A forradalom szerelme, avagy a szerelem forradalma?

Nem feltétlenül kell választani, ha nincs hozzá kedvünk. Egyébiránt könnyen lehet, hogy ez a két minőség egy és ugyanaz, még akkor is, ha nem lánglelkű romantikusnak születtünk. Forgács Péter a Győri Nemzeti Színház társulatával Közép-Európában először rendezte meg a 10 évvel ezelőtt Californiában debütált Michel Weller-Michael Korie &Amy Powers-Lucy Simon: Doctor Zsivágóját. A Boris Paszternák-regény musical adaptációjában minden alapos, jó aránnyal tálalt, elementáris értékű értelmezésen túl a forradalom szerelme és a szerelem forradalma mégsem tudott esszenciális kapcsolatba kerülni egymással.

Az orosz századfordulótól egészen az első világháború végéig, a vörös forradalomig visz minket. Utazunk: időben, térben, forog a színpadon a hatalmas, árkádokkal tagolt, lépcsősorokkal megmászható szürkés öles fal, és a színpad hátsó falán egy hatalmas kivetítő: vetítésekkel megidézett hangulatok (díszlet:Bátonyi György). A színpad jobb és bal felén palota méretű ajtónyílás – mintha az ó és az új világ rendjének, a vörös és a fehér ideológiának nyittatna ez a két hatalmas bejárat. Azaz a forgószínpad csak forogna, azonban a július 2-i előadás első 10 perce után a színpad technikája megadta magát… – de ettől csak jobb lett minden, ám erről majd később.

Itt azonban mégis a fényekre, a fény festette színekre, a vizualitás eszközeivel megteremtett miliőre kerül a lényegi hangsúly. Forgács Péter ezt a piszkos, középszürke, monstre falakkal szimbolizált cári Oroszországot hol kavargó hóeséssel, hol a kékes fény derengő és kiesen hátborzongató, hol pedig a belülről állhatatosan izzó vörösnek a fényeivel vonja be.

Jurij Zsivágót, aki aztán az első világháború előestéjén orvosi diplomát szerez, a mostoha szülő, Viktor Komarovszkij neveli. Paszernak Zsivágója  ízig-vérig humanista karakterként jelenik meg ezen a zenés történelmi tablón, ahol az előjogaiban sérthetetlennek hitt arisztokrácia és a plebejus munkásság összecsap. Forgács Péter dirigálásában ez a háttérnek is felfogható történelmi paraván a dramaturgiát szervesen meghatározó elem – mégsem lesz csupán háttérként ható “festménnyé”.

Ez a táncos, pontos ütemű, dinamikusan látványos csoport-koreográfiákban ér igazán zenitjére (koreográfus: Kováts Gergely Csanád). A nyár sárga, a részegség tompítottan derengő, és az orosz tél rideg kék fénye által igazi, együttes öröm játékká válik minden mozdulat – érezni: magasra tették önmaguknak azt a bizonyos lécet.  Mindez finoman összefésülve, az egyik a másikkal nem összegerjedve, nem csöpögősen, lavórt igénylő módon  tálalva.

Mintha a rendezés egy musical utáni musicalt rendezne jó értelemben, a lehető legjobban. Kár, hogy eme jó értelembe vett “túl lépni akarás” szinte tervszerű görcsös kiszámítottsággal rántódik vissza a musical formailag ismert, standard világába – a líraian erős, hatásos duett-dalszövegek profizmusát a rákövetkező, hatásvadászra komponált dal semmisíti meg.

Jurij Zsivágót (Fejszés Attila) – aki az első világháború előestéjén szerez orvosi diplomát – a mostoha szülő, Viktor Komarovszkij (Forgács Péter) neveli fel. Paszernak Zsivágója  ízig-vérig humanista karakterként jelenik meg ezen a zenés történelmi tablón, ahol az előjogaiban sérthetetlennek hitt arisztokrácia és a plebejus munkásság összecsap. Forgács Péter dirigálásában ez a háttérnek is felfogható történelmi paraván a dramaturgiát szervesen meghatározó elem – mégsem lesz csupán háttérként ható “festménnyé”. Nem, mert „A diplomaszerzés napján mindenkit kényszertáborba kellene zárni!” fehérorosz hangulatának  szellemisége végigvonul az egész darabon.

Ez jó, hiszen a történelmi léptékeitől megfosztva, szerelmi történetté csupaszítva e Paszternák-szöveg lavórt igénylő love-story maradna. Fejszés Attila feleségéhez, Tonjához (Kecskés Tímea) hű férjként és a verseiben életre kelő lélek izzásától vezérelt orvosként, a szenvedély csapongásának pontosságával hozza elénk ezt a szabad lelkű kispolgárt, egy humanista Zsivágót. És pont az ő karakterének kettős, két irányból húzott szerepét nézve veszem észre a rendezés tipródását: – ami már közel nem oly szent tipródás, mint Zsivágóé – standard musicalként meséljük-e el ezt a forradalom és szerelem szétszálazhatatlan elegyéből összegyúrt történetet, vagy filmes és egyéb vizuális elemekkel továbbvitt, továbbgondolt, magas igénnyel kimunkált , zenés előadásként.

