Holnap, július 4-én lesz a PanoDráma új előadásának, A csodát magunktól kell várni elő bemutatója az Átrium Film-Színházban, Pass Andrea rendezésében. A darab egyik szereplőjével, Botos Évával beszélgettünk a készülő anyagról, a nyarakat is átíró munkaszenvedélyről, a rendezés árnyoldalairól és az önmagunkról való tanulás inspiráló erejéről…

  • Milyen nyárnak nézel most elébe?
  • Most kezdünk el próbálni egy PanoDráma előadást: A csodát magunktól kell várni. Ennek  július elején lesz az elő bemutatója az Átriumban, Pass Andrea rendez minket, aztán szeptember elején átkerül a Trafóba. Aztán lesz még egy pici forgatás és egy icipici nyaralás. Ez lesz az én nyaram az idén.
  • Ilyenek vagy zsúfoltabbak szoktak lenni?
  • Általában ilyenek, szinte mindig van valamilyen munka, az egészen biztos. Nem is vagyok az nyaralós típus, őszintén szólva, számomra az jó, ha nem hagynak a feladatok “kiüresedni”.

Ám ahogy a szövegek alakulnak, úgy alakul maga az előadás is, ezért hogy miről és hogyan fog szólni, azt most még nehéz lenne pontosan megmondani, de főleg azért az aktivizmus és Rózsa Milán köré fog minden csoportosulni, természetesen. Hatan játszunk a darabban: korosztályonként három fiú és három lány. Nem játszottam még, és nem is láttam PanoDráma előadást, sajnos – próbálom ezeket a hiányosságaimat DVD-felvételekkel orvosolni most gyorsan. Rettentő kíváncsi vagyok, mert az előadás szerkezete és az egész feladat maga is nagyon izgalmas számomra.

  • Azaz: az “eldobjuk magunkat a vízparti fövenyen és pihenünk” –  ez nem Botos Éva?
  • Persze jó lenne, de abban is biztos vagyok, hogy elég hamar elkezdenék unatkozni egy ilyen helyzetben. Ez a veszély azonban most nem áll fenn, mert most , nyáron nem lesz ilyen tengerparti két hét, az biztos.
  • Ez a  darab, amit most próbáltok, ez miről szól?
  • A fő témája az aktivizmus: Rózsa Milán mint aktivista és mint a Pride első szervezője – az ő életéről lesz benne szó. Ám ahogy a szövegek alakulnak, úgy alakul maga az előadás is, ezért hogy miről és hogyan fog szólni, azt most még nehéz lenne pontosan megmondani, de főleg azért az aktivizmus és Rózsa Milán köré fog minden csoportosulni, természetesen. Hatan játszunk a darabban: korosztályonként három fiú és három lány. Nem játszottam még, és nem is láttam PanoDráma előadást, sajnos – próbálom ezeket a hiányosságaimat DVD-felvételekkel orvosolni most gyorsan. Rettentő kíváncsi vagyok, mert az előadás szerkezete és az egész feladat maga is nagyon izgalmas számomra.

