„Első látásra beleszerettem ebbe a Jurányi utcai ingatlanba" Pótszékfoglaló

Kulcsár Viktóriával, a lassan ötéves alkotó- és játszóhelynek, a Jurányi Inkubátorháznak a vezetőjével beszélgettünk még az elmúlt évad végén a ház közelgő „évfordulójáról”, a Jurányi kezdeti helykereséséről, betöltendő űrökről, közönségről, alkotói pályázatokról és a prosperálni képes jövőről…

Nemsokára 5 évesek lesztek, jól tudom?

Igen, egészen pontosan 2012. október 29-én nyitott meg a Jurányi.

Hogyan született meg bennetek annak idején egy közösségi befogadó- és játszóhely ötlete?

Ennek már volt egy korábbi előzménye, a FÜGE Egyesület – több produkciós vezetővel. Ez az egyesület egy produkciós ernyőszervezet volt, amivel hálózati keretek között lefedtük szinte egész Budapestet. Azonban elég hamar világossá vált számunkra, hogy erre igen nagy a „kereslet”, ezért jó lenne mindezt egy nagyobb, önálló térben, épületben tető alá hozni – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.

Talán mindaz, ahová a Jurányi fejlődött, ezért nem volt annyira tudatos. Nem végeztünk semmiféle helyzetelemzést, hogy mire is lenne igény, csupán bennünk és az alkotókban, akikkel dolgoztunk, fogalmazódott meg egyfajta kívánság, amiből megszületett ez az immáron ötéves alkotó- és játszóhely. Éppen ezért nem gondolom, hogy markáns változásra lenne szükség. Inkább arra, hogy megtaláljuk a produkciós-, a közösségi- és az inkubátorház együttélésének előre vivő, prosperálni képes, egészséges arányait.

Ez még a Tűzrakteres időszak volt?

Igen, innen indult az ötlet. Aztán egy évvel később már azon gondolkoztunk, mi lenne, ha keresnénk egy megfelelő épületet. Így találtunk rá erre az iskolára a Jurányi utcában, aminek a mérete körülbelül négyszer akkora, mint amit akkoriban kerestünk. Viszont megfelelt azoknak a kondícióknak, amiket a leendő épülettel szemben támasztottunk: Budán, központi helyen található, és iskola volt korábban, aminek a térbeosztása eleve alkalmas egy ilyen jellegű intézmény számára. Később ehhez az épülethez kellett kitalálni azokat a funkciókat, amelyekkel meg lehetett tölteni a 6700 négyzetmétert.

fotó: Gyulyás Dóra

Ki ajánlotta nektek ezt a helyszínt?

A főváros. Amikor kitaláltam, hogy milyen paraméterekkel keresünk helyet, akkor megkerestem a fővárost és a kerületeket. A főváros listáján szerepelt, és első látásra beleszerettem ebbe a Jurányi utcai ingatlanba.

A bérleti díjhoz nyújt valamilyen támogatást a főváros? Esetleg csökkentett bérleti díjat számít fel?

Úgy indult az egész, hogy felvállaltunk egy nagy összegű beruházást az állagmegóvás és funkcionális felújítás tekintetében, hiszen az igényeknek megfelelően kellett átalakítanunk a belső tereket. Ezért – a befektetésünkhöz mérten – a piaci árnál olcsóbban bérelhettük ki az épületet. A fővárossal történt egyeztetést követően sikerült olyan közszolgáltatási szerződést kötnünk, amelynek keretében éves szinten kapunk tőlük támogatást. Ez a támogatási összeg – amit a FÜGE működésére kapunk a Jurányiban –, nagyjából ki is teszi a bérleti díj 70 százalékát, vagyis csökkentett bérleti díjat fizetünk havonta.

Az első évadok milyen kihasználtsággal zajlottak?

Ez egy gyors és érdekes építkezés volt. Az elején még produkciós ház akartunk lenni, mint amilyen régen a Flórián Műhely is volt. Ebben a konstrukcióban a gyártásra helyeztük volna a hangsúlyt, vagyis a csapatok jó körülmények között próbálhattak volna nálunk, de más helyszíneken játszották volna az előadásaikat. Azonban mire megnyitottunk, átrajzolódott a játszóhelyek térképe, valamint az is kiderült, milyen nagy szükség van a Jurányi-méretű játszóhelyekre. Úgy döntöttünk, kapjon teret a házban az a 25 előadóművészeti szervezet, amelyik nap, mint nap itt dolgozik nálunk. Így lett az első évadban egy “ad hoc“ repertoárunk – többek között – a Szputnyik, a TÁP Színház és Scallabouche Társulat előadásaival. Egyre nagyobb számban jöttek a nézők, kezdett kialakulni egyfajta bázisunk. A második évad során nekiláttunk a profiltisztításnak, alaposabban átgondoltuk, mi az, amit üzenni szeretnénk. Attól kezdve mi magunk válogattuk be az előadásokat. A legfontosabb üzenete az volt ennek a válogatásnak, hogy mennyire fontos a sokszínűség. Minél több társulatot meg akartunk mutatni, akár csak havi egy alkalommal is. Végül rájöttünk arra – anyagi, technikai és infrastrukturális okok miatt –, hogy leginkább repertoárszínházként tudunk jól funkcionálni. Az volt a célunk, hogy kialakuljon egy erős repertoár – havi 20-25 előadással –, ami akár állhat 15-18 féle darabból is, és ezeket folyamatosan láthassák a nézők. Így lehet közönséget építeni, hiszen ha valakinek tetszett valami, akkor azt ajánlja a szomszédjának, és így ő is megnézheti azt a következő hónapban.

