Home / Megnéztük / És Ti normálisak vagytok…?
És Ti normálisak vagytok…?

És Ti normálisak vagytok…?

Mert valójában Znamenák István csak járatja velünk a bolondját. Mellesleg nagyon jól, egyre jobban teszi. (10 pont)

Csak lassan, ne kapkodd el a választ! Hisz’ most tulajdonképpen egy elmegyógyintézetben vagyunk. Reggeltől estig, estétől reggelig, és mindez nekünk már fel sem tűnik. Znamenák István az ’59-ben írt, Száll a kakukk fészkére című Ken Kesey prózából Dale Wasserman által írt színpadi művet dirigálta ezen az őszön a Belvárosi Színház deszkáira, talán azért, hogy ezt a fajta bolondokházában való élésünket egészen nyilvánvalóvá tegye. És tényleg, a rácsokon innen ülve nem is lesz már a továbbiakban kérdés: nem csak az egykori Filmmúzeum családiasan kicsi terének, hanem egy nagyobb, majd százezer négyzetkilométernyi zárt osztálynak lettünk önként – arcunkon egyre hátborzongatóbb vigyorral – a lakói.

Ha a zárt osztály jellege felől nem lennénk még minden kétséget kizáróan bizonyosak, akkor tessék: Turkle (Takács Zoltán) az éjszakai ápolónk, hosszan babrál a zárban kulcsával, hogy a színpadon kívülről kinyissa az osztály társalgójának ránk zárt ajtaját, hogy aztán belépve, a műszertáblán központilag lekapcsoljon minden fényt. Sötét van, aludni kell, a színpad és a nézőtér ápoltjainak egyaránt. Takács Zoltán elemlámpájával világítva, körbekémleli a nézőtér gondozottjait, éreztetve, hogy itt most neki és az elmegyógyintézet személyzetének leszünk kiszolgáltatva. Mert ha esetleg még nem tudatosodott volna: eleddig se voltunk szabadon, önmagunk urai. Nehéz is lenne ez, hisz a játékteret most még az összelakatolt kerítés veszi körbe – be vagyunk zárva. El vagyunk kerítve ezen – a nézőtér folytatásaként is érzékelhető – osztályon, amelynek egyik sarkában, egy magaslaton, üvegezett falú nővérfülke, előterében –  társalgó gyanánt – elszórtan asztalok, körülöttük székek (díszlet: Znamenák István).

fotó: Takács Attila

fotó: Takács Attila

Itt ülünk, aztán reggel lesz, az egymáshoz lakatolt kerítésrácsozat szétnyílik, és bejön Miss. Ratched, a Főnéni (Péterfy Bori), közénk érkezik az osztály többi ápoltja: Cheswick (Róbert Gábor), Martini (Nagy Dániel Viktor), Dale Harding (Formán Bálint),Billy Bibbit (Jéger Zsombor) Scanlon (Keresztény Tamás), Ruckley (Csémy Balázs). A hat ápolt: hat külön, ömagában is teljes világ. Esszenciális seregszemle egy pszichiátriai osztályon a társadalomról. Hisz ennek a színpadi Száll a kakukknak a gondozottjairól nem tűnik fel számodra semmi, nem kezdesz görcsösen a telefonodba kapaszkodva segítség után kiabálni. Nem, mert itt mindenki az abnormalitásai közepette, illetve pont az által válik normálissá. Azaz: merj önmagad lenni. Ez mostanság gyanakvást keltően abnormális.

