…és ebben a faluban persze elfér az egész 93 ezer négyzetkilométernyi ország. Holott ez a börzsönyi falu, Diósjenő egészen hétköznapi. Falunak nagy, városnak kicsi. A faluközösség ebből adódóan bomlik, mindenki eljár a faluból dolgozni, a budapestiek ide járnak pihenni. Amíg még lehet, amíg még van miért és van hová. A táj mesébe illő, épp ezért könnyen lehet itt nagyokat álmodni…

Ám egyesek álmok helyett – hisz az kreatív, alkotó tevékenység lenne – inkább illúziókban élnek errefelé. Ki a nagy tavak környezetet építő erejében, ki pedig a óriás szakadéknyi, földbe vájt, a bajt  bolhának hazudó illúziókban. Mindeközben pedig reménykedve, hogy a kegyelmes Isten – miközben ők éjszakára aludni térnek – majd az elrontott döntéseiktől gajra ment életük játékát reggelre úgyis helyrehozza.

Oszter Sándor nem építész, tudjuk. Xandros  Bt.-je, a művészeti cége – bár efféle tevékenységi körnek híján van – mégis épít. Amolyan homokozóban lapátjával játszadozó gyerkőc módjára. Itt egy gödör, ott egy árok, amott pedig egy útnak hazudott töltés. Ez vízzáró gátként is megjárja, hisz igazából az is akar lenni. Ámbár a homokozóban minden játék, játék szokott lenni. Szent és komoly játék -tízéves kor alatt. De a hatvannyolc éves, kedvtelésből és megélhetésért színészkedő Betyár, mindannyiunk Rúzsa Sándora: az “Oszter” – halálosan komolyan épít itt tavakat. Halálosan komolyan, gyermeteg hozzáállással.

Szép vidék ez, 27 hektáros horgásztóval, amely a megyebeli társaihoz hasonlóan, iszaposodásnak indult. Meg lehetne menteni, kotrással, 270 millióért, ám nesze neki, vizionálunk helyette másikat inkább, mit nekünk! „Vizes élőhelyet”, 4 tóval, a falu véd erdejének közepébe és levédetve, hadd legyen környezetvédelmileg védett terület. Hadd legyen, hisz akkor majd  lesz mód rendszeresen uniós támogatást igényelni még akkor is, ha már az európai uniós támogatásoknak 2020 után híján lesz országunk.

fotó: Bazánth Ivola

Szép vízió ez, szép, bár minden életszerűségtől mentes. Mindegy is ez annak, aki efféle légvárakat, azaz tórendszereket kerget. Minden adott itt, tökéletes a “díszlet”, ám egy vándorszínház-társulat nem él efféle táj adta, grandiózus díszlettel. Vizionál helyette magának inkább egy másikat. Avagy odahazudja magának, és persze egy falunyi, egy országnyi nézőközönségének is. Betyár világ ez, nincs mit tenni…

De nem is kell, hisz Oszter Sándor jó negyven éve a Betyárok Betyárja Diósjenőn. Olyan, aki érti a csíziót, az őszi vadászatok alkoholos jókedvében telket vett itt, és mindenki mást  is – kilóra. Parasztházát San Gimignano tornyai ihlette magaslessel ékesítette. Persze nem terméskővel, csak vakolattal. Ihaj-csuhaj,  nem lényeges az egyezőség, csak a látszat – a gyengére sikeredett giccs-utánzat. Vándorszínészet ez – na, nem a Petőfi-féle népnevelő – hanem a Kossuth-díjas, mindenkit lehengerlő, hasba akasztó.

Több ezer köbméter veszélyes, azbeszt tartalmú pala vándorol a telkéről – ez szintén majd megér egy újabb bekezdésnyi körmölést részemről – hol ide, hol oda, szabályos lerakási engedélye –  bányászati engedélye  nem lévén ehhez. Illegálisan hol a falu, hol a Nógrád határában lévő vállalkozó földjén, hol pedig saját erdejének a vizesárkában landolnak a párosával forgolódó, több tonnás terhükkel, 60-nal száguldó „dömperkék”. Nekem is volt anno ilyen, bár én nem homokot és  földet, hanem a tesómmal egymást szállítottuk benne 4-5 évesen.

