Home / A függöny mögött / Interjúk / “Mi nyaranta, két hétre egy társulat vagyunk!”
“Mi nyaranta, két hétre egy társulat vagyunk!”

“Mi nyaranta, két hétre egy társulat vagyunk!”

Július 27-30. között, immáron tizennegyedszerre áll össze az AlkalMáté Trupp, hogy most éppen Vajda Milánt boncolják élve a Jurányiházban. A Máté Gábor-osztály egyik tagjával, Máthé Zsolttal beszélgettünk a színműs éveikről, az együtt játszás hagyományairól és a “nyári társulat” erejéről…

  • Milyen csapat volt annak idején ez az osztály, amikor végeztetek?
  • A mi osztályunk tulajdonképpen kiegyensúlyozott volt.  A “problémások”? Ők elég hamar eltűntek…de ez általában nem volt ránk jellemző. Nem uralkodtak farkastörvények közöttünk.  “Problémásnak” az nevezhető, aki nem találja a helyét, nem talál magának embereket – ők könnyen elszigetelődhetnek, lemorzsolódhatnak. Mi elég kulturáltan elviseltük egymást, könnyedén tudtunk egymással dolgozni, szót érteni. Volt egy közös alaphang, amitől mi osztály tudtunk lenni. Gondolkodásmódban, stílusban és ízlésben is egymásra tudtunk hangolódni. Ez látszott is  rajtunk rögtön. Tizennyolcan indultunk, közülünk egy azonnal Londont választotta inkább, aztán az első év végén kirostálódott egy ember, majd a harmadik félévkor még kettő, így aztán tizennégyen végeztünk.

Milánnak jellegzetes humora van. A humor, ugye,  körmönfont és kényes dolog színházilag is. Nem kis feladat lesz az ő humorát megmutatnunk azoknak a nézőknek, akik nem ismerik őt. Nekünk  ez most egy komoly kísérlet: egy olyan embert ábrázolni, akinek az egyik védjegye a humor, a szellemesség. Az ő élettörténete elég durva szituációkat rejt magában. Voltak olyan osztálytársaim is, akik őhozzá képest “burokban élhettek”. Nem tarkállott az életük traumáktól – mondhatni.

  • Hogyan indult ez a most már tizenegy éves hagyomány?
  • Tulajdonképpen mi már az első év utáni nyáron Szentendrén, a MűvészetMalomban csináltunk egy költészeti estet Orbán János Dénes költő verseiből – ez volt az első nyári produkciónk. Majd a második év után Mácsai Pál közreműködésével Szombathelyen, a Művészetek Házában Esterházy Péter Egy nő című könyvéből hoztunk létre  egy előadást, úgy, ahogy akkor a főiskolán dolgoztunk. Kilencvenhét írás van a könyvben, és mindegyik úgy kezdődik: “Van egy nő. Ezek közül kiválasztottunk néhányat, és átdolgoztuk jelenetekké őket. Ezekből a jelenetekből  lett aztán egy egész estés előadás, amit elég sokat játszottunk, még a Merlin Színházba is átkerült, ha jól emlékszem.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Vajon milyen motiváció húzódik meg amögött, hogy az ember nyáron, évad végén, a nyári haknik, előadások között és mellett még rá tudja venni magát egy ilyen jellegű, 10 nap alatt elkészülő előadásra?
  • A POSzT-on szokás volt akkoriban – lehet, hogy még most is, ezt nem tudom, – hogy főiskolás osztályok elmennek oda egy-egy vizsgaelőadással. Ha jól emlékszem, mi ott egyszer egy mozgásvizsgát is előadtunk. A POSzT már az évad vége, de azért már nyár. Az ember úgy megy oda, hogy a vizsgát még előadja, de egyébként bulizik, és igyekszik jól érezni, elengedni magát.

A mi osztályunk tulajdonképpen kiegyensúlyozott volt.  A “problémások”? Ők elég hamar eltűntek…de ez általában nem volt ránk jellemző. Nem uralkodtak farkastörvények közöttünk.  “Problémásnak” az nevezhető, aki nem találja a helyét, nem talál magának embereket – ők könnyen elszigetelődhetnek, lemorzsolódhatnak. Mi elég kulturáltan elviseltük egymást, könnyedén tudtunk egymással dolgozni, szót érteni. Volt egy közös alaphang, amitől mi osztály tudtunk lenni. Gondolkodásmódban, stílusban és ízlésben is egymásra tudtunk hangolódni. Ez látszott is  rajtunk rögtön. Tizennyolcan indultunk, közülünk egy azonnal Londont választotta inkább, aztán az első év végén kirostálódott egy ember, majd a harmadik félévkor még kettő, így aztán tizennégyen végeztünk.