fotó: Bobor Ágnes

  • A rendezéssel, gondolok itt a május eleji bemutatótokra az RS9-ben, hogyan sikerül megbirkóznod?
  • Én még anno az Arany János Színházban – azaz az Új Színházban – voltam stúdiós, Gosztonyi János és Keleti tanár úr keze alatt. Aztán mikor mint színész bekerültem az Új Színházba,  egyszer Gosztonyi János megkeresett azzal, hogy: legyek én is tanár! “Még kicsi vagyok én ahhoz!” – válaszoltam akkor erre. Majd mégis beálltam Nagy Marihoz segédnek, aztán a kollégámmal, Vass Gyurival saját kis “osztályaink” voltak, ahol vizsgaelőadásokat is összehoztunk. Akkor még elsősorban inkább a tanítás rész érdekelt. Drámatagozatos gimibe  jártam, voltam stúdiós, voltam színművészetis is. Minden létező lehetséges módját bejártam annak, ahogy Magyarországon a színművészetre képezték akkor a fiatalokat – megszállottan érdekelt ez a terület akkortájt.  Aztán Szirtes Balázs kollégám pár éve szólt, hogy csinálna egy Kis herceget. Megírta a saját verzióját, monodrámává sűrítve. Kért, hogy nézzek már rá a darabra! Ezt komolyan is vettem, és az összes rendezői szörnyűség rám szakadt, természetesen! Ezt azonban nem így terveztem, és nem is erre vállalkoztam! (széles mosoly) Így a Kis herceg lett az első, hivatalos rendezésem. Régebben ezek a stúdiós vizsgák másról szóltak: arról a félévről, arról az évről, amit a színházban akkor épp a fiatalokkal csináltunk. Ez a darab is, az Annegrete Kraul: Két magas nő, meg Ő – amit Bacsa Ildikó fordított -véletlenül jött össze. Ildikóval egyszer találkoztunk a Mamutban, ahol elmesélte, hogy van egy darabálma, amit ő fordított le dánból, de nem tudja létrehozni. Lelkes lettem – mert az Edit és Marlene nekem is így jött annak idején: Gáspár Anna azt mondta, hogy csináljuk meg! – ezért én is örülök, ha segíthetek, részese lehetek valaki álmának  a megvalósulásában. Ildikó, miután látta a Kis herceget, megkérdezte: nem akarom-e megrendezni azt a dán darabot is? Először még kissé hezitáltam, aztán rávágtam: vágjunk bele! Így ismét a nyakamba szakadt egy rendezés,  most azonban már tudatosabban és felkészültebben igyekeztem nekiállni. Amennyire Balázs Kis hercegénél tényleg csupán külső szeme akartam lenni eleinte , most, ennél a darabnál annyival tudatosabban igyekeztem ehhez az egészhez már a kezdetektől fogva hozzáállni.

…sokszor egy próbafolyamat elején már érzem színészként, hogy az esetleg mégsem lesz olyan jó, mint amilyennek gondoltam. Megérzem a rendező szavaiból, abból, hogy ha esetleg már megint egy ugyanolyant kell játszanom, ugyanaz fog történni, mint eddig. Színészként az ember ilyenkor természetesen felszabadultabb, mert rutinból játszhat, de ez legalább annyira feszélyező is. Mert ilyenkor bizonyos dolgokat már elunok önmagamból, nem vagyok már annyira kíváncsi rájuk. Rendezőként viszont vihet úgy egy csapatot az ember, hogy aztán a végeredmény máshová kerüljön. A színészetben nyilvánvalóan sokkal nagyobb a rutinom, ám ez a fajta rutin egyben az, ami fáraszt is.

  • A Két magas nő, meg Ő világa, ez a félig irreális-virtuális, félig valóságos világ és korosztály életérzése mennyire a tied is?
  • Iszonyú határozott elképzeléseim vannak ezekről a problémákról. Nagyon sokat voltam egyedül valamikor. A húszas éveimet én inkább a színházban és a színháznak éltem – nem is volt szinte egyáltalán magánéletem – talán ezért is tudom, hogy milyen a magány. Azazhogy: nem hiszem, hogy lenne ember, aki nem tudná. Persze erről, szakmánk miatt, mi pregnánsabban tudunk beszélni. Ez nálunk színészeknél, rendezőknél, művészeknél intenzívebben van jelen azért. Rengeteget beszélgettünk a stábbal, hogy mennyire sok tud lenni az ember magának akkor, amikor nem találja magát, mikor egyedül bolyong. Sok tud lenni magának otthon egyedül, és sok tud lenni a környezete számára is.  A barátnőm azt szokta mondani ilyenkor: fölrakjuk a magány lemezét, és a körülöttünk lévő barátok meghallgatják akár huszadjára is, hogy mit éneklünk a kínlódásainkról, az egyedüllétről, a magányunkról, akár évekig is. Ezzel szerintem mindannyian így vagyunk: vannak olyan norvég minták, melyekből nem tudunk egykönnyen kikeveredni.

