Home / Megnéztük / Aktivista-Acappella
Aktivista-Acappella

Aktivista-Acappella

“Aktivista? Az nem az a joghurt?”- kérdezi a PanoDráma új előadásának, A csodát magunktól kell várninak az elején a hangbejátszásban egy női hang. Megyek lefelé a metróba a mozgólépcsővel, látom a “Ne engedjük, hogy Soros György nevessen a végén!” plakáthegyeket, és sajnálom, hogy nincs nálam semmi, amit rájuk fújhatnék. Tehetetlenség és düh. Valamit tenni kéne! Pass Andrea dokumentumszínházi rendezése Rózsa Milán aktivistáról fájóan közeli, kegyetlenül és kérlelhetetlenül őszinte – nem lehet félre fordítani a fejet, pedig ez egyszer de szeretném… Tehetetlenség és düh. Most is. Akkor már megérte!

Az Átrium színpadán hat nyers, kezeletlen fahokedli és egy ugyanilyen faasztal, fölöttük kivetítő (díszlet: Bobor Ágnes). Családi otthon ez a hat hokedlinyi tér, kutyaugatással. Kutya nincs, ám a hat játszó odajátssza, tehát van. Kicsi, játékos, ismerkedni szeretne a vendégsereglettel. Mi pedig az aktivizmussal és egy lassan majd három éve meghalt aktivistával: Rózsa Milánnal. Mert sokunknak ez a dolog nem evidens, példa rá az előadás elején a hangbejátszás anyaga, ami a teljes tájékozatlanságról és a lila ködről mesél… Aktív? Aktivista? Mi is csak ülünk, és nézünk ki a fejünkből. Érted? Ugyan, hagyjál már…?! A PanoDráma csapata evidenciákat feszeget szándékosan, nem evidens módon. Ismertem Milánt, így néha nagyon fájt ez a “nem evidens mód”, sebaj, úgy kell nekem és a kispolgár szép lelkemnek!

fotó: Pass Andrea

Egészen közel jön az aktivizmus: Varga Gergő (Ivanics Tamás) és Gulyás Márton (Ballér Bianka e.h.) a kamerák kereszttüzében nyilatkozik a Sándor- palotára vagy csak felé hajigált vízbázisú festékes flakonokról a riportereknek. Hiszen: “lehet mást is csinálni, minthogy azt kiáltjuk: bajszos szar!” Visszanézzük 3D-ben a nagyheti misztériumot a két aktivistával, a három napnyi elzárással és a gyorsított eljárásban lefolytatott bírósági tárgyalással.  Kezdetét veszi a “mi is az az aktivizmus” című játék: kerettörténet a kerettörténetben jelleggel indul az előadás. Nem akar szájba rágni, csak emlékeztetni és visszaidézni. Van minek, van miért. Nagy a tudatlanságunk a fogalmakban, de nem is annyira az elmélet, hanem inkább a gyakorlat, a tettlegesség terén. Mi nézzük őket, ők meg majd csinálják, hisz mi nézők vagyunk, ők az aktivisták.

A PanoDráma nem mobilizál. Kellene? Dokumentál. Most épp minket, a nézőket. A “fogjuk meg, és vigyétek” mentalitásunkat. Ezt is kell. Fontos tudatosítani, mert sokszor már ez a fajta tudatosítás is fél siker. Főleg akkor, ha mifelénk az aktivisták fehér hollók, kísérleti egerek. A mi magunk helyett oda állított fehér hollók és kísérleti egerek. Majd ő, majd valaki más – mi meg közben nézzük a fészbukos videón őket az ágyban, hasalva. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Rózsa Milán melegjogi aktivista volt. És emberjogi. És minden jogi – jogtól függetlenül is. Mert ha tenni, menni kell, akkor kell – ez nem elméleti, elvont kérdés. Felvillannak  epizódok Milán életéből, és azt kezdem hinni, hogy a halottról jót vagy semmit tanításának világába kezdünk lassan átcsapni – hérosz gyártás, ha már mi nem tudunk héroszokká lenni. De csalódnom kell, mert az egyik jelenetben Milán volt munkatársaként Ördög Tamás egy babzsák fotellal levágódik a színpad előterébe, és rákezd: “a Milán egy irgalmatlan nagy individualista volt az én szememben. Amikor többet dolgoztam vele együtt, az egy nagyon nehéz szakasz volt az életemben.” Frusztrált flegmasággal mesél, a megbántottak átizzottságával – elhiszem neki: ez is Milán, ez is ő. Ahogy azt is, hogy Németországban fél évig “tanulta az életet” – ahogy Ördög Tamás szájából, mint egy barát szájából,: “ő ott szexuális szolgáltatásokat nyújtott. Ezt fontos lenne kimondani. Szerintem nagyon tisztességtelen lenne nem elmondani, hogy a Milán fél évig kurválkodott gyakorlatilag Németországban. Pénz kellett neki, de az a gesztus, hogy valaki ezt nem szégyenli! Baszki, ezt kellett csinálni! Baszd meg, ez van!” Mélyen szánt ez a dokumentumszínház: dokumentál.