  • …de az AlkalMáté Trupp előadás már július végére tolódik…
  • Igazából az sosem merült fel, hogy miért a nyarunkat áldozzuk erre. Az Orbán János Déneses anyag jó lehetőség volt – ott sem volt ez kérdés. Az Egy nőnek már volt magyarázata, hogy az miért lesz. Az első két évben úgy dolgoztunk a főiskolán, hogy csak a mi tanáraink tanítottak bennünket: Máté Gábor, Horvai István, illetve  Iglódi István a zenés osztályt. Két évig ugyanazzal a módszerrel dolgoztunk: osztályteremben jeleneteket készítettünk, majd a tanáraink úgy gondolták, hogy szülessen egy olyan munka is, ami más körülmények között zajlik. Hadd derüljön ki , hogy azok az emberek, akik az első két évben nem voltak képesek kibontakozni, talán  egy megváltozott közegben,  más körülmények között és megváltozott módszerekkel  jobban kibontakoznak. Mert hátha jön egy olyan tanár – mint ahogy jött is – aki máshogy nyúl az osztályhoz. Ezért az Egy nőnek jelentős pedagógiai értelme is volt, hogy azt miért úgy csináljuk, ahogy. Ahogy annak is, hogy nyáron is együtt vagyunk. Hiszen ez egy jó lehetőség arra, hogy megmutathassuk magunkat, produkciót csinálhatunk, de mégis laboratóriumi környezetben. Aztán a harmadik év után a Madách Kamara hívott bennünket: Mácsai Pál. Ott is, akkor is megvolt az az anyag, ami arra hivatott, hogy az egész osztály benne legyen. Ez volt A mi erdőnk alján, Dylan Thomasnak a verses szürreál meséje. Ebben már benne volt az egész osztály – ezt Máté Gábor rendezte nekünk, – és játszott benne három felnőtt színész is velünk: Mácsai Pál, Gálffi László – aki a beszédtanárunk volt – és Kiss Mari. Ekkor viszont kőszínházban próbált az osztály másfél hónapot. Nyáron 19 előadásunk volt egymás után, zsinórban. Azaz: ez is belelógott a nyárba, így ezzel is eggyel tudatosabb szintre lépett ez a mi közös dolgunk. Az ugyanis, hogy diploma után kitaláltuk, hogy az osztály nyáron csináljon közösen egy előadást, hogy együtt maradhassunk, mert hát nem éreztük azt, hogy nekünk most akkor “szét kellene szélednünk”. A Migrénes csirke volt az első anyagunk. Bár nekem erről nincsenek konkrét élményeim…Valahogy evidens volt már az, hogy mi mindig nyáron is csinálunk együtt valamit…
  • Az évek alatt soha nem merült fel, hogy most már unjátok? Mindig meg tudtátok oldani az egyeztetéseket?
  • Tulajdonképpen hárman a Madách Kamarába, hárman a Katonába és mint később kiderült, öten Egerbe kaptunk szerződést. Tehát három nagy gócpontban csoportosult az osztály, és nyilván volt egy-két ember, akinek nem volt társulati szerződése. Ez is inkább azt erősítette, hogy nem tudott “elkallódni” senki.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Az az ötlet hogyan született, hogy valakit az osztályból mindig élve boncoltok?
  • Igényünk van arra, hogy beszéljünk magunkról, arról, hogy mi lett velünk azóta, hogy színészek lettünk, pályánk van, szerződésünk van, hogy hol tartunk most? Hogyan kell, hogyan érdemes ezekről beszélni, és mi legyen ennek a formája? A közvetlen előzménye az úm. előadás volt ezeknek, mert akkor ott abban mindenki elmondta, megfogalmazta az élményeit a saját színházáról. Aztán ezekből jelenetek születtek és előadás. Ezután született meg bennünk: mi lenne, ha lenne egy előadás, aminek Péter Kata lenne a címe? Mindannyiunknak tetszett az ötlet, hát próbáljuk ki! Volt egy sorsolás, ahol a jelen lévők közül kisorsoltuk Járó Zsuzsit – ő lett az első. Aztán felállítottuk a szabályokat: bemutatjuk az adott előadást, majd kisorsoljuk a következő évi embert. Volt egy helyszínváltás időközben, mert Zsámbékot otthagytuk, és ekkor jött a Jurányi – nyilván ekkortól kezdve más hangulatú lett ez az egész. Zsámbékon ott maradt ebből az egészből valami vadromantikus, ám helyette jött valami más… Azok az előadások, amiket már itt, a Jurányiban csináltunk, azok már “felnőttebbek”, mélyebbek és mélyrehatóbbak lettek, mint amik Zsámbékon születtek. Ott, a rakétasilókban nekem azok az előadások színházibbak voltak, fantáziával, játékkal telibbek tűnnek így visszaemlékezve.
  • Hogy vetted azt az akadályt, amikor téged boncoltak élve?
  •   Tavasszal, mielőtt engem kihúztak, az AKKU nevű helyen kitaláltam egy előadást, aminek Krízis-dalest volt a címe. A közállapotainkról, a közérzetünkről énekeltünk benne. Többségében híres számokat, melyekre én írtam magyar szöveget. Tulajdonképpen ott is magunkról beszéltünk, bár főleg az én a gondolataimról. Aztán mikor kihúztak a Máté osztály előadására, akkor azt mondtam, hogy ez milyen pech, hiszen ott volt az a dalest, ahol én tulajdonképpen már mindent megfogalmaztam, amiről beszélni akartam. Éreztem, hogy nincs is bennem feltétlenül vágy arra, hogy kisrealista jeleneteket mutassunk be az életemről. Na,  persze nem is vagyok valami jó emlékező – ezt is illik gyorsan hozzátenni.  Máté Gábortól megkérdeztem, hogy baj lenne-e, ha ez a rólam szóló előadás egy dalest lenne? Esetleg még egy-két olyan számmal is, ami abban a Krízis-dalestben is elhangzott? Mert én így fejezném ki a legjobban magam. Azt mondta Gábor, hogy dehogy is, ez teljesen jó! Így aztán három úm. életrajzos előadás után volt egy negyedik, ami inkább egy koncertre hasonlított. Ez így volt az enyém.

