelen szabadkőművesként, vagy a két Venticello-Szellőcske (G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella) pénzért őszinte és elvhű, önmagukban is komikusan hatni képes sertepertélői. És persze, eme tehetséges középszerűeket, a patópáloskodásával megkoronázó II. József császár (Csernik Árpád), aki egyetlen, kezeit széttáró gesztusával: „Hát, mit lehet tenni?”- képes ezt az uralkodói állóvizet, a minden tehetséget csírájában megölni kész szervilizmust szétgurítani a színpadon.

Párharcok drámájává lesz ebben az olvasatban a két bécsi komponista drámája: Constanze-Amadeus és Salieri-Amadeus párosok tusája. A mindent magába nyelő fekete háttérben a Pámer Csilla térdére fejét hajtó, végletekig legyengült Pálfi Ervin együttes játékából szavak és képek nélkül is átragyog az, amire a fogalomtárunkban a szeretetet, a gyöngéd zsenialitás szavakat használnánk. Párharc ez, nem a két szereplő egymás közti csatája, hanem az életért vívotté, a mindent magába olvasztani akaró értelmetlenséggel szemben. Aztán Béres Attila tovább srófolja még ezt a küzdelmet is: a halálán lévő Amadeus és a fekete palástba és maszkja mögé bújó Salieri egyetlen, kimerevített képben vibráló és azon átizzó tekintetváltás-ütközetében.

Érzelmi giccsbe oldott lenne ez az olvasat így? Minden valószínűség szerint igen. Ám nehéz nem észre venni a fények és árnyak, a Nap-Hold páros finoman, éterien a színpadra hozott játékát. Azt, amely képes igényesen feljebb emelni azt az érzelmi síkot, mely enélkül a megemelés nélkül csak középszerű hatásvadászat lenne. Senki sem középszerű, talán még Salieri sem,  ehhez azonban el kellene fogadnia, hogy a tehetség a visszatükröződés során születik. Ahogy nekünk sem haszontalan megszívlelnünk ezt, különben a középszerűség feketéje elborít bennünket mindenestül. És ettől még a hatalmaskodásaink gőgös parókáinak  rizsporos fehérsége sem lesz képes megmenteni.

Június 24. Városmajori Szabadtéri Színpad
Az előadás adatlapja