Vagy szimplán hullát gyaláz? Kegyeletet sért? Persze hogy azt:  a másikról magunkba betemetett képet, a megideologizált és hullává merevített idol-tetemet gyalázza. Azt szabad. Sőt, kell is. Kötelező! Ismét Ördög Tamás: a temetésről mesél, a mesélhetetlen sterilitásról, az elhazudott valóságról és a temetés kedvéért a buziságából kimosdatott Milánról. Itt kitör belőlem a sírás, mert én sem voltam ott  azon a november 21-én. Mert valamikori lelkészként mindig is megvetettem a hiteltelen, ám lelkünknek komfortos hepajt egy gödör körül. Felsírtam. Felsírt bennem a kispolgári lelkiismeret- furdalás. Miért? Ki kéri és ki várja el, hogy elmenj a barátod temetésére? A téged komfortossá agyusztált jólneveltséged? Az is valami? Na hiszen! A PanoDráma dokumentál: tisztít, sallangjaidtól megfoszt, hogy egészen közel vigyen a jól bejáratott komfortzónáiddal körbekordonozott önmagadhoz.

Könnyeket törlő, szárító jelenetben megidéztetett az asztalkamionon  “vonaglók” Pride-ja, ahol Urbanits Krisztina kamionra felnyomulni akaró, önérzetes, mély magyar érpataki polgármesterén felcsattant a nevetés Urbanovits Krisztina és Ördög Tamás – mint Milán- süketek párbeszédét idéző párharcán. Mert a “Magyar Pride” hangulatát autentikusan ide lopó együttes játékra nem lehet  az önmagunkra ismerés nevetésével reagálni.

A PanoDráma nem mobilizál. Kellene? Dokumentál. Most épp minket, a nézőket. A “fogjuk meg, és vigyétek” mentalitásunkat. Ezt is kell. Fontos tudatosítani, mert sokszor már ez a fajta tudatosítás is fél siker. Főleg akkor, ha mifelénk az aktivisták fehér hollók, kísérleti egerek. A mi magunk helyett oda állított fehér hollók és kísérleti egerek. Majd ő, majd valaki más – mi meg közben nézzük a fészbukos videón őket az ágyban, hasalva. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Aztán Bezerédi Zoltán Hanzli Pétere – mint aktivista – mesélt koravén kezdő melegként a budapesti homoszexuális szubkultúrában tett felfedező kalandjairól – az egyszerre huszonéves és ötvenéves játékában otthonosan és felszabadultan mozog a Katona társulatának oszlopos tagja.

Nagy Szilvia keménykezű, fegyelmezett leszbikusának (Urbanovits Krisztina), a Szivárvány Misszió ügyvivőjének aki ellentmondást nem tűrt, elhittük a Milánnal vívott személyes és a közösséggel közösen végig vitt “harcait” – az öngyilkossági kísérleteket végig asszisztáló küzdelmeit.

fotó: Pass Andrea

Volt egy anya, egy szülő (Botos Éva), aki egyszerre szenvedett fia, Milán melegségétől, de szeretett volna a fia mellett kiálló anya is lenni. A motorozók könnyed infantilizmusával és a befelé nyelők belső küszködéseivel rajzol meg Botos Éva egy oly édesanyát, aki egészen beleégeti játékával ezt a figurát a mindannyiunk számára ismerős anyaképek archetípusai közé.

Ahogy Magyar Fruzsina (Ballér Bianka e.h.) és a férje, Mécs Imre (Ivanics Tamás) Szabadság téri Megszállás-emlékmű körüli aktivistáskodásai is eltalált emblematikussággal beszélnek egy magyar korról, ahol aktivistának lenni nem fenékig tejfel – mi magyarok aktivistáskodni is csupán így tudunk: ebben is egymással versengve, magunkat a másiknál feljebb pozicionálva.

Pass Andrea rendezésében ez a verbatim anyag  jó ritmusú emlék állítássá és egyben a kényelmességünket bemutató tükörtartássá is lett. De a mindannyiunkban ott alvó aktivistának az ébresztgetéséé is. Egy aktív a cappella, melyben az életünk dolgain való felhorkanások mellett a cselekvő aktivitásnak is ugyanakkora teret merünk és akarunk  engedni.  Még talán a holnapi Pride előtt. Remélhetőleg.

Ezt a mostani, június 4-i  elő bemutatóján látott előadást szeptember 5-én, a Tafóban láthatjuk legközelebb.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top