fotó: centralszinhaz.hu

  • Gondolom, számodra ez az előadás is egy ilyen lemez volt…
  • Bele tudtam rakni ebbe az előadásba újra  ezek közül a “lemezeim” közül az érdekesebbeket, melyeken már, hál’ istennek, túl vagyok. Most már persze vannak újabbak! (nevet) A nők a negyvenes éveikben hihetetlen érdekesek tudnak lenni. Erről nagyon keveset és kevesen is beszélnek, mert nem annyira “csini” téma. Valóban nem igazán közönségtoborzó téma, mert ki akarna ezzel szembesülni? Ki akar arra jegyet venni, hogy húúúúúú, de milyen pusztítóan rossz most nekem negyven éves nőként? Ez nem közönségcsalogató, azonban igenis hiánycikk! Beleszerkesztettem a Facebook világát, a tévéműsorok légköréből is…- sok olyasmit is, ami az eredeti darabban nincsen. Örültem, hogy így most  a színpadon feldolgozhattam a saját fóbiáimat, mániáimat, félelmeimet – ezzel a stábban nem voltam egyedül. Sok mindent tudunk ezekről az érzéseinkről, és szerintem még bőven maradtak is titkaink…(nevet)
  • Egy másik, szintén nem régi premieredben, a Grönholm-módszerben viszont egy egészen másfajta “lemezt” járatsz: egy meglehetősen határozott, magabiztosabb női karakter a tied. Szerinted miben és hol lehetnek esetleg e karakterek között a párhuzamok?
  • Ez a típusú nő, ott a Grönholm-módszerben nem az egyéniségem fő csapásvonala –  ettől lett valódi kihívás számomra. Amikor azt a darabot próbáltuk, beszélgettünk olyan csúcsvezetőkkel, akik abban a világban otthonosan mozognak , ehhez képest az, amit abban az előadásban mi megcsinálunk egymással – az egy gyerekcipő a felnőtt lábbelihez képest csupán. Járni lehet mindkettőben… Durvább, hidegebb, tervszerűbb szerepeket vesznek magukra egy ilyen felvételi eljárás során az élet valódi szereplői, mint amit én valaha színésznőként el tudtam volna képzelni akár. Boldogok lehetünk színészként, művészként, hogy nekünk nem kell ilyen tárgyalási stratégiákba belemennünk. Nem is hiszem, hogy ez nekem ilyen mértékben sikerülne – de érdekes arra az egy-két estére fölvenni ezt a szerepet. Többre azonban semmiképpen.

Rengeteget beszélgettünk a stábbal, hogy mennyire sok tud lenni az ember magának akkor, amikor nem találja magát, mikor egyedül bolyong. Sok tud lenni magának otthon egyedül, és sok tud lenni a környezete számára is.  A barátnőm azt szokta mondani ilyenkor: fölrakjuk a magány lemezét, és a körülöttünk lévő barátok meghallgatják akár huszadjára is, hogy mit éneklünk a kínlódásainkról, az egyedüllétről, a magányunkról, akár évekig is. Ezzel szerintem mindannyian így vagyunk: vannak olyan norvég minták, melyekből nem tudunk egykönnyen kikeveredni.