Znamenák István interpretálásában ez a nagy totálban velünk szemközt elhelyezkedő, velünk farkasszemet néző társalgónyi zárt osztály maga az ártalmatlanná „filézett” idill. A gyógyszerezések napi rutinjával, a gyárkéményként füstölgő, a kártyapartikon blattot verő lelki betegekkel, mindenki a maga jól bejáratott egyszemélyű világával részese ennek a felszínesen feszültségmentesített minitársadalomnak. Utópikus idill is lehetne, vágyott végcél egy efféle zárt közeg. Minden perverzitás nélkül mondhatnánk: lehetne. Lehetne, de mégsem lesz az. Hiába az elzáró rácsozat, a tompító kapszulák, a nővérek szándékosan tagoltra vett, lebutított beszéde, hiába, mert süt mindebből felénk, hogy ez csak amolyan kényszeredett nyugalomnak a szélcsendje. Mert valójában  Znamenák István csak járatja velünk a bolondját. Mellesleg nagyon jól, egyre jobban teszi. Azonban Péterfy Bori Miss Ratchedjének mindenki torkán lenyomott, gőgös magabiztossággal megélt alattomos diktatúráját – minden roppant látványos marketingje dacára – sem működtetik végtelenített szalagok. Hiába, na.

fotó: Takács Attila

fotó: Takács Attila

Mert mindig vannak McMurphyk. Mindig akad valaki, aki – a mindenkitől elvárt helyett –önnön magát adja. Ez beteges lenne? Mindenesetre Mr. Randle Patric McMurphy (Szabó Kimmel Tamás) „deviánsát” kapásból irigyelni kezdjük, utánozni vágynánk, mint afféle lánglelkű kiskamaszok. Oly elegáns, gavalléros, könnyed – és egyben kamaszosan eleven – szenvtelenséggel pottyan ide, ebbe a Miss Ratched-egyeduralomba  Szabó Kimmel Tamás, és ezt az egész McMurpy-karaktert oly ösztönös – már-már zsigeri energiákkal telien, leradírozhatatlan jelenléttel hozza közénk – a színpadon inneni és túli elzártak közé, hogy eltűnik a határ. Nem tudod, hogy mennyi mindebből a mcmurphy-s és honnantól, mikortól lesz mindez Szabó Kimmel Tamás.

Mert helyzet és mód mindig adódik itt arra, hogy elmerülve a történetben, vitessük általa magunkat. Ott vagyunk a csoportgyűléseken, látjuk, ahogy Ratched Főnéni miként kasztráltatja ki a betegeket – lelkileg. Földbe döngölve őket egy-egy keresetlen, jól kihegyezett, pontosan a neki szánt és célba találó jelzőjével, Jéger Zsombor Billi Bibbitje olyan érzékenységgel kiabálja ki a mélyen megsebzettségének elemi erejű fájdalmát, amelytől csak még szenzitívebben szisszenünk fel ott legbelül: „ez a Mis Ratched egy szemét, érzéketlen szörnyeteg!” De ha valaki ugyanennek a létérzésnek az intellektualizált, sehonnan sehová se tartó, kérődzéses formájára áhítozna, hát az is tálalva lesz neki. Formán Bálint Hardingja a „magamnak mindent kimagyarázok” érzelmi kasztráltságával életnagyságú bábjává lesz az elfojtás keserves rutinjának.

Ezt a már amúgy sem vérszegény összképet képes még élesebbé tenni Makranczi Zalán Dr. Spivey-je azáltal, hogy McMurphytől a rá is átragadt kedélyes jókedvvel tér be a csoportgyűlésre, hogy „belekukkantson” abba. Szem és száj nem marad szárazon, könnyünk, nyálunk csorog, – mert annyira, minden rendezői sulykolás, értelmezői presszúra nélkül is értjük: ez az a civil kurázsis bátorság, jó értelemben működtetett életösztön, amelyre nekünk is szükségünk lenne, amelynek totálisan híján van az életünk. Pláne akkor, ha kedvükre még holmi Európa Bajnokságot se nézhetnek ők, az Idültek, ott bent, az osztályon. Nem csoda, hogy McMurphy érkezésétől függetlenül is a beleunás, a besokallás határán van Keresztény Tamás Scalonja, aki cipősdobozba rejtve, kizökkenthetetlen akarattal bombát gyártana, hogy robbanthasson. Csémy Tamás Ruckley-je a kiszögezettségét éli valóságként – statikus merevséggel széttárt kezeivel odatapadva a díszlet falához – és mindvégig elszántabb kitartással szajkózva: „Kapjátok be!”. És valóban: ezzel az önmagunkat béna kacsának gondolt, a kiszegzettségünket magunknak beképzelő hozzáállásunkkal tényleg ez lenne csupán itt a sorsunk: „Bekaphatjuk!”

