Mert e kettő oly sokszor egy és ugyanaz, de legalábbis egymás édestestvérei. Giuseppe Verdi Trubadúrja a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tökéletes közelségbe hozza ezt az alapélményt, bár Vámos László rendezése – amely e színpadon egyszerre premier és a darab temetése is – ehhez a zenei alapélményhez csak igen keveset ad hozzá.
Azt is mondhatnánk, hogy ez a rendezés maximálisan engedte a maga módján szólni Verdi 1853-ban bemutatott dalművét. Hagyja hatni ezt a szerteszét áradó-burjánzó zene-corpust, és valljuk meg, sokszor ez a hagyni tudás igazít, tesz a legtöbbet rendezői intencióként. A három oldalról díszletezett színpadon árkádsorokként, többszintesnek ható, mozgalmas képeket ábrázoló falazata (díszlet:Csikós Attila) egészen érdekes olvasatokat, értelmezéseket ad, amint azokat a különböző fények megfestik. Játék a fénnyel: érzékeltetése egy olyan érzelemvilágnak, amelyet méltó, pontos módon csak a hangok kompozíciójával, koloratúrájával lehet visszaadni.
fotó: Éder Vera
Verdi ezen operájában mindenki szeret, szerelmes, érez, hevül, lángol. Azonban mindenki másként, máshogy, másért, és legfőképpen ritkán párosan, leginkább csak magában. Leonoráért (Dinara Alieve), a spanyol királyné udvarhölgyéért Luna gróf (Kálmándy Mihály) epekedik. Vágyakozás, melyben több van a birtokolni vágyásból, mint a meghitten gyöngéd érzelmekból: Kálmándy Mihály baritonja egyszerre diktál és vágyakozik, bár a vágyakozást csupán az igazi vágyakozás hiánya, az epekedés magának mindent kikövetelni akaró volta jelenti. Verdi toporzékolóan akaratos karaktere átizzik ezen a baritonon, kétséget nem hagyva a grófi akaratosság és az érzéketlenséggel palástolni akart lelki gyengeség felől – a zsánert hozza közénk, egy pillanatra sem zsánerszerűen, és ettől nyomban lüktet ez a szerep, mely lüktetés végig ki is tart.
Olyan, mintha a tenor járna elől, melyért a szoprán harcol, és aki ellen a Gróf baritonja küzd, hadakozik. Nem a cselekményre figyelünk, hanem egyik ária után feledkezünk bele a másik áriába. Az egyik dallam uszályáról szállunk át a másikra. Vámos László rendezése ebből a szempontból régi vágású unikum: minden jelenet ária-csúcspontja után lemegy a függöny – a függöny eleve fehér holló a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – és tapsolhatunk, ovációnknak teret engedhetünk, hisz ez mégiscsak egy dalmű, és csak azt követően színház. Avagy szerencsés, zenének teljesen teret adó kollaborálása ez a rendezőnek Verdivel.
Csata ez, a lélek csatája: vajon legyőzi-e önmaga vehemens akarnokságát, és képes lesz-e vágyakozni, akaratáról lemondani. Csata, hisz Verdi az opera kerettörténetét a spanyol polgárháború idejére teszi. Háború kint is, bent is. Háború, amit minden ellenkező látszat ellenére mindig mindnyájan magunkban vívunk. Magunkban, sosem kívül, sosem mással. Háború, a kavargó lélek csatamezein megvívott küzdelem, pont olyan, mint az a legenda, amit a kapitány, Ferrando (Cser Krisztián) mesél a katonáit ébren tartandó. A Gróf öccséről, cigányasszonyról, szemmel verésről, máglya tűzébe dobott gyerekről. És ha a librettó legendaszámba menő története nem is mindig követhető, hát a Verdi komponálta örvénylő, hömpölygően áramló dallam magával ragad, és sejteti, érezteti mindazt, amit az értelem a szövevényes történetből nem képes elsőre kihámozni.
fotó: Éder Vera
Opera az operában, zene a zenei műben, ahogy Leonorát elbűvöli Manrico (Riccardo Massi), a trubadúr. Tenorja zeng a Margit-szigeten, mint sötétet átmetsző gyertyaláng fénye. A megmagyarázhatatlan, a gyermeki hajlíthatatlanság erejével hat, az olasz temperamentum dinamizmusával. Szeret, szívét a homlokára helyezi, talán nem is tudná máshová, egy fából faragott trubadúr. Mellette az azerbajdzsáni szoprán, Dinara Alieva megszeppentnek, tétovázónak hat, hogy aztán eme gyámoltalan hezitálásból nőjön fel a szerelmesét mindenáron megmenteni akaró, ezért önmagát megmérgező elszánt, áldozathozó nővé. Olyan, mintha a tenor járna elől, melyért a szoprán harcol, és aki ellen a Gróf baritonja küzd, hadakozik. Nem a cselekményre figyelünk, hanem egyik ária után feledkezünk bele a másik áriába. Az egyik dallam uszályáról szállunk át a másikra. Vámos László rendezése ebből a szempontból régi vágású unikum: minden jelenet ária-csúcspontja után lemegy a függöny (a függöny eleve fehér holló a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon), és tapsolhatunk, ovációnknak teret engedhetünk, hisz ez mégiscsak egy dalmű, és csak azt követően színház. Avagy szerencsés, zenének teljesen teret adó kollaborálása ez a rendezőnek Verdivel.
Háború kint is, bent is. Háború, amit minden ellenkező látszat ellenére mindig mindnyájan magunkban vívunk. Magunkban, sosem kívül, sosem mással. Háború, a kavargó lélek csatamezein megvívott küzdelem, pont olyan, mint az a legenda, amit a kapitány, Ferrando mesél a katonáit ébren tartandó. A Gróf öccséről, cigányasszonyról, szemmel verésről, máglya tűzébe dobott gyerekről. És ha a librettó legendaszámba menő története nem is mindig követhető, hát a Verdi komponálta örvénylő, hömpölygően áramló dallam magával ragad, és sejteti, érezteti mindazt, amit az értelem a szövevényes történetből nem képes elsőre kihámozni.
fotó: Éder Vera
Komlósi Ildikó “olaj a tűzre”, arra, amely az ő játéka-hangja által csak még fülledtebben, vehemensebben lángol tovább. Verdi és Vámos László összebeszéltek: a szerelem és a démonjai szertelenül csapongtak, párharcot vívtak egymással opera-rendezésének szabadtéri bemutatóján, ahol minden rendezői koncepció háttérbe húzódott az olasz operaszerző kedvéért. Ám ez egyszer ezt a fajta “minimalizmust” mégsem bántuk, a nagyívű rendezői elgondolások hiánya mégsem zavart. Helyette faltól-falig, fültől-fülig, szerelmes lélektől szerelemre vágyó és arra nyitott lélekig ért Verdi operája, fölpiszkálva az ott és a bennünk is élő Trubadúrt.