Ha majd ezt a “nagy művet” befejeztük, elvégeztük, szerintem majd csak akkor lesz aktuális a kérdés: egyáltalán akarunk mi még előadásokat csinálni nyaranta bármi másról? Így, tíz nap alatt, ezzel a módszerrel – mert a módszer megvan. Mi ezt jól tudjuk, jól ismerjük, tehát már szemünk sem rebben attól a gondolattól, hogy 10 nap alatt kell egy előadást létrehozni, amiben zenék vannak. Akarunk így nyaranta beszélni még bármiről? Akarunk-e még mindig magunkról? Elkezdhetjük-e elölről? Gondolj bele, Járó Zsuzsi előadása 11 éve volt. Azóta eltelt a 11 év, azóta gyereke van, azóta több színházban volt… Lehetne-e ezt elölről kezdeni? Ez persze csak egy-egy blőd gondolat, s lehet, hogy csak arról szólna, mint a hollywoodi folytatások.

  • Mi az, amit spoilerezés nélkül az idei előadásról el lehet mondani?
  • Erről most tényleg nehéz így beszélni… Biztos, hogy lesznek benne dalok, és biztos, hogy ezek jó dalok lesznek. Ámbár ez nem is annyira újdonság, hisz minden évben vannak benne.
  • Tudod mit: jobb kérdésem van. Vajda Milán az öt év alatt – amíg együtt voltatok a Vas utcában – milyen figurája, szereplője volt az osztálynak?
  • Milánnak jellegzetes humora van. A humor, ugye,  körmönfont és kényes dolog színházilag is. Nem kis feladat lesz az ő humorát megmutatnunk azoknak a nézőknek, akik nem ismerik őt. Nekünk  ez most egy komoly kísérlet: egy olyan embert ábrázolni, akinek az egyik védjegye a humor, a szellemesség. Az ő élettörténete elég durva szituációkat rejt magában. Voltak olyan osztálytársaim is, akik őhozzá képest “burokban élhettek”. Nem tarkállott az életük traumáktól – mondhatni.
  • A szöveg, az előadás mennyivel korábban áll össze?
  • Találkozók vannak: egy áprilisban és egy májusban, amikor összejövünk és beszélgetünk. Ezek a találkozók többnyire úgy néznek ki, hogy akiről szó van, az kiül középre, és mondja, ami az eszébe jut, elmeséli, amit fontosnak vél a saját történetében. Mi pedig kérdezünk, és mi magunk is emlékezünk –már akinek van emlékezőtehetsége – én ezeken a megbeszéléseken ülni szoktam és figyelek. Legfőképp pedig ismerkedni az osztálytársammal, akit már 18 éve ismerek. Emlékezünk, jegyzetelünk, fürkésszük, hogy mi az, amiből potenciálisan jelenet lehet. Aztán ebből egyszer csak összeáll egy történet. Aztán a két ilyen találkozás után van egy ilyen hétfői nap, mint ez a mai, amikor bejövünk, beülünk a nagyterembe, és egy kicsit emlékezünk, összefoglalunk, majd kettő körül eldöntjük, hogy ki milyen jelenettel kezd el foglalkozni. Van egy lista, ami később bővül vagy szűkül, attól függően, hogy mit tartunk jónak. Eleinte, az első pár napban jeleneteket próbálgatunk, aztán a hét vége felé hangszert is ragadunk, amikor az aktuális zenei vezetőnk szerint már el lehet kezdeni zenei próbákat is. Legkésőbb kedd estig véglegesítjük a jeleneteket, a dalokat, majd elkészítjük a sorrendet. Ezt követően a csütörtök esti bemutatóig végigmegyünk rajta egyben, ahányszor csak tudunk.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Mi az, ami  annyira fontos számotokra a hagyományokon túl ebben közös osztály-játékban, hogy miatta újból és újból, évről évre nekikezdtek ?