Mert kár is lenne lelket-ideget őrlő dilemmázásokba bocsátkozni, akár csak önmagunkkal is afelől, hogy ez a vizes élőhely hasznos lesz-e a településnek vagy sem. A hasznosságot Magyarországon az elmúlt években másban mérik: a „nekem kell, én megtehetem, aztán jó napot!”-ban. Nekem hasznos, nekem fial, nekem lesz “szép”, miért is ne!?

Oszter Sándor nem építész, tudjuk. Xanros Bt.-je, a művészeti cége – bár efféle tevékenységi körnek híján van – mégis épít. Amolyan homokozóban lapátjával játszadozó gyerkőc módjára. Itt egy gödör, ott egy árok, amott pedig egy útnak hazudott töltés. Ez vízzáró gátként is megjárja, hisz igazából az is akar lenni. Ámbár a homokozóban minden játék, játék szokott lenni. Szent és komoly játék -tízéves kor alatt. De a hatvannyolc éves, kedvtelésből és megélhetésért színészkedő Betyár, mindannyiunk Rúzsa Sándora: az “Oszter” – halálosan komolyan épít itt tavakat. Halálosan komolyan, gyermeteg hozzáállással.

Tóth János/fotó: Bazánth Ivola

Mi legyünk komolyak – igaz is – komolyan őszinték: gödrök ezek, mélyek, orbitálisak, eszeveszett koncepcióval kivitelezve. Merem ezt írni, hisz sem felelős műszaki vezető, sem kivitelező, sem pedig hatástanulmány mind ez idáig nem került elő. Utólag – jó két hónapnyival a munkálatok megkezdése után – lepapírozott, visszadátumozott okmány persze akad, szélben és kamerák pásztájában lobogtatandó. Hej, igaz is, a mi magyar, odahazudott, az egekig feltornázott önérzetünket fényes szelek fújják a Kámor felől! Vándorszínészet ez, mondom én, amolyan vásári, mutatványos stílusban. Mifelénk ez így dukál…

Ám van, aki nem tud felnőni, mert nem is akar. Arra játszik, hogy mások majd felnőnek helyette, ő minek is vesződjön effélével. Tó kell neki, de íziben, ha már 2013 óta kezében van minden érvényes engedély, hehe…!!! Papír, pöcsét, aláírás, ahogy kell. A papír vagy az online felület mindent elbír, hisz úgyis csak magunk között, Magyarországon vagyunk. Ide, jó ez nekünk így is. Minden stimmel formailag, csupán lényegileg nem, hisz az a terület, ahol most hatalmas, játszadozó kölyökkutya-stílusban, a föld magja felé mélyülő, talán a glóbusz másik felére kilyukadni kívánó gödrök nagyobbodnak, az bizony egy árvízvédelmi terület.

Mert kár is lenne lelket-ideget őrlő dilemmázásokba bocsátkozni, akár csak önmagunkkal is afelől, hogy ez a vizes élőhely hasznos lesz-e a településnek vagy sem. A hasznosságot Magyarországon az elmúlt években másban mérik: a “nekem kell, én megtehetem, aztán jó napot!”-ban.

Ez a rész ugyanis 1979 óta, az építésügyi hatóság által Diósjenő árvízvédelmi területének nyilvánított földterület is egyben. Árvízvédelmi, azaz nem magánterület. Szerintem ez fekete-fehér, mint negro a fehérre meszelt vályogfal mellett. Nyilvánvaló ez még   annak is, aki homokozó lendülettel, nagyra törő álmok igézetében, bérelt markolóval, vélt művészi nagyságából ki nem látva, – ásogatni kezd több ezer köbméternyi földet kifelé – szaporán, betyáros virtusban.

fotó: Bazánth Ivola

Hogy pontosak, precízek és szépek legyünk – mint József Attila égen vonuló csillaga, – tegyük még hozzá: eme árvízvédelmi terület egyben patak is, a Jenői-patak – még a térképeken is. Olyannyira az, és az is volt mindig, hogy a hetvenes évek közepén a vízügy, Berki András vezetése, felügyelete alatt ki is köveztette, cementágyba rakott kövekkel. Így érdemes csak dolgozni, a múló időnek és a víz sodrásának, romboló munkájának ellenállva.