  • Számodra mennyiben  új és más rendezőként része lenni egy előadásnak, mint  színészként?
  • Teljesen más! Ez azért is furcsa, mert hiába  állok a színpadon 14 éves korom óta, hiába  látom velem szemben a rendezőt ennyi ideje, hiába voltam stúdiós keretek között már tanár – mégis, amikor korombeli vagy idősebb színészektől  hatszáz kérdés “ugrik rám” egy perc alatt mindenféle irányból, melyekre konkrétan és penge élesen kell  választ adnom, akkor én a nap végére hulla fáradt leszek ilyenkor. Valószínűleg azért , mert a színészetben már jócskán van rutinom, ám két rendezés után az ember nem mondhatja magát még rendezőnek, e téren maximum még csak idelátogató  turistának. Rendezőként próbáltam mindenre pontosan reagálni, figyelni, egyfolytában észben tartani dolgokat – nehézségem volt, hogy nem volt még asszisztensem, de aztán jött asszisztensnek Kovács Zsuzsi – és ő olyan lett számomra akkor s  ott, mint egy mentőangyal! Az egyeztetéstől kezdve a kommunikáción át más társak között, vagy épp a projektvezető és a helyszín között – mindent nekem kellett kézben tartanom. Olyankor, ha esténként megkérdezték, hogy mit szeretnék enni, akkor azt biztosan kikértem magamnak! Ne kelljen már aznap még egy döntést nekem meghozni! (nevet) Ez a fajta egész napos stressz nem gyakori azért színészként. De örülök, mert sokat tanultam. Sokat tanultam a kolléganőimtől, ahogy reagáltak rám, egy szemvillanásomra, ami nekik esetleg bántó lehetett – azért gondolhatták bántónak, mert ők saját magukkal nem voltak megelégedve, ezt viszont nekem kellett megértenem, lefordítanom saját magamban. Megéreztem, hogy milyen lehetek én színészként, ha én is úgy viselkedem. Megértettem, milyen érzés hatszáz fölösleges kérdést meghallgatni, és közben tudni, hogy csak azért teszi fel őket nekem X, Y, Z, mert saját magában bizonytalan, és igazából nem is a konkrét kérdéseire várna választ. Ez egy nagyon jó tanulási folyamat volt, amiért hálás vagyok!
  • Melyik feladatban érzed magad felszabadultabbnak?
  • Színészként, ez nem is kérdés! Persze ez azért már az idők folyamán összetettebb lett, mert sokszor egy próbafolyamat elején már érzem színészként, hogy az esetleg mégsem lesz olyan jó, mint amilyennek gondoltam. Megérzem a rendező szavaiból, abból, hogy ha esetleg már megint egy ugyanolyant kell játszanom, ugyanaz fog történni, mint eddig. Színészként az ember ilyenkor természetesen felszabadultabb, mert rutinból játszhat, de ez legalább annyira feszélyező is. Mert ilyenkor bizonyos dolgokat már elunok önmagamból, nem vagyok már annyira kíváncsi rájuk. Rendezőként viszont vihet úgy egy csapatot az ember, hogy aztán a végeredmény máshová kerüljön. A színészetben nyilvánvalóan sokkal nagyobb a rutinom, ám ez a fajta rutin egyben az, ami fáraszt is.

A nők a negyvenes éveikben hihetetlen érdekesek tudnak lenni. Erről nagyon keveset és kevesen is beszélnek, mert nem annyira “csini” téma. Valóban nem igazán közönségtoborzó téma, mert ki akarna ezzel szembesülni? Ki akar arra jegyet venni, hogy húúúúúú, de milyen pusztítóan rossz most nekem negyven éves nőként? Ez nem közönségcsalogató, azonban igenis hiánycikk! Beleszerkesztettem a Facebook világát, a tévéműsorok légköréből is…- sok olyasmit is, ami az eredeti darabban nincsen. Örültem, hogy így most  a színpadon feldolgozhattam a saját fóbiáimat, mániáimat, félelmeimet – ezzel a stábban nem voltam egyedül. Sok mindent tudunk ezekről az érzéseinkről, és szerintem még bőven maradtak is titkaink…

  • Amikor az Új Színházból eljöttem anno, akkor azt azért tettem, mert azt éreztem, hogy ha még egyszer a Vass Gyuri partnereként egy tizenhat éves kislányt kell játszanom, akkor én főbe lövöm magam! – annyira untam már önmagamat. (nevet) Gyurit imádom! – de mindig össze voltunk osztva, nekem mindig egyre fiatalabbakat kellett játszanom egyre öregebben… Untam a humoromat, untam a gesztusaimat, untam a szerepkört, mert az már nem mozgósította a kreativitásomat, nem inspirált semmire – hisz ekkor már a szerepeimnél 15 évvel voltam idősebb. Eljöttem, mert nem akarom a szakmámat unni, amit szeretek. Ha valaki szerelemmel szeret egy szakmát, azt nem akarhatja unni! A rendezést nem unom, hiszen ha két rendezés után már unnám, akkor gyorsan abba kellene hagyni! Még izgalmas, riasztó és ijesztő. Pont az év elején mondogattam magamnak: “szeretnék olyan dolgokat megismerni magamból, melyeket még nem ismerek (nagyot nevet)! Hát tessék, most megkaptam!

Csatádi Gábor