  • Ez érdekes kérdés! Az már egyre egyértelműbb, hogy ezt végig fogjuk csinálni – ez, ugye, még három évet jelent. Ezt persze mindenki máshogy érzi és éli, hogy hol, mikor hitte el  valójában, hogy ezt végig fogjuk csinálni. Nekem személy szerint a legelsőtől kezdve egyértelmű volt,  egy ilyen ötlet – hogy legyen 14 emberről 14 előadás, 14 év alatt, ez mekkora lehetőség. Nyilván, ha nagyon rosszul sikerült volna, vagy ha tartósan gödörbe került volna a produkció, akkor biztosan abbahagytuk volna – mert ha valami nem megy, akkor azt nem kell erőltetni, nyilván. De mindig ment. Amikor valami az adott évben kevésbé sikerült, akkor is a visszajelzések, meg a … Igazából ez így   nem merült fel. Én erre a kérdésre akkor válaszolnék, amikor  már túl leszünk rajta, és  mi magunk ülünk le arról beszélgetni, hogy jó, és akkor ennek most vége? Ha majd ezt a “nagy művet” befejeztük, elvégeztük, szerintem majd csak akkor lesz aktuális a kérdés: egyáltalán akarunk mi még előadásokat csinálni nyaranta bármi másról? Így, tíz nap alatt, ezzel a módszerrel – mert a módszer megvan. Mi ezt jól tudjuk, jól ismerjük, tehát már szemünk sem rebben attól a gondolattól, hogy 10 nap alatt kell egy előadást létrehozni, amiben zenék vannak. Akarunk így nyaranta beszélni még bármiről? Akarunk-e még mindig magunkról? Elkezdhetjük-e elölről? Gondolj bele, Járó Zsuzsi előadása 11 éve volt. Azóta eltelt a 11 év, azóta gyereke van, azóta több színházban volt… Lehetne-e ezt elölről kezdeni? Ez persze csak egy-egy blőd gondolat, s lehet, hogy csak arról szólna, mint a hollywoodi folytatások. Erre a kérdésre nem tudom most a választ. El tudnám képzelni, hogy ezt az életem végéig minden nyáron, ezekkel az emberekkel, akik az osztálytársaim, elkészítsem. Azért is, mert minden évben mindig nagyon szervesen belekerült – hol nagyobb, hol szerényebb hangsúlyokkal – hogy a világunk, a közös közérzetünk hol tart. Van, amikor ez politikusabban jelenik meg, aztán van, amikor egyáltalán nem, és csak a személyes történet síkján maradunk. Fontos az is, hogy hiába EGY valakiről szól az előadás, mi is mindig beszélünk magunkról. Mindenki benne van, mindenki összegez egy kicsit.

Igényünk van arra, hogy beszéljünk magunkról, arról, hogy mi lett velünk azóta, hogy színészek lettünk, pályánk van, szerződésünk van, hogy hol tartunk most? Hogyan kell, hogyan érdemes ezekről beszélni, és mi legyen ennek a formája? A közvetlen előzménye az úm. előadás volt ezeknek, mert akkor ott abban mindenki elmondta, megfogalmazta az élményeit a saját színházáról. Aztán ezekből jelenetek születtek és előadás. Ezután született meg bennünk: mi lenne, ha lenne egy előadás, aminek Péter Kata lenne a címe? Mindannyiunknak tetszett az ötlet, hát próbáljuk ki!

  • Ezt át is vehetnék az azóta végzett más – nem csak a Máté-osztályok is?
  • Erre már volt is példa: a HoppArtosok, az első Novák–Ascher osztály, bár nekik azért kellett együtt maradniuk arra a pár évre, mert lényegében csak egy vagy két embernek volt szerződése akkortájt. Az ő történetük azonban  tökéletesen más, mint a miénk. Bennünk is sokszor felmerült: ha nekünk ez ilyen jól megy így nyaranta, akkor miért nem vagyunk egy társulat? De mi nem akarunk egy társulat lenni! Illetve egy társulat vagyunk, mi nyaranta két hétre vállalunk egy munkát. Megcsináljuk, eljátsszuk hétszer, és utána mindenki megy a dolgára. Ez hívják társulatnak. A régi görög színház a maga háromnapos előadásaival, ilyen értelemben, szintén egy társulatot alkotott.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top