A befogadó színházi jelleg miért nem működött jól?

Egyrészt a nézők miatt. Ne kelljen negyedévet várniuk arra, hogy ismét láthassák azt a konkrét előadást. Másrészt nem volt akkora büdzsénk – most sincs –, hogy blokkokban játsszunk előadásokat. Óriási marketingköltség kell ahhoz, hogy egy előadást újra behozz a köztudatba. A szinten tartás azért jóval olcsóbb, mert szájhagyomány útján történő reklámozás, ami az egyik legjobb szervezési eszköz a Facebook mellett. Ha az infrastruktúra felől nézzük, látni kell, hogy a raktározási lehetőségeink is korlátozottak. Csak azoknak az előadásoknak a díszleteit tudjuk tárolni, amelyek repertoáron vannak. Művészeti szempontból azt céloztuk meg, hogy erős, jó minőségű előadások szülessenek. Ennek garanciája a jó színész, a jó rendező és az erős színészi játékra épülő repertoár. Főként olyan kortárs darabokat mutatunk be, melyeknek nálunk látható az ősbemutatója – legyen szó kortárs humorról vagy akár monodrámáról. Fontos volt, hogy legyenek olyan előadásaink is, melyek “szélesvásznúbbak”, de a minőség tetten érhető legyen azokban is. Például, ha a Dumaszínházzal létrehozunk egy koprodukciót, abban az előadásban is azok a színészek játsszanak, és azok a rendezők hozzák létre, akikkel egyébként is együtt dolgozunk. Fontos számunkra a tehetséggondozás, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítsunk a fiataloknak. Úgy gondolom, ha valaki eljön hozzánk egy Dumás előadásra, talán könnyebben eljön majd egy Kálmán Eszter-féle előadásra is, mert – remélhetőleg – kíváncsi lesz a teljes repertoárunkra.

Azonban mire megnyitottunk, átrajzolódott a játszóhelyek térképe, valamint az is kiderült, milyen nagy szükség van a Jurányi-méretű játszóhelyekre. Úgy döntöttünk, kapjon teret a házban az a 25 előadóművészeti szervezet, amelyik nap, mint nap itt dolgozik nálunk. Így lett az első évadban egy “ad hoc“ repertoárunk – többek között – a Szputnyik, a TÁP Színház és Scallabouche Társulat előadásaival. Egyre nagyobb számban jöttek a nézők, kezdett kialakulni egyfajta bázisunk.

Milyen a közönsége a Jurányinak? Mi volt az, ami viszonylag nagyobb közönségigényre tartott számot az évadok alatt, és milyen előadásoknak volt inkább szűkebb közönsége?

Elmondható, hogy a könnyebb darabokra még most is sokkal nagyobb az igény. A humor, a laza vidámkodás, melynek kisebb a tétje, és nem feltétlenül sarkall arra, hogy elgondolkodj valamilyen társadalmi problémán nagy vonzerő. Azok a kultúrakedvelő, kultúrabarát nézők ellenben, akik havonta akár négyszer-ötször is eljárnak a művészszínházakba, azokat az előadásokat keresik, amelyekről azt gondolják, többek lesznek általuk.

Azok az előadások, amelyek a társadalmi aktivitást próbálják a középpontba állítani, mennyire találták meg a helyüket a Jurányiban?

Szerintem megtalálták. Az persze már más kérdés, hogy a nézők is minden esetben megtalálják-e, hiszen ha létrehozunk egy ilyen előadást, akkor fontos, hogy minél szélesebb körhöz jusson el. Azt érezzük, hogy sokkal többet kell az ilyen típusú előadásokkal dolgoznunk, hogy a nézők is megtalálják ezeket.

A pr-tevékenységen túl milyen munkára van még szükség ehhez?