És láss csodát: – habár ez szimplán csak törvényellenes, illetéktelen jogszabálysértés, az önkormányzati hatáskörön túlnyúló, alkotmányellenes lépés – a testület a forgalomképtelen állami vagyonelemet forgalomképes, Oszter Sándor művész-vadász úrnak eladható vagyonelemmé “varázsolta”. Hüpp-hüpp, hüpp, barbatrükk –mondá Barbapapa után szabadon az akkori önkormányzati képviselő-testület. Vagy épp csak Repiczky Zsuzsa jegyző asszony írta csöndes irodai magányában, testületi határozatként, ellenjegyezve, aláírva.

Megemelem az akkori patakmeder-kövezés előtt a kalapom, augusztus utolsó vasárnapjának késő délutánján, amikor az Oszter-birtok gödreinek mélyén felfedezem ennek a mementóként otthagyott, a markoló lapát által ezidáig el nem takarított, körübelül 1-1.5 méteres szakaszát. Apróság ez, jó méternyi történelem – tanúság. Néma bizonyíték ez, megannyi mismásoló, a csillagokat az égről is lehazudni vágyó igyekezettel szemben.

Merthogy tovább meséljek: ez egy patakmeder volt, kérem. Forgalomképtelen patakmeder. A patakmedrek már csak ilyenek. Ők patakmedrek, más dolguk nincs is, csak hogy mélyedésként, – ha tetszik árokként – a bennük tovafolyó víznek helyet, otthont adjanak. Egy árok, melyben folyamatosan, az Istentől kimért esztendeink mind a 365-366 napján víz folyik el, az egyenlő egy patakkal. Értik ugye? Nem gondolom, hogy ezt itt le kell vezetnem, mert felnőtt emberek vagyunk, akik a vásári forgatagban, a mutatványosok bódéja vagy épp a vásári komédiások kordéja előtt megállnak, elidőznek és rácsodálkoznak a látnivalókra, mégis, Rodolfó felhorkanó kiáltása nélkül is tudják: – hisz ismerik már az élet dolgait – “Vigyázat, csalok!”

Bottlik István/fotó: Bazánth Ivola

Hát pont ez az. Csalni lehet, csak minek. A vásári mutatvány átlátszó, nem valós volta egyértelmű. Egyértelmű lenne! Ám: “Nincs csalás, öncsalás nélkül!” – mondta egykor Osvát Ernő. 2000-ben egy huszáros lépéssel az önkormányzat a patakmedret patakostul és mindenestül – hisz ha már lúd, legyen kövér  – átminősítette, ágazatilag átsorolta “ideiglenes vízelvezető árokká”. És láss csodát: – habár ez szimplán csak törvényellenes, illetéktelen jogszabálysértés, az önkormányzati hatáskörön túlnyúló, alkotmányellenes lépés – a testület a forgalomképtelen állami vagyonelemet forgalomképes, Oszter Sándor művész-vadász úrnak eladható vagyonelemmé “varázsolta”. Hüpp-hüpp-hüpp, barbatrükk –mondá Barbapapa után szabadon az akkori önkormányzati képviselő-testület. Vagy épp csak Repiczky Zsuzsanna jegyző asszony írta csöndes irodai magányában, testületi határozatként, ellenjegyezve, aláírva.

Ezt nem tudom, csak gyanítom, és persze velem együtt több ezer helyi lakos sem tudja. Hiába is keresnénk választ, mert talán ennek a testületi ülésnek sincsen meg sem a jegyzőkönyve, sem az ülés jelenléti íve. Minek is az. A papír csak porfogó, bizonyító ereje meg úgy sincs, mert itt, errefelé úgy és azt dátumozgatunk, előre és visszafelé, ahogy azt az ébredés utáni jó kedélyünk diktálja. Fölösleges levéltárba, kormányhivatalba, beköttetve lerakni – minek is. Ismét nyisd tágra szemed, mert újabb “csodát” tapasztalhatsz: nincs is semmilyen papír – se szőrén, se szálán, – ha azt Bottlik István, a Diósjenői Sporthorgász Egyesület elnöke kérni szeretné a mélyen tisztelt Polgármester úrtól és a képviselő-testülettől.