fotó: Takács Attila

fotó: Takács Attila

Tényleg nem könnyű, hisz a Kesey-i prózából, Bromden (Kocsis Pál), a hatalmas indián törzsfőnök, Serteperte Főnök (találó újrafordítás Zöldi Gyergőtől a Seprű Tábornok) folyton, megállás nélkül szajkózza, csak önmagának is akár: „kicsi vagyok!”, mígnem fokozatosan, mint szivacs, magába szívja vagy inkább magából és életre hívja McMurphy példáján nagyra növő életbátorságát. Nem is nehéz, hisz McMurphy fogadást köt Ratched nővér kicsinálására, a műszertábla fölemelésére, a kiszabadulásra. Mert  mit tesz neki holmi zárt osztályi korlátozó „hivatalos tintafosás”! Aztán persze mégsem tud kiszabadulni, hát saját magában, belül, befelé „szabadul ki”. Bulit szervez bent a zártosztályon. Emblematikus, mikor hatodmagukkal komoly discót rittyentenek odabenn. Elemi erejű, jó megoldás, amikor a plafonra rögzített ’70-es évekbeli neonarmatúrával – minden koreográfiai kezdetlegességének dacára – a ’68-as beatnemzedék őrült lázadásának élesztő levegője képes eluralkodni.

Persze, ez után a buli után a Főnéni, Miss Ratched megtorló bulija következik: McMurphy számára elektrosokk, majd lobotómia. Hisz az önkény számára az a jó agy, amely már funkcionálisan nem agy többé. Znamenák István McMurphy-értelmezésében inkább a milos forman-i kollektivitás irányában meghosszabbított mcmurphyzmus él, jóval kevéssé a magányos hős, mint Kesey-nél. Olvasatában a kollektív cselekvés, a közösséggé formálódást előmozdító McMurphy figurája nem egy egzaltált őrült, és nem is egy rendszert bontó lázadó. Az előadás, főleg a második felvonásban, a kordonokat idéző, szétnyitható, a színpad rivalda-ívében fölállítható, bezárható ráccsal, „kerítéssel” játszik.

fotó: Takács Attila

fotó: Takács Attila

Znamenák  velünk űz egyre ijesztőbb, fojtogatóbb játékot. Például a második felvonás elején ez a bizonyos rácsozat összezárva, mely mögül McMurphy faggatja a társalgónyi őrültet: „Ti mind önszántatokból vagytok itt?” Vagy egy másik jelenetben: a rácsozat előtt a rivaldán, hanyag lezserséggel rágóznak Bromdennel – csak még inkább fokozva ennek a rácson, kerítésen inneni és túlinak a már fokozhatatlan gesztusát. Ez a Száll a kakukk értelmezés a kivitelezés pontosságával és a tarthatatlan tartalmak felől – a politikát maximálisan kikerülve, ám pont a kikerülés által mégis a társadalom mibenlétének kvintesszenciáját eltalálva – olvastatja ezt a Kesey-világot. Igen magas mércét ütve meg így a színházi világban – önkéntelenül. Egy rendezői olvasat-hitvallás arról, hogy a normalitás nem intézmény által deklarálható minősítés, hanem az önmagunkhoz és a környezetünkhöz való felelős viszonyulás megingathatatlan fokmérője. Ezek után már csak egy kérdést, ha szabad: miért engedjük, hogy a Ratched-uralom több méter magas korlátjaival zárjon be?

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top