A tudatos építkezés mindig fontos. Amikor elkezdtünk foglalkozni a koncepcióval, akkor határozzuk meg azt is, mit üzenünk az előadással. Ez nagyon sokat segít egy-egy darabnak. A fősodortól, természetesen, a kísérletezés kedvéért el lehet, és el is kell térni. Azt hiszem, mára a Jurányi is egy brand lett. Éppen ezért fontos, hogy tudják a nézők is, mi az a Jurányi. Ezt követően bármilyen előadás könnyebben eladható, mert már tudják, miért is jönnek hozzánk.

Miket terveztek a soron következő, hatodik évadotokra?

Jelenleg még folynak az egyeztetések. Általában május végére látjuk a működési, támogatási összegeket, amelyből nagyjából összeáll a büdzsénk. Ezt követően derül ki számunkra, miből is tudunk gazdálkodni. Most éppen próbáljuk kicsit “megnyirbálni” a repertoárunkat, hogy nagyobb mozgásterünk legyen, ezáltal új előadásokat fogadhassunk be. Másképp nem tudunk újakat befogadni, hiszen havi 45 előadásunk van. Annak idején havi 20-25-tel indultunk.

fotó: Gulyás Dóra

…ez jó, mert ez azt jelenti, mind a 45-re van igény…

Igen, ez így van, bár egy hónapban korlátozott a napok száma, korlátozott. (nevet) Most nézzük át a repertoárt, és tervezzük az új bemutatókat. Ezekben a legfontosabb szempont a fiatalok bevonása. A Staféta és a TiTÁNium két olyan projekt, ami ebben nagymértékben segít. Biztosan folytatjuk mindkettőt a jövő évadban is. Azok, akik ezen projektek keretében nyernek támogatást, elsősorban ők hoznak majd létre új előadásokat nálunk. A TiTÁNium egyik nyertese, Varsányi Péter például egy színházi nevelési előadást rendez a Jurányiban. Szeretnénk folytatni az együttműködésünket a Dumaszínházzal és az Orlai Produkcióval is. Ezeknek a formációknak eleve van egy igen markáns profiljuk. Szeretünk létrehozni előadásokat a “Dumásokkal”, amelyek könnyedebb műfajúak, ám színészi és rendezői szempontból egyaránt erős előadások, ráadásul utaztathatóak is. Az Orlai Produkcióval közösen olyan kortárs darabok ősbemutatóját hozzuk létre, melyek nagyobb részben monodrámák.

A Staféta pályázat mennyire épül rá a Jurányi műsorstruktúrájára?

Ezt a pályázatot közösen indítottuk el a Fővárosi Önkormányzattal. Ez igazából nem csak a Jurányihoz kötődik, a FÜGE a szervező/lebonyolító szervezet. A Jurányi egy helyszín a sokból, de itt, ebben inkább a hálózatépítés a fontos, éppen ezért bevontuk a Trafót, a Szkénét, a MU Színházat és a Bethlen Téri Színházat is.Fontos nekünk, hogy prezentáljuk a fiatalokat, ezért is hívtunk be több olyan más játszóhelyet is még, ahol szintén van erre még igény.

Mennyiben változott meg az utóbbi öt évad során a közönség összetétele?

Éppen most végeztünk egy nagyobb közvélemény-kutatást, amiből az derült ki, hogy megvalósult, amit szerettünk volna. A nézőink átlagéletkora 28 és 45 év között van. Sokkal fiatalabbak is jönnek hozzánk, őket célzottan, tantermi előadásokkal érjük el. Vannak azonban idősebb látogatóink is, hiszen bizonyos előadásaink, például az Egyasszony, más-más korosztály számára lehetnek érdekesek. Zömében, a fiatal generáció az, akiket meg akarunk szólítani, és a kérdőívek alapján az derül ki, zömében ők járnak hozzánk. A második évadra sikerült elérnünk, hogy azok a nézők, akik ott vannak szinte minden trafós, katonás, örkényes előadáson, bennünket is megtaláltak, sikerült integrálódnunk ebbe a közegbe. Ráadásul ez a közeg azóta – köszönhetően annak, hogy egyre több koprodukciót vállalunk olyan magánszínházakkal is, akik más közönségrétegeket szólítanak meg, vagy épp befogadunk vidéki előadásokat, és együttműködünk különböző kőszínházakkal – tovább szélesedett.

Annak idején a Jurányinak a már meglévő budapesti művészszínházak közegébe hogy sikerült integrálódni?

Nem mondhatnám, hogy nehéz lett volna, egészen gyorsan sikerült. Inkább nekünk kellett végiggondolnunk, mikor hirtelen budapesti játszóhellyé lettünk, hogy ezt akarjuk-e, vagy maradunk az eredeti koncepciónál, ami egy produkciós hely volt, ahol csak a gyártási folyamatok zajlottak volna. Végül beadtuk a derekunkat, azonban mindez nagyon gyorsan mehetett végbe, mert magát a “folyamatot” szinte észre sem vettük.