Ahogy nincs se építési napló,  se felelős építésvezető, se munkaterület körbekerítés, se semmi. Vándorszínészet viszont van. Utólag, sebtiben legyártott papírok, Tóth János kétfelé tárt keze – mert hát ő minden engedélyt látott, és hát ő nem hatóság, ám „meg fogjuk vizsgálni” – a szakhatósági hatáskörét, mint közhatalmat gyakorló, község-vezető elfelejti, vagy gőzerőkkel – az angyalarcú, csínyeket elkövető gyerkőcök tipikus  tekintetével  – határozottan  cáfolja.

Oszter Sándor/fotó: Gy. Balázs Béla/blikk.hu

Tóth János vezír csak akkor igazolt, igazságügyinek is beillő szakértő, ha a horgásztó vízellátásáért aggódókat megnyugtatandó,  a saját kezű vízhozam-mérési eredményeit kell előadnia. Azaz értsd: augusztus idusán be-leküldött egy közmunkást a  Jenői-patakba a vízhozamot megmérendő.

Ahogy nincs se építési napló,  se felelős építésvezető, se munkaterület körbekerítés, se semmi. Vándorszínészet viszont van. Utólag, sebtiben legyártott papírok, Tóth János kétfelé tárt keze – mert hát ő minden engedélyt látott, és hát ő nem hatóság, ám „meg fogjuk vizsgálni” – a szakhatósági hatáskörét, mint közhatalmat gyakorló, község-vezető elfelejti, vagy gőzerőkkel – az angyalarcú, csínyeket elkövető gyerkőcök tipikus  tekintetével  – határozottan  cáfolja.

Szóval leküldé a közmunkának emberét, és az le is méne abba a patakmederbe. És külde ővéle egy malteros ládát is, amolyan sokat látott féle-fajta formát. E ládát belehelyezteté a közmunkának emberével a víznek alája, hogy a Jenői-patak Isten kegyelméből folyó  vize folyjék abba beléje. Eközben jó Polgármester urunk, most épp nem tevé szét  kezeit,   hanem biz abba időnek mérésére alkalmatos masinát tarta, várván, hogy teljék meg az malterozásra fájintos láda. Méri, nézi masinájának mutató haladását, szent időnek telését. Osztván-szorozván ki is számlálván, hogy az biz percenként 375 liter vagyon a Magasságosnak meg nem szűnő kegyelméből,  ez pont elíg óra- és napfordulásra felszorozván. A tónak elíg, ha mondom elíg, na!

Szerintem lassan nekünk is elég ez, az efféle vásári színház, ahol minden csak mutatvány-számba menő utánzat. Elég, kár hallgatni ezek után Alaksa Mihály egykori alpolgármester urat, amint az augusztus 22-i rendkívüli testületi ülésen  az árokká minősített patak mindig is, “világ életben is” árok volta mellett érvelt.

fotó: Bazánth Ivola

Pont annyira elég, ahogy augusztus utolsó vasárnapjának estéjén, a lemenő nap fényeinél – Oszter Sándor invitálását elfogadva –  elég volt körültekintenem a lakótorony-magaslesének, annak a San Gimingnano-belire hajazni akarónak a tetejéről. Láttam a 3 hektáros, gondozatlan kertet, benne a szabadon császkáló, csüngőhasú disznóval, akinek még vizet se kell adni, “önellátó” – ahogy Oszter művész úr közbevetőleg magyarázza, – mert iszik őkegyelme a most telítődő gödrök alján gyűlő vízből. Csak ki is tudjon az  ivás utána onnan jönni, mert különben az „önellátás” hamar állatkínzássá válik.

