A ma este hattól tizenegyig kifacsart. Megvett, megmosott, ketté vágott, erős csuklójával hetet csavart szívemen, és végig csurgatott hazafelé a Dunán át Pestről Budára. A dokumentum filmesek vizsgavetítésén jártam a Vas utcában. Az első film egy anyáról és gyerekeinek örökbeadásáról szólt (Elszakítva). Már itt kaptam egy karmikus taslit, ahol nem csak az elszakított gyermekek hangja fájt, hanem a részletek pontos és érzékeny kamera mozdulatai is lyukat ütöttek csütörtöki közönyöm ladikján, letörölve önismeretem mocskos tükrét. Almási Tamás és Kékesi Attila MA rendezőosztályának diplomafilm-vetítésén jártam.
És miután elsüllyedtem szégyenemben, a borsodi hányatott sorsú, tündöklő tekintetű fiatal roma lány újra pezsgő életet, levegőt préselt a multiknál edzett fáradt, magyar kopoltyúimba. Az agyam a pörgésben megállt, és tova úsztam az országunk kettős keresztje mellett a vadvirágokba gabalyodva. Elképesztő felismerés, hogy míg mi a magunk boldogulását tökéletesítjük, addig erős lelkű pedagógusok eszméletlen eredményeket érnek el új fajta módszerekkel, úttörő munkát végezve gyermekeinknek.
A harmadik börtönben játszódott. Nők hallgattak mesét, és a terápia eredménye már rövid időn belül is számot adó. Igényes animációk, szép állóképek, tanulságos kéztördelések egyvelegét láttam. Igazán nem hatott meg az animált panaszkodás, de egy percig sem untatott. A negyedik egy kis falu mítoszait tette górcső alá ami egyben volt humoros, ízléses és elkeserítő. Egy Győr melletti falut mutatott be ahová migránsok vertek tábort, ahol némelyikük a templomba is eljár. A kis közösség tagoltságát és hétköznapi életét vizslató kamera markáns koncepcióval és elegáns, finom eszközökkel építkezve mutatja be az elvadult tájat és az emberi hülyeséget. Szünet.
Az ötödik dokumentum főszereplője az elhunyt anya és a keserűségből kiutat kereső csonka család nyaralásáról szólt Horvátországban. Az apa és fia párbeszédei mélyen és őszintén gondolkodtattak el, míg a felszínes, angol párbeszéde a lánynak és dél-amerikai pasijának negédesen kajla távolságtartásra intett.
Mától nem olyan az ország, mint ahogy azt a versek mögé bújva és a színházakból ki-be járkálva reméltem. A félelmemet oldja a bemutatott emberek tenni akarása és a közös motívum, amit az összes film tulajdonképpen magában hordoz. És ez nem más, mint a remény, és a változást elhozó erő. A meglepően káprázatos filmek közül nehéz kedvencet választanom, ezért nem teszem.
A hatodikban egy pécsi utolsó mohikán talpraesett küzdelmének drukkolhattam, aki ész érvekkel televésett táblájával sem rest elmenni tüntetni, és hetvenhez közeli kora ellenére osztrák vendégmunkásnak jelentkezik. Feleslegesen hosszú műmájer snittek a bicikli kerekek küllőiről – ám hihetetlenül magas szintű empátia jellemzi a rendezést. Ha nem Pécs lett volna a forgatási helyszín, kiugrottam volna a vetítés alatt a büfés csajjal beszélgetni.
Az utolsó film Zsanett ügyét dokumentálta, Zsanettét, akinek az ügye a mai napig felkorbácsolja az indulataimat. A jegyzőkönyvek részletes taglalása és az erős színészi jelenléte / játéka rendőrökként ijesztően (és sajnos hitelesen) mutatja be a korrupció katonáit, akik – jogerősen szabadon – élnek halnak köztünk. Az öt fős kompániából négy még a mai napig szolgál és „véd”. A merész témaválasztást nem követi képi durvaság. A történet bemutatása a szereplők konzekvensen tagadó interjúival tűzdelve viszont fokozzák a nézőben az elérni kívánt hatást. Mától nem olyan az ország, mint ahogy azt a versek mögé bújva és a színházakból ki-be járkálva reméltem. A félelmemet oldja a bemutatott emberek tenni akarása és a közös motívum, amit az összes film tulajdonképpen magában hordoz. És ez nem más, mint a remény, és a változást elhozó erő. A meglepően káprázatos filmek közül nehéz kedvencet választanom, ezért nem teszem. Köszönöm ezt a felejthetetlen estét.
(2017. Június 22.)