Ha jól értem, akkor a produkciós bázisból kinőtte magát egy stabil repertoárszínházzá?

Ezt teljes mértékben az alkotóknak és a nézőknek köszönhetjük! Persze mindkét oldalról elég erős igény mutatkozott erre, aminek aztán megadtuk magunkat.

Jelenleg hány alkotócsoport próbál és ad elő nálatok?

Az inkubátorházban jelenleg 62 csapat dolgozik, de köztük vannak színházi társcsapatok éppúgy, ahogyan alkotóművészek, designerek és egyéb civilszervezetek is. 25-30-an vannak azok, akik igazából előadó-művészeti csoportok. Ezen kívül vannak termek, melyekben folyamatosan váltják egymást egy-egy próbaidőszak erejéig a csapatok. Havonta ez általában 2-3 váltást jelent. Ha ezt összeadjuk, akkor évadszinten 50 különböző csapat fordul meg nálunk.

Van olyan tervetek, ami akár évadokon átívelő?

Ez az elmúlt öt év önmagában is egy mérföldkő, és jó alkalom önmagunk újraértelmezésére is. Nemcsak a repertoárt, nemcsak a műsorkínálatot fogjuk újragondolni, hanem az egész ház összetételét, strukturális irányát is, hiszen ez a ház több, mint egy budapesti játszóhely. Itt van az a már említett, körülbelül 60 csapat, melyeknek a mindennapi életét nekünk kell “házinéniként” folyamatosan kezelni – a ház “lakóinak” összetételét, a velük való kapcsolattartást és egyben ezt a fajta közösségi építkezést is szemmel kell tartanunk. Szeretnénk újból végiggondolni, hogy van-e más út, amelyet célul tűzhetnénk ki magunk elé a következő évekre.

A tudatos építkezés mindig fontos. Amikor elkezdünk foglalkozni a koncepcióval, akkor határozzuk meg azt is, mit üzenünk az előadással. Ez nagyon sokat segít egy-egy darabnak. A fősodortól, természetesen, a kísérletezés kedvéért el lehet, és el is kell térni. Azt hiszem, mára a Jurányi is egy brand lett. Éppen ezért fontos, hogy tudják a nézők is, mi az a Jurányi. Ezt követően bármilyen előadás könnyebben eladható, mert már tudják, miért is jönnek hozzánk.

Előfordulhat, hogy jelentősebben át kell strukturálnotok magatokat?

Azt hiszem, a művészeti koncepcióval elégedettek vagyunk. Úgy érezzük, megtaláltunk egy olyan rést, amiben – talán nem ez a legpontosabb kifejezés – nincsen konkurenciánk, avagy a budapesti színházi élet egészében betöltünk valamiféle űrt.

Lehet, hogy azért sikerült annak idején olyan hamar berobbannotok és integrálódnotok, mert már eleve egy meglévő űr támasztotta igényt tölthettetek be. Nem befurakodva valahová, csupán egy légüres teret találva a magatok számára…

Pontosan, utólag mi is így értékeljük ezt. Talán mindaz, ahová a Jurányi fejlődött, ezért nem volt annyira tudatos. Nem végeztünk semmiféle helyzetelemzést, hogy mire is lenne igény, csupán bennünk és az alkotókban, akikkel dolgoztunk, fogalmazódott meg egyfajta kívánság, amiből megszületett ez az immáron ötéves alkotó- és játszóhely. Éppen ezért nem gondolom, hogy markáns változásra lenne szükség. Inkább arra, hogy megtaláljuk a produkciós-, a közösségi- és az inkubátorház együttélésének előre vivő, prosperálni képes, egészséges arányait.

A színházi előadások nézőközönsége az előadásokon túl miképpen tud(ott) közösséggé szerveződni?

Önmagában az, hogy ilyen sokan jelen vagyunk a házban napi szinten, elég erős közösséget eredményez. Naponta több száz ember fordul meg az épületben, őket próbáljuk meg különböző programokkal ott tartani. Ilyen például a Jurányi Klub, amit az első születésnapunk alkalmával indítottunk el. Ezzel az volt a célunk, hogy legyen egy még nagyobb közösség – a saját közösségünkön kívül –, amelyik folyamatosan kíváncsi azokra a programokra is, amiket, akár direktben, neki kínálunk. Kíváncsi egy felolvasószínházra, egy közönségtalálkozóra, egy kiállítás megnyitójára, bármilyen olyan programra, amit egy ilyen típusú kulturális komplexum kínálata adni tud – a színházinál jóval szélesebb palettájúra.