Valami egészen döbbenetes, szavakat magának nehezen találó jelenet az, melyben Zsivágó felesége, Tonja és a szeretője: Lara a königsburgi könyvtárban az egyetlen Zsivágó-verseskötet fölött, egymásnak vállat vető és egymással szembeforduló – ám egymásban mégis sorstársat látva – a szoknyájukat simogató szélben igyekeznek “osztozni”. Megint egy olyan pillanata ez ennek a Zsivágó-musicalnek, amely Forgács Péter olvasatában új minőséggel képes átjárni e zenés műfaj már dekraláltnak vélt kereteit. A női lélek vív itt háborút, olyat, mely tényleg húsig és lélekig mar, éltet és megsemmisít.

Persze egyben ez a kettősség, a forradalom és az érzések forradalmának az egymást lángokként nyaldosó  dialektikája hajtja az egész darabot, ahol a nők ugyanúgy önmaguk gyújtópontját, kvintesszenciáját keresik a szerelem és az érzelmi kötődések közepette, ahogy a férfiak a hatalmat, a háború és a forradalom zsarnokoskodásra nekik alkalmat adó pillanatokban. Laua (Tóth Angelika) fegyvert főügyészre szegező indulata, feleségként naivan Pása Antipov (Nagy Balázs)  mellé  menekülő nő,  felnő  a Zsivágót állhatatosan szeretni kész, izzón kötődő asszonnyá.

Valami egészen döbbenetes, szavakat magának nehezen találó jelenet az, melyben Zsívágó felesége, Tonja és a szeretője: Lara a königsburgi könyvtárban az egyetlen Zsivágó-verseskötet fölött, egymásnak vállat vetve és egymással szembefordulva –  ám egymásban mégis sorstársat látva -, a szoknyájukat simogató szélben igyekeznek “osztozni”. Megint egy olyan pillanata ennek a Zsivágó-musicalnek, amely Forgács Péter olvasatában új minőséggel képes átjárni e zenés műfaj már dekraláltnak vélt kereteit. A női lélek vív itt háborút, olyat, mely tényleg húsig és lélekig mar, éltet és megsemmisít.

Ebben az oroszosan egyetemes, kissé csehovi történetben a férfiak  csak azért is hiúságában a háborúktól és forradalmaktól függetlenül is a bennük folytonosan zajló “kié a homokozó lapát” élet-csatáikat vívják, öncélúan és ebből eredően: hamisítatlanul. Nagy Balázs Pásájának forradalmára és Sztrelnyikov despota partizánvezére  ugyanannak a bővérű indulatnak az egy darabból faragott, vérgőzös  vezéreltjei – érett óvodások.

Itt azonban mégis a fényekre, a fény festette színekre, a vizualitás eszközeivel megteremtett miliőre kerül a lényegi hangsúly. Forgács Péter ezt a piszkos, középszürke, monstre falakkal szimbolizált cári Oroszországot hol kavargó hóeséssel, hol a kékes fény derengő és kiesen hátborzongató, hol pedig a belülről állhatatosan izzó vörösnek a fényeivel vonja be.

És mindeközben Zsivágó és Laura szerelme épp oly szangvinikusan szenvedélyes, mint az az orosz világ, amely közben vörössé festődött a munkástanácsok önkényeskedő, bolsevikuralmat hirdető túlkapásai közepette. Eposzivá képes emelni a rendezés a történetnek ezt az alaptónusát  a fényfestés fehéreivel, vöröseivel,  zuhogó hóesés-örvényeivel és a szólókat és duetteket minimálisra vett, magas igényű dalbetéteivel. Kár, hogy egy rákövetkező “replika” dal  e magaslatról mindig képes volt visszavinni az előadásmódot a szokványos, tizenkettő egy tucat musicalok közé. Az előbb említett magas mércét ezen az estén mégis képes volt elérni az előadás, a technikai malőr miatt működésképtelenné vált forgószínpaddal.

Forgács Péter akaratán kívül céljába juttatta azt a rendezést, amely e nélkül a technikai hiba nélkül csak még jobban billegett volna a szakmai szenvedéllyel megemelt musical és egy standard zenés darab között. A Doktor Zsivágó belső dilemmáját elénk terítő rendezés, a forgószínpad bénultságát überelni kész vehemenciájával képessé vált megkérdezni tőlünk: a forradalom szerelme vagy a szerelem forradalma hajt, mozgat-e minket? És bár a kettő között hezitált néha e rendezés intenciója, mi azért – minden bizonnyal – az iménti kérdés vagy-vagyát egymást nem nélkülöző kölcsönösségként tudjuk megélni, még a Margit-szigeti Víztoronytól messzire szakadva is.