Láttam a zöldre festett, a „jobb napokat” is látott medencéjét, melyben most már csak tíz centinyi, algásodott víz pang, valószínűleg az esők jóvoltából. Láttam a hatalmas, “homokozó” gödreit, aljukon pangó  talajvízzel, melyben tükröződött a bábeli  tornya. Néztem, néztem, de nem láttam azt, amit az a pár ember: a falu közhatalmat gyakorlói és az engedélyeket Oszter Sándornak megadók láttak. Viszont láttam a sóderos gödörfalat, és eszembe jutott, hogy mikor 14 évesen a házunkat építve, etettem a betonkeverőnket, akkor a sóderkupacon felejtett slagból előtörő vizet hogyan nyelte, nyelte és nyelte magába, minden mennyiségben az a sóderhalom.

A víz már csak ilyen. Elfolyik. Ám nem folyik, nem tűnik el ez a szakadék-gödör, itt marad velünk ez a szétbarmolt, „vizes élőhelynek” álmodott, tóvá sosem váló pocsolya. Mert ez az: pocsolya! Ahogy a rendező nélküli színház is csak vásári minőségű vándorszínház. Felelős építész, vízügyi szakember ide, ilyen talajviszonyok közé, egy nemzeti park határára, egy több ezer éves természetes tavat tápláló pataknak a medrébe – még akkor sem, ha azt az önkormányzat rendelettel, törvénysértő dilettantizmussal vízelvezető árokká tette közben – nem tervez. Nem, mert egy építő, egy tervező látni akarja a munkája eredményét. Ám ennek nincs és nem is lehet eredménye, pont ezért nincs és nem is lehet róla hatástanulmány sem.

fotó: Bazánth Ivola

A vándorszínház azonban látványos. A nagy büdös semmi, nagy lendülettel, mímelt jóhiszeműséggel tálalva, az azt szemlélőknek eladva. Csúfondáros giccs, ami ha egyszer mégis megtelítődik, és az azt elrekesztő gát, ami szakszerűen tömörítve nincs, csak egy elbontott vályogház romjaival „megerősítve” – hisz nincs rendező/felelős műszaki vezető – átszakad, a víz visz mindent, mint Kolontárnál 7 esztendeje.

Láttam a zöldre festett, a „jobb napokat” is látott medencéjét, melyben most már csak tíz centinyi, algásodott víz pang, valószínűleg az esők jóvoltából. Láttam a hatalmas, “homokozó” gödreit, aljukon pangó  talajvízzel, melyben tükröződött a bábeli  tornya. Néztem, néztem, de nem láttam azt, amit az a pár ember: a falu közhatalmat gyakorlói és az engedélyeket Oszter Sándornak megadók láttak. Viszont láttam a sóderos gödörfalat, és eszembe jutott, hogy mikor 14 évesen a házunkat építve, etettem a betonkeverőnket, akkor a sóderkupacon felejtett slagból előtörő vizet hogyan nyelte, nyelte és nyelte magába, minden mennyiségben az a sóderhalom.

A vándorszínészet vásári formája egyszer átszakad, semmivé lesz. Oszter Sándoron és Tóth Jánoson innen is és túl is. Mit visz, mit ránt majd magával? De addig is nehéz az ürülékből kimászni, ha kivették a létrát… Nem kellene már a paradicsomjaink után nyúlni, és azokat a mutatványosok színpadnak hazudott bódéja felé lendíteni? Addig, míg föl  nem kiált valaki ennek az országnyi nézőtérnek egy félre eső sarkából: Valamit visz a víz!

Csatádi Gábor

U.I.: Valamit visz a víz, persze most még leginkább semmit, hisz a patakot teljesen elfogja az Oszter művész úr szeptember 1-e óta, mert igyekszik a 2. tavát feltölteni. Persze ez amolyan Déva vára-effektus,  megtöltöm-elfolyik, a sóder már csak ilyen. Mindeközben pedig odalenn a falu másik végén, egy több ezer éves, 27 hektáros tó nem kap vizet. Javaslom Bólogató Szent Jánosnak (Tóth János) a malteros láda újbóli elővételét!!! (